Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Július
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 27818
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Sárga épület - Lelkek egy városban

Arany Opus Díj 2009Domumentum-regény - részletek

Mal som sen – mondta a férfi. Az asszonyt meglepte a kijelentés, nem annyira mögöttes tartalma miatt ¬- amely azt sugallta, hogy bizalmas a közlés, s a folytatás is, mert ugyan ki beszél egy idegennek arról, mit álmodott a legutóbb -, hanem inkább a közlés nyelvi jellege miatt. Az idegen közegben megszokta már az ilyen, és hasonló kifejezéseket, nyelvi megoldásokat. Magáévá tette őket, befogadta tudatába, természetessé tette a maga számára, de élete során valahogy még senki sem mondta neki a mondatot: Mal som sen.  Szó szerint: Álmom volt. Furcsa. Mert mi az, hogy álmom volt? A magyar álmodik. S az álmodásban, az álomban álomképek jelennek meg. Milyen furcsa, milyen érdekes: álmom volt. Mintha azt hallanánk ki belőle: látogatóm volt. Az álom: látogató, aki kopogtatás nélkül érkezik.
A kontrollját veszített tudat hagyja, hogy meglátogassák, hogy valami különös erő összezavarja a test komputerének adatait. Mint tollfosztáskor az ablakon bedobott veréb, úgy röppenti szét valami megfoghatatlan erő a tudat logikusan elrendezett és rendszerezett információit, a tudás, a gondolatok, érzések, érzetek, képek, emlékek, színek, hangok pihekönnyű foszlányait. Felkavarja, összezavarja, és újra láthatóvá teszi őket, másként, más térbeli elrendezéssel, más „szövegkörnyezetben”. Nincs már logikai rend, nincs valóságtartalom, nincs idő-sorrendiség, nincs semmi, ami a valóságra emlékeztetne, az álom mégis maga a valóság, minden úgy jelenik meg, mint rendesen, mégis teljesen másképp. Más fontossági nyomatékok, más logika, más színek és formák, más hangok rendeződnek új tartalommá. A valóság leképezésével más dimenzióban jelenik meg a képek szélsebesen pergetett sorrendje. Ráadásul az álom személyiség függő. Mint ahogy nincs két egyforma ember, egyformán sem álmodhatunk. Időutazás ez a képzelet és a valóság alagútjában, fel és alá, előre és hátra. Realitás ez is, csak más, kiszámíthatatlan, rögtönzött tartalommal és megjelenítéssel, fő- és mellékszereplőkkel, szokatlan képi világgal. Kaleidoszkóp. Ilyen az élet is. Ami fontos, idővel elfelejtődik, vagy elrejtőzik. Ha érdekes, sem érdekes. Marad az emlékek, képek és képzetek tollpihe-repülése.  
-  Mal som sen – mondta a férfi, majd hosszú, kíváncsiságot ébresztő szünet után folytatta:
- Navštívila ma svokra. Odtiaž, z hora. Ona bola taká dobrá, že je určite tam hore, v nebi – mondta sokat sejttető huncut mosollyal. „Álmom volt. Meglátogatott az anyósom. Onnan, fentről. Olyan jóságos volt, hogy minden bizonnyal ott van, fent, a mennyben.”
A közlés izgalmat keltő első részének feszültségét a második rész a nullára csökkentette, mert mi is juthat egy magyar eszébe az anyósról, aki meghalt? A szakállas viccből az, hogy porhanyós. A férfi, látva a hatást, grimaszt vágva az ég felé fordította tekintetét.
   Az álom abszurd, ahogy az élet is az.

1. álom

   A hetvenes évek elejét írták. A város csendes volt. Ahogy végigballagott a rövid, szűk utcán, amely a háta mögött egy csendes, templom előtti térbe, előtte meg egy aránylag széles, keresztbefutó autóútba torkollott, mindig eszébe jutottak az ötvenes évek, hiszen bal felől a kapucinusok kolostora húzódott végig az utcán, árnyékot vetve a járdára. Eszébe jutottak azok az évek, apja, aki a kolostor egyik zord szerzetesi cellájának foglya volt, persze csak átvitt értelemben, átmenetileg és nem egymagában. Kezdő tollforgatóként itt találtak neki, és a többi, faluról felkerült szépreményű és üres zsebű társának, szállást. A háború nyomait még nem tüntették el, a kolostortól nem messze a hegyen átvezető alagútban még ott hevernek a robbantások maradványai. Az alagút fölött a hegyen a vár komoran és kopottasan darvadozik az átélt szörnyűségek után. A kolostor falán is golyó szaggatta sebek, de az új munkahely épületén, a hajdani jó nevű iskolán már friss, sárga vakolat díszlik, jelentvén, hogy új korszak köszöntött be, s ennek az új korszaknak hathatós, irányadó intézményét tisztelhetjük majd a neoklasszicista elemeket felmutató, az egyik felével a vár felé, a másik felével egy hangulatos utcára tekintő házban. Az épület homlokzatán egy hatalmas vörös csillag ragyog. Apja a hideg, fűtetlen kolostorban, anyja sok száz kilométerrel odébb a gyermekkel, aki ő volt.
Ez hát a múlt. S a jelen? Ugyanaz a helyszín, a kolostor hosszú falán végig plakátok sorjáznak. Túlteng rajtuk a vörös szín. Ez azért is feltűnő, mert a vöröset mindenhol, szerte a városban, valaki fekete ceruzával befirkálja. Persze a vékony ceruzanyomokat csak közelről látni, távolról nem. De a firkáló kitartó. Ténykedése a háború végétől a jelenig ível.
Az utca másik oldalán, párhuzamosan a kolostorral kis, földszintes házak sora húzódik meg, olajos padlós sötét bolthelyiségekkel. Akárha falun járnánk. Nem idegen ez ettől a várostól, bár a nyolcvanas, kilencvenes években e kis házakkal együtt eltűnik majd minden családias vonás.
   Az utca most, a hetvenes években is a régi, bár némi kis változás talán észlelhető az ötvenes évekhez képest. A sárga épület előtti hangulatos parkot is eltüntették, hogy a folyón átívelő büszke új híd felé vezető útnak nyissanak teret. Pedig régen a kis parkot rózsalugasok tették varázsossá. A hajdani városszépítő egyesület vezetőségének buzgó tagjai most forognak a sírjukban. De még ott is be kell látniuk, hogy az út fontosabb, mint a rózsák, s a haladásnak nem szabad gátat vetni. A rózsák ültetésének, s a folyó túlsó partján létesítendő rozáriumnak a gondolatát dr.Limbacher Rezső még 1933-ban vetette fel a dolná-krupai Chotek-féle rózsaligetet megismervén. Az egyesület szakemberei által kidolgozott tervet a város elfogadta. A városszépítő egyesület 1937. június 13-án adta át az általa létesített rozáriumot, ezt a nem mindennapi kertészeti alkotást, amelynek maradványai, az új hídon általgyalogolván, a folyó túlsó partján még láthatóak. Mindenesetre a sárga épület előtti rózsalugasnak lőttek. Pontosabban az új hídról a belváros felé vezető, az épület előtt elhaladó új autóút gázolta halálra.
   A hídavatási ceremónián maga Husák szónokolt; a tömeget kivezényelték, őket is kitessékelték a sárga épületből, zászlót nyomva a kezükbe. Szerencsére nem kellett messze menniük, a vároldal omladozó házsorai előtt álltak meg, onnan figyelve a ceremóniát. Messze álltak, nem hallottak semmit, csak a bámész tömeget figyelhették. A szlovák nemzeti felkelésről elnevezett híd túlsó felén megindultak a hídavatók, „pártunk és kormányunk” vezetői, az elöljárók és meghívottak, végül a tömeg. A ceremónia viszonylag gyorsan lezajlott, és a híd szokatlanul hamar kiürült. Mint később, kósza hírekből kiderült, a hidat az aránytalan megterhelés miatt enyhe remegés fogta el, ezért kellett minél hamarább kiüríteni. Rosszul lett a híd. Természetesen a csetka (ČTK - Csehszlovák Hírügynökség) hírei között mindez nem szerepelt.
    De vissza a mába, a hetvenes évek elejére, a Kapucinus utcába, amely ha nem is egészen olyan, mint hajdanán, mindenesetre régi a napsugár, amely a kolostor csapott tetején végigcsúszva lehuppan a túlsó járdaszegélyre, s régi a napóra is a kolostor falán.
A város csendes, a kellemes idő azt a hamis érzést erősíti fel, mintha évtizedek óta semmi rossz sem történt volna, nem lett volna két háború. Legfeljebb a kolostor falán véges végig sorjázó plakátok magvas feliratai – Nech žije KSČ, Komunistická strana – na čele socialistickej spoločnosti (Éljen Csehszlovákia Kommunista Pártja!, A kommunista párt a szocialista társadalom élén, stb. ) - árulkodnak arról, hogy itt az idők során nagy változások mentek végbe. Megszűntek, eltűntek a régi díszletek, s az őket teremtő, mozgató emberek is. A régi közösségi helyek, példának okáért a vendéglők, kocsmák egy része nevet váltott, a heurigerek helyett unalmas talponállók, se kocsma, se bisztró vendéglátó ipari egységek fogadják a mindenkori vendégeket, a sárga épület alkalmazottait, szerkesztőket, művészeket, és mindenfajta szomjas embereket, akik mit sem tudnak arról, hogy még a második világháború idején is működtek a város híres vendéglői, kiskocsmái és kávéházai. Pedig a levegőben még mindig ott vibrál valami a régi hangulatból, beszélgetések, nevetgélések, zajok, muzsikaszó foszlányai szállnak valahol, a város fölött magasan, belekapaszkodnak a felfelé szálló párába, a szellő lágy hullámain utaznak. Denevér-fül kellene hozzá, hogy hallhatóvá váljanak. Tetten ugyan nem érhető ez az illanó, megfoghatatlan káprázat, de segíthet a képzeletet megmozgató, a házak árnyékos oldalából áradó sajátos dohszag: a régi épületek illata, amely kivált koraősszel finoman keveredik a kiskocsmák, talponállók, bormérések messzire áradó szagával.
A hajdan volt heurigerekben a sramlizene emelte a hangulatot, a füstös és zajos borozókban nem a politika volt a fő téma, hanem maga a bor. Az asztaloknál feltűntek a kucséberek is, zacskóikat csörgetve. Afféle zsákbamacskák voltak ezek, a mindenkori vendég némi pénzért megtudhatta, mit rejteget számára a bőrzacskó. Tehát a sramlizene, a kucséber, a virágárus leány, a lévai libafertályt áruló parasztasszony és a felséges bor volt a heurigerek, a bormérések hamisítatlan tartozéka. Még annak idején maga Mária Terézia adott engedélyt a szőlőműveseknek, hogy megnyithassák a városban sajátos borozóikat. Vagy háromszáz, zömében német család terjesztette el a később híressé vált borméréseket, amelyek – Mária Terézia szigorú feltételei szerint – csak úgy tarthattak nyitva, ha betartották a szabályt, mely szerint a tisztelt vendégeknek csak állva szabad felhörpinteni a bort. Ez persze az évek során megváltozott, s faasztalok, hosszú padok, székek is szerepet kaptak az össznépi játékban, amely a polgárok szomját hivatott csillapítani. Sűrűn látogatta a honpolgár a Széplak utcai Gaisreiter, a Magas úti Lerchner borméréseket, és másokat is, hiszen amikor az egyik bezárt, a másik kinyitott. A Szőllőműves Egylet elnöke szigorúan ellenőrizte, hogy a meghatározott két hétnél tovább egy heuriger se tartson nyitva. A helyi újságok hirdető rovatában az efféle bormérések nyitvatartási idejéről is rendszeresen tájékoztattak. Persze, a főleg kapualjakban és bejárókban, házak átjáróiban fenntartott időleges, alkalmi borozók tulajdonosai csakis a maguk termelte bort árulhatták. Kezdetben egy liter bor ára 4 korona volt, az „extráé” 5 korona, de az árak állandóan emelkedtek, s idővel elérték a 10 koronát is. A záróra általában éjfélkor volt, de kivételes esetekben, ha a vendég jeles személyiség volt, tovább is nyitva tartott a heuriger. Valamennyinek megvoltak a törzsvendégei, akik egy bizonyos időpontban mindig összeverődtek egy kis búfelejtőre. Például Slubek Zoltán „főparancsnok” Víg cimboráknak keresztelte el társaságát, amely minden este más heurigerben verődött össze, hiszen nagy volt a kínálat. Vajon a parancsnoksága alatt álló asztaltársaság tagjai honnan tudták meg, hogy aznap este hol találkoznak, ha távbeszélő nemigen volt a közelben? Slubek Zoli, ötletesen a Szentháromság temploma melletti bódé falára firkantotta az üzenetet, hogy hol lesz a „rapport”, illetve parancskiadás, és jaj volt annak, aki az aznapi névsorolvasásnál hiányzott!
A zenés, libafertályos, kucséberes bormérések asztaltársaságai és magános vendégei máshol is szívesen múlatták az időt. A város számos kávéházának híre olykor még Bécsig is eljutott. A legrégebbi volt közülük a Spenéder, amelyet később Nemzetire kereszteltek, de miután a Prűger család tulajdonába került, felvette az előkelő Savoy nevet, amely – történetünk időszakában, a szocializmus hetvenes éveinek a legelején is – a Vigadóval szemben lévő kávéházon villogott egy kék színű neoncső feltűnő megjelenítésében.
Nem messze tőle várta a vendégeket a Stahl, odébb a Secessió. A Corso kávéház a Hal téren nyitott ki. A Duna parti Vödricen másfajta emberek, elsősorban a jasszok keresték a kiskocsmákat, füstös ivókat, ahol a rosszlányok is megfordultak. Népszerű találkahely volt itt a Duna-kaffée, amely később Favorittá változtatta nevét. Vonzerejét szeparéi jelentették, s különösen a vidékről felruccant vendégek szerettek itt lecövekelni. A Zuckermandlin számos egyéb hely, kocsma, italbolt fogadta a szomjas vendéget. A belváros patinás házai között is több érdekes zenés hely, kávéház nyitott ki minden nap. Ilyen volt a Központi kávéház, amelyben Vízvári Béla szórakoztatta a vendégeket, de nem messze, a Szárazvámon az Effenberger kávéház pincérei sürögtek, forogtak. Néhány sarokkal arrébb a Fedora kávéház tartott nyitva, de ez csak félig volt kávéház, félig pedig kabaréként funkcionált.
A fentebb már emlegetett Vidám cimborák asztaltársasága a legtöbbször a Széplak utcai Bözsi kávéházban horgonyzott le egy-egy estére, éjszakára. Említést érdemel még a Hackenberger család tulajdonában lévő, akkortájt nagyon divatos Stefánia is, no meg a Deák kávéház. A Széna téren igen népszerű hely volt a régi Uránia mozgófilmszínház helyén működő Hazám, vagy a Kórház utca elején a Monopol, a végén pedig a Republika. Remek hely volt a színház mögötti U dvorka kocsma. A tulajdonos a várostól bérelte a színház mögötti tágas teret. Ez volt a későbbi fácánkert, amely a színházi előadások utáni, kellemes vacsora elköltésére adott alkalmat. A pincérek sokasága az utcán át, hozta, vitte az egyes fogásokat.
Az első világháború előtti „boldog” békeidőben a város vagy három tucat lokál, kávéház, borozó, kocsma működtetését engedélyezte. És a legtöbben zene is szólt. A volt Baross utcai Baross kávéházban Munczi Béla és zenekara muzsikált a vendégek örömére.

Mindezt persze nem tudta, és más, sokkal fontosabb dolgokat sem tudott e városról, amely különösebben nem érintette meg, inkább a természet gyenge hangjai, a fákon csiripelő verebek keltették fel figyelmét, miközben a langyos melegben az épület felé igyekezett a kolostor fala mentén húzódó járdán. Már a Kapucinus utca elejéről látni lehetett a végcélt, a sárga épületet, homlokzatán a vörös csillaggal. Meleg van, a legjobb, ami létezik, langyos, bársonyos. Szemben az ismerős kutyás ember sétál. Ismerős? A nevét nem tudja, de gyakran találkozik vele ilyentájt. Feltűnő errefelé pulit sétáltatni. Az úr nagydarab, idős, tekintélyt sugárzó, mondhatni gőgös. A kutya fekete, és kissé porosnak tűnik dús, csigákban lógó szőre. Szaglászik, majd megáll, szétrakja lábát és elhullajt egy kisebb halmot. Az úr türelmesen vár, aztán hirtelen mozdulattal előránt egy darab puha papírt, megtörli a kutya végbelét, a papírt elegánsan és szinte észrevétlenül a langyos szellőre bízza, s a pórázt tartva tovább folytatja útját a kolostorfal melletti járdán.
– Undorító – gondolja magában. – Aztán a szaros kezével összetapogat majd mindent. Elgondolkodik rajta, hogy ő képes lenne-e a kutya seggét törölgetni. Nem nagyon. De vajon melyik állattal tudná ezt megtenni? Ilyen bugyuta gondolatok kötik le figyelmét a sárga épület felé haladva. Mire a bejárathoz ér, eldönti, hogy a disznóval. Igen, a disznónak ki tudná törölni a seggét. Pedig a disznónak nemcsak a segge szaros, hanem maga az egész disznó is az. Mégis, igen, a disznó az igazi. Azzal a rózsaszín konnektor orrával nagyon szeretetreméltó, és a kunkori farka felett a segge lyuka is szép rózsaszínű, ha csak rá nem ragadt a szar. De az nem baj. A disznó is van olyan intelligens, mint a kutya, ha foglalkoznak vele.


Intermezzo:

A kapucínus utca (Kapuziner-gasse, Kapucínska ulica):
Ortvay Tivadar könyvében, 1905-ből: Az Óvárost a Terézvárostól elválasztó élénk utca a Vármegyeház-teret köti össze a Vár-úttal, illetve a Vártelek utcával. Hajdani neve Lichtensteig volt. Mai nevét 1879 óta a július 28-i városi közgyűlés határozatából viseli a Kapucinusok után, kiknek kolostora ezen és a Kisfaludy utca sarkán áll s melynek kerti területe nem csekély részben a Torna utcára is kiterjed. A kertet a Kölcsey Ferenc utca határolja. A kapucinosok kolostora és temploma 1718-ban épült, gróf Esterházy Imre prímás buzgólkodása és támogatása mellett. Fennáll benne kapucinus növendékek kiképzésére való lectoratus. A Kapucinus utca északi sorának boltoshelyiségei nagyrészt szintén a kapucinusok tulajdonát teszik. E boltok szakadatlan sorban következnek egymásra, mi az utcát felette élénkké és festőivé teszi. Az itt levő Arany-Keresztről címzett vendéglő már a mult század eleje óta áll fenn. Jobbára liptói és rozsnyói fuvarosok, morva, cseh, nyitrai és trencséni zsidókereskedők keresik fel.


A disznó:
Páros ujjú emlősállat, sertés. A házi sertés sokfajta lehet, mondjuk szalontai vörös disznó, mangalica sertés, csüngőhasú sertés, cornwall-sertés, minnesota-sertés és fehér hússertés, amely általában nagy vagy közép nagy testű, pigment nélküli bőrű, szőrű, kiválóan szaporodó, almonként 9 -14 malacot is felnevelő fajták. A különböző vidékek egymástól eltérő tartási és takarmányozási viszonyaihoz könnyen alkalmazkodnak, gyorsan fejlődnek és korán érnek. Tejesmalacnak éppúgy értékesíthetők, mint 70 kg körüli súlyban sonka, 90 -110 kg-osan baconszalonna, 120 –160 kg súlyban tőke- és teljesen kihizlalva zsírsertésnek. Húsuk finomabb rostú és „vizesebb”, mint a parlagi fajtáké, íze kiváló.

Kellemetlen, ellenszenves, undort keltő ember.



5. álom

A szerkesztő még nem volt szerkesztő, s bár zsigereiben már ott bizsergett egy másik élet lehetősége, még nem gondolt rá igazán, hogy egyszer el kellene menni. Most még talán nem, mert most van munka, nem úgy, mint háborúkor, amikor Pesten próbált munkához jutni, de amíg aludt, a szállásadó rokonok beadták télikabátját a zálogházba, ő meg a nagy hidegben nem tudott kimenni, meg kellett várnia, amíg kiváltják. Szedte is a lábát rögtön, haza.
Most már mindennek vége, az oroszok is elmentek, velük Igor Vasziljevics Lenkov, a komisszár is csak emlék. Átmeneti béke van, de minden, minden más. Semmi sem a régi.
A falu egyetlen használható, közösségi terme a régi Ipartestület épületében volt, ahogy a faluban, Szárazfalván hívták, a Testületben. A folyó előtte csörgedezett, ezért csak a fahídon át volt megközelíthető. Jellegzetes épület volt ez, a víz közelségétől enyhén dohszagú. Bejárati ajtaja egy hosszú, keskeny helyiségbe vezetett, valami folyosó-félébe. Onnan kétfelé ágazott az út, a söntéshez és a nagyterembe. A söntés csodavilág volt, az olajos padló, az emberi izzadság - benne az ólak, istállók állatszagával -, a férfi kölni: az odkolont, meg a bor, pálinka, rum és málnaszörp, korántsem kellemetlen, sokkal inkább a megszokottság, az otthonvalóság és otthonosság kellemes, különös szagával. Még csak szürkült az ég, de a nép már gyülekezett. A cigánybanda cincogtatta hangszereit, az öreg prímás görnyedten áll elől, hegedűje a hóna alatt, kezében cigaretta. A színpadon is asztalok, székek. Sorban érkeztek a parasztok, kalapjukat a kezükben tartva, már nem népviseletben, de még nem polgári ruhában, ám pricsesz-nadrágjukat mindenképpen csizmába bújtatva. A többiek, az iparosok, a munkások és a csaknem értelmiségiek (a „bugyogósok” és „tintanyalók”) pedig cipőben, s a húszas évek divatját idéző öltözékben, leginkább persze olyan ruhában, amit a szekrény rejtett otthon, s főleg abban, amire tellett.
A szerkesztő, aki még nem volt szerkesztő, ott állt a forgatagban, az emberek, a jól ismert díszletek között, s mégis egyedül. Jó volt otthon lenni, mégis elvágyódott.






8. álom

A város olyan az ötvenes években, mint a főtéren álló, hatalmas, csizmás Sztálin szobor. Nyomasztó. A megsárgult fényképen négyen állnak, a szerkesztő, a feleség és a két gyerek.
A szerkesztő fején kalap, de nem olyan, mint amilyet Szárazfalván viseltek a parasztok, hanem olyan, amilyet a többi városi szerkesztő hord a fején hidegben. Az asszony és a két gyerek feje kendővel bekötve, az ötvenes évek végének megszokott divatja szerint.
A gyerekek kendője alól hatalmas masni kandikál ki vidáman, ellensúlyozva a háttér, a díszlet komorságát. A képen identifikálható a városrész, a Nagykórház előtti tér, amelyen fázós emberek haladnak át a késő őszi, esős, csontbizsergető hidegben. Az ég egy darabja is felvillan a háttérben, sötét, borult, esős, bánatos. Alatta kopottasan, álmosan terül szét a város, benne a tér, amelyen, a kép tanúsága szerint, egy régi villamos zötyög át, kevés utassal.
A fotón minden vizes, hideg, nyomasztó, lehangoló, kivéve a lényeget. A fiatal család mosolyogva néz bele a lencsébe.
   A fényképezőgépet egy régen holt lóti-futi riporter, egy különös figura, János, vagy ahogy a felesége hívja, Béla kattogtatja. Béla, vagy János jeltelenül van jelen. Hogy honnan jött, nem tudja senki. Hogy hová tart? Oda, ahová a többi.


11. álom

Malacka színre lép

   Az ötvenes évek közepe felé haladt a naptár. A háborút, a pincét, az éhezést lassan kezdték elfelejteni az emberek, mert nem szerettek rá még gondolni sem, ha nem kellett. Pedig a közös gazdaságok nem működtek még rendesen, az úgynevezett kulákokat taccsra tették, s bizony sokszor még a padlást is felseperték, ha a beszolgálandó mezőgazdasági javakról volt szó. Minden és mindenki mindenhol fel volt jegyezve.
   T. Istvánék egyszer, létszámon felül, suttyomban szereztek egy malacocskát, amelyet elkülönítve tartottak nem az ólban, hanem mögötte, ahová nem nagyon lehetett belátni, úgy el volt dugva az a hely. A malacka kicsi volt és gyenge. Először tejen tartották, de bizony néhány napig fosott az ebadta, farkincája bánatában kiegyenesedve lógott, akár egy kis darab szárítókötél. Úgy látszott, nem éri meg a holnapot, pedig milyen jó kolbászt lehetett volna belőle készíteni egy esztendő múltán! Kint hűvös volt még, ezért a gazdaasszony gyakran benézett hozzá, mert sajnálta, s az is előfordult, hogy egy ócska pokrócba bugyolálva az ölébe fektette, testével melegítette, vagy este titokban belopta a konyhába, s ott melengette egy darabig. A malacka ilyenkor behunyta a szemét, s nagyon vékony hangon csak ennyit mondott: röf, röf.
A válságos napok után azonban kezdett magához térni, már megismerte a gazdasszonyt, a gyerekeket, akik gyakran bejártak hozzá a hátát vakargatni, vagy csak játszani a közelében. Már nemcsak tejet kapott, hanem finom moslékot, amelyet a gazdaasszony nagy elővigyázatossággal kevergetett egy kiszolgált fazékban. Kezdetben, tejben áztatta a kenyérmaradékot, később kevert hozzá egy kis korpát és testmelegre langyosította, nehogy megfájduljon tőle a malacka hasa, mert ha megbetegszik, oda a dugi szalonna meg a zsír.
  Malacka figyelt. Szeme okos volt, néha merengve bámult az ólajtón túlra. Vágyakozott valamerre, érezte, benne több van, mint az átlagban. S ez igaz is volt.
A postás hórihorgas ember volt, egyenruhában járt, oldalán mi más is lóghatott, mint egy nagy postástáska, amely főleg T. Istvánék gyermekeinek a fantáziáját mozgatta meg. Hej, ha egyszer belekotorhatnának abba a hatalmas barna bőrtáskába! Vajon mi minden lehet benne? Csak levelek? Újságok, pénz, vagy valami más is? Vágyuk sohasem teljesült, mert közben felnőttek, a postánál új táskák jöttek divatba, a postás is elhunyt hirtelen, és ősi magyar szokás szerint a táskát és a biciklijét is mellé temették. No de ne vágjunk a dolgok elébe!
A községben az ötvenes évek közepén csak néhányan nem beszéltek tájszólással: a borbély, az orvos meg a postás. Ez feltűnt Malackának, akinek nagyon tetszett, hogy nem mondják olyan csúnya palóc á-val azt, hogy madár, meg azt, hogy malacka. Pontosabban nem mondják úgy, mint a falubeli parasztok általában, mint a gazda is, hogy madar, hanem szépen, pestiesen ejtik ki az á-t, mint a Kossuth Rádió bemondói. Tudniillik Malacka tudta, hogyan beszélnek ők, a bemondók, mert ha délről fújt a szél, akkor egészen kiválóan hallhatta az adást. Kivált a hírek érdekelték, az, hogy lesz-e háború, mert tudta, a háborúban kevés az élelem, s olyankor még arra sincs idő, hogy a malac meghízzon, rögtön levágják, mert ha nagyon éhesek az emberek, nem várhatnak egy évig, amíg a malacból disznó lesz. Egyébként Malackát nem rettentette meg a disznóvá válás tudata, mert érezte, vele más fog történni, őt másra predesztinálta sorsa, képességei.
Szóval hallgatta ő is a Kossuth Rádiót, annál inkább, mivel a gazda, T. István apját, a háborút, a Don-kanyart megjárt veterán, T. Számel bácsit is a hírek érdekelték. Kizárólag a hírek. Ez Malackának is feltűnt. Az öreg kellemes időben állandóan kint matatott az udvaron, vagy a gangon üldögélve sodorgatta magának a cigarettát, olykor a ház mögötti színben kotorászott, talán a tegnapi napot keresve, de amint meghallotta a bemondók selymes hangját, azt, hogy „híreket mondunk”, csapot-papot otthagyva rohant be a konyhába, még jobban meghangosította a bizony gyakran recsegő rádiót és hallgatta, mi újság a nagyvilágban. Malacka először nem értette, hogy miért teszi ezt. Később, amikor néhány elejtett szóból megtudta, hogy T. Számel bácsi veterán katona és majdnem elesett a fronton, mindent megértett, nevezetesen azt, hogy T. Számel bácsi jó előre tudni szeretné, háborús veszély fenyeget-e megint, kell-e gyertyát, gyufát venni a boltban, be kell-e ismét készíteni a kamrába a nagyobb tartalékot lisztből, zsírból, szalonnából és egyebekből.
Malacka e felismerés nyomán humánus eszmék csíráit vélte kisarjadni lelkében.
A hórihorgas postás intelligens ember volt, ő olvasta el a magányosan élő öregek leveleit, ő töltötte ki a hivatalos nyomtatványokat, s ami meglepő, őt még a kutyák is szerették. Lobogó szürke nadrágját – amelynek egyik szárát a kerékpár miatt csiptetővel fogta össze – nagyon nagy tiszteletben tartották a község kutyái. Ezt Malacka is jól tudta, bár nem értett a kutyák nyelvén.
A postás mindig sietett, ami nem esett nehezére, hiszen kerékpáron közlekedett, bár a falu kaptatóin tolnia kellett a bringát. Egyébként ilyenkor is gyorsan közlekedett, mert igen hosszú lába volt neki, amellyel hatalmasakat tudott lépni. Úgy jött, mint a szélvész, szürke malaclopója – amely szintén kincstári volt, s amelyet hűvösebb időkben viselt – lobogott utána a szélben. Malacka sokszor azt gondolta, egyszer felkapja egy hirtelen jött vihar, s mint a gyerekek sárkánya, fölröpül az égig. A postás mindig ugyanazon az útvonalon közlekedett, s mindenki, akihez aznap betért, hozzá igazíthatta volna az óráját, ha lett volna a háború után, mert ugye erre is áthaladt a front. T. Számel bácsiékhoz – ha dolga akadt náluk – pontban 12 óra 03 perckor toppant be, az öreg bánatára mindig a legnagyobb hírhallgatás közepette. Hogy ezt miképp csinálta, Malacka sem tudott rájönni, de tény, hogy amikor a rádióban véget ért a déli harangszó, s Malacka kettőt röfögött az ebéd után, már csapódott is be a kapu, már hallotta is a postás lépteit.
Egy szép napon azonban történt valami. A kézbesítő elkésett. Mint később kiderült, a helyi vasúti csomópontra nem érkezett meg időben a postát szállító szerelvény, s ez okozta a nemkívánatos késedelmet. Ráadásul azon a napon valami hiba folytán a csomag és levélszállítmány sem érkezett meg a központi elosztó helyről, így a postás, csak az Új Szó legfrissebb számát tudta széthordani. Az újság mindenkinek járt, mert a község minden szövetkezeti tagnak megrendelte felsőbb utasításra, mondván „a pártsajtót napjainkban kötelező olvasni,” s nem árt, ha példának okáért a sertésgondozók is tudják, mi történik a gaz kapitalistáknál, hogyan acsarkodnak és fegyverkeznek a dolgozó nép ellen. A parasztok jobb híján, meg főleg mivel ingyen volt, el is olvasták minden betűjét, pedig nem volt abban semmi. Malacka gyakran látta T. Számel bácsit, az öreg veteránt, amint valami zizegő dolgot tart maga előtt, s bámul bele. Malacka azt is látta az ól deszkái mögül, hogy valami jelek, fekete bogarak láthatók azon a dolgon, amit nézni szoktak. Ugyan mi lehet az?
Nos azon a napon, amikor a postás késésben volt, s csak az újság érkezett meg, az elveszett időt behozandó, a bicikliről le sem szállva dobálta be a kapuk fölött az aznapi sajtót. Amikor T. István portájához ért, ott is általhajította az olvasnivalót a kapu fölött. Ekkor hirtelen szél támadt, s az újság lapjait szétszórta a szélrózsa minden irányába. Káromkodott is T. Számel bácsi erősen. Mindenesetre a szél egy újságlapot Malackához is befújt, pont azt, amelynek főcímében ez állt: Jugoszlávia kommunistái Tito, a láncos kutya befolyása alatt. Persze Malacka ezt nem tudta, de figyelmét igencsak lekötötték a fehér papírlapon látható kisebb-nagyobb fekete bogarak. Ilyeneket látott ő már az ólajtó résein keresztülnézve a szemközti temető kerítésén is, csak az ott látható bogarak nagyobbak voltak. Érezte, itt valami titok van, amit meg kell fejtenie, vagy meg kell tanulnia okosan nézni ezeket a bogarakat, úgy, mint a gyerekek, akik gyakran bejárnak hozzá a hátát vakargatni. Igen, a legközelebb el is röfögi nekik, hogy magyarázzák már meg, mit jelentenek a fehér papírlapon ezek a fekete ákombákomok. Érzett magában annyi intelligenciát, hogy ő is értelmezni, vagy ahogy a gyerekek mondják, olvasni tudja a jeleket. Ormányával a vályú alá döfködte az újságlapot, hogy legyen miből tanulnia.
Eltelt néhány hét, Malacka megvalósította tervét, s a gyerekek nagy csodálkozására már a temetőkapu fölötti felirat néhány betűjét is el tudta olvasni: F ltá ad nk, röfögte egyre érthetőbben. No, még egy kicsit azért gyakorolni kell, mondták a gyerekek nevetve. S ő gyakorolt, a Tito a láncos kutyát már elég folyékonyan olvasta, de a Lenin elvtárs és a gyerekek sort sehogy sem tudta egybeolvasni. Mindig összekeverte a betűket, s csak nem haladt előre. Egyszer csak beléhasított a felismerés: biztosan diszlexiás vagyok. De akkor hogyan kellene olvasni tanulnom? Jó lenne egy pedagógiai szakkönyv, gondolta.
A legközelebbi hátvakarás alkalmával elő is hozakodott a gyerekeknek a kéréssel, hogy jó lenne, ha a járási könyvtárból kikölcsönöznének neki egy olyan szakkönyvet, amely a diszlexiával foglalkozik. Persze sejtette, hogy ezt a tanulási zavart még nem ismerte fel a pedagógia és a pszichológia, de reménykedett. S mit ad isten, a gyerekek megszerezték neki a Diszlexia és egyéb tanulási zavarok című könyvet, amelyet szovjet szerzőgárda írt, s a fordítás kitűnő volt. Malacka két nap alatt elolvasta, s megnyugodott: mégsem diszlexiás. Az olvasás azonban továbbra sem ment neki. Végül rájött, hogy valószínűleg rövidlátó. A szakkönyv kicsi volt, meg az ól is, ezért közel tartotta magához, s így két nap alatt megemésztett vagy háromszáz oldalt, míg az újság lepedőnyi nagyságú, amit távol kellett tartani, ezért keveredtek össze a betűk.
   Malacka jól haladt az olvasásban, a család, a község csodájára járt.
Jó lenne beíratni az iskolába – mondták a gyerekek.
Így is történt, de Malacka nem bírta a lassú tempót, amikor a gyerekek még csak a Pál utcai fiúknál tartottak, ő már V. I. Lenin Egy lépés előre, két lépés hátra című munkáján is túl volt. Kezdte unni az iskolát, arra gondolt vágyakozva, hogy ő egyszer mikrofon elé ül, és híreket olvas majd, úgy, mint a Kossuth Rádió bemondói. „Az ózdi acélművek dolgozói 116 százalékra teljesítették az előirányzott tervet. A munkában elöl jártak az acélhengermű munkásai, élükön Pintér László elvtárssal, aki már két esztendeje a munka hőse kitüntetés viselője. Az ózdi elvtársak által előállított jó minőségű acélt Kínába, a Szovjetunióba szállítják majd, valamint egyes szállítmányok Csehszlovákiába, a Škoda Művekbe utaznak vonatszerelvényeken.” Érezte, hogy a szöveg nem túl érdekes, de maga az aktus, maga az olvasás, az érzés, hogy őt bárki, mindenki hallhatja, az azért nem akármi! Malacka már a gondolatra is szinte elalélt. Ha egyszer ő olvashatna így, bármit! Egyébként elég jól olvasott már, szép tisztán artikulált, igaz, hogy volt egy kis angol akcentusa, mert a vér nem válik vízzé ugye, hiszen ősei a cornwall sertéstől származtak, de ezt le lehet győzni. Rózsaszínű orrocskája alig érezhető, leheletnyi nazális „színt” adott barna baritonjának, de ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt, egyénivé tette a hangját. Minden rendben volt tehát, csak gyakorolni kellett. A tanítás és a délutáni tanulás után Malacka kijárt az iskola melletti folyópartra, ahol egyedül lehetett, s nyugodtan megzengethette hangját. Nadrágja zsebéből előkotorta az aznapi Új Szó-t s hangosan olvasta a híreket. Szigorú volt önmagához, az biztos.



15. álom

   Az ötvenes évek legelején jártak. Nem határozta meg még önmaga számára sem pontosan, hogy mi is valójában az intézmény, amely a sárga épületben leledzett, de a kimért munkát viszonylag ügyesen elvégezte. Jószerivel csak magyarul tudott, hisz a falujában, Szárazfalván másképp nem is nagyon beszéltek. Hárman voltak, ketten a Kapucinus kolostorban kaptak szállást, ahol még – mutatóba talán - ott tartózkodott néhány barát. Főnökük, városi lévén otthon lakott. A háború nyomora még ott kísértett, de a béke már melengetett, zsongított, bolondított. A kolostortól alig száz méterre magasodott a sárga épület, amelynek második emeletén az egyik hatalmas szobában „zsúfolódtak” össze ők hárman, és a gépírónő, az aggszűz Nünüke. Őt egyébként rendkívül tisztelték szüzessége megőrzéséért (kiváltképp ilyen előrehaladott életkorig), ami egy hosszú háború után, közel a frontvonalhoz, kész csoda volt, bár sohasem kérdezték tőle, valóban érintetlen-e. Mindenesetre abból, hogy rajtakapták, nem tudja, hogyan születik a gyerek, azt a következtetést vonták le, hogy halálbiztosan aggszűz.
   Nünüke kisasszony olyan gyorsan, kitartóan írt, kopácsolt a régi Underwood írógépen, mint egy fakopács. Persze egyéb furcsasága is volt, mint az, hogy nem tudja, miként születik a gyerek, s ebből kifolyólag vélhetően azt sem, hogyan kerül oda, ahonnan meg kell születnie, szóval ez a fentebb említett furcsaság a cipőjével volt kapcsolatos. Nünüke, elérkezvén a szolgálat vége, csatos fekete retiküljét kinyitván, benne lévő neszesszerét kiemelvén, azt kitárván, teátrálisan arca elé emelvén ezüstös tükrét, ott megpillantván pufók ábrázatát, minden alkalommal hóesésszerűen bepúderezte magát, száját pirosra festette rúzsával, haját két ápolt kezével megigazítván, majd neszesszerébe bepakolván, csatos fekete retiküljét becsukván, elérkezettnek érezte az időt arra, hogy a cipőjével foglalkozzon.
Lábbelije közepesen magas sarkú volt, csukaszerű, ódivatú és bőrből készült. Mielőtt Nünüke kisasszony érdemben foglalkozott volna vele, gyakorlott mozdulattal, anélkül, hogy odapillantott volna, felvette az asztal lábánál lévő, literes üvegben tartott folyékony ragasztót, amely a szerkesztőségi szobák fontos kelléke volt, és az asztalra helyezte az Underwood mellé. Utána ünnepélyesen lehajolt, végighúzta két kezét gyöngyházfényű selyemharisnyáján, hogy az esetleges ráncokat kisimítsa, majd kibújtatta egyik lábát a cipőjéből, amelynek sarok részébe bőségesen csurgatni kezdte a folyékony ragasztót. Ezt követően az addig gólyaállásban tartott lábát bedugta ragasztós cipőjébe. Miután kétszer-háromszor végigcsúsztatta benne harisnyás lábát, hogy lábfeje jobban „beüljön” a csukaszerű körömcipőbe, ugyanezt a mozdulatsort végigvezette a másik lábán is. Majd szép lassan benyúlt a blúzába, megigazította kombinépántját az egyik, majd a másik oldalon is, hogy elbitangolt kebleit valahogy összeterelje, s alkalmassá tegye magát a munkából való távozásra.
Ez volt tehát Nünüke, aki egyedül lakott, egyedül élt, s néhány év múlva, már nyugdíjasként, távol az Underwoodtól, a folyékony ragasztótól és a kifényesedett huzatú szerkesztőségi széktől, mint mindig, egyedül távozott. Örökre. Ezért sohasem derült ki, otthon hogyan emelte ki pici lábait a ragasztós cipőből. Milyen lett a harisnyája? Teste már foszlóban volt, amikor rátaláltak, de ez egy későbbi, másik történet. Most még él és kopácsol a sárga épület első emeletén, ahonnan a szerkesztők munka után, és természetesen Nünüke nélkül, rendszerint a kocsmába, a füstös Kispipába vették az irányt, ahol az értelmiségiek, s a melósok mellett a háborús veteránok, félkarú, féllábú, ócska katonaköpenybe bújt szőrmók férfiak is szívesen tanyáztak, mert az olcsó pacalleves mellé röviditalt vagy sört is rendelni lehetett a söntésnél. Még megkérdezhetnék: Nünüke hogyan emeli ki ragasztós lábát a cipőből, s mit tesz, hogy másnap, ugyanabba a csukába ismét ugyanannyi ragasztó férjen bele, de nem kérdeztek semmit. Szemérmességük ezt nem engedte, vagy talán a Kispipa vonzása volt már olyan erős, hogy a korszakalkotó kérdések és talányok megfejtésére nem jutott idő és energia.
   A Kispipában mindenhol félhomály honolt, vizelet, mocskos ruha- és bagószag keveredett az ínycsiklandozó egy-tál ételek és a söntés különös szagával. Itt semmi sem emlékeztetett arra, hogy valaha rend és tisztaság honolt errefelé, bár a viaszosvászon asztalok tiszták voltak. Hja, az ötvenes évek!
   A sárga épület első emeletén minden reggel ugyanazzal kezdődött a munka,
a hírszerkesztéssel. A telex semmitmondó híreket továbbított szlovák és cseh nyelven. Ezzel ugyan többet nem fog bíbelődni! – határozta el magát hirtelen a szerkesztő, hisz a felét sem érti, hogyan fordíthatná le olyan gyorsan magyarra? Gondolt egyet, másnap hajnalban elballagott a közeli nyomdába, s az egyetlen magyar nyelvű napilap friss számával a kezében érkezett meg az intézmény első emeletére, ahol már várta Nünüke, az aggszűz gépírónő. Gyorsan átnézte a lapot, a soványka és érdektelen hírek közül lediktált vagy tíz percre valót. Azt már tudta, milyen sorrendben kell elhelyezni őket, mi a „legfontosabb”. Miután ímmel-ámmal, sok küszködéssel megvolt a hírekkel, s adódott egy kis szabadidő, rögtön nekilátott egyebeknek. Ilyenkor feléledt benne az addig elnyomott széplélek. Verseket meg novellákat farigcsált a falujáról, Szárazfalváról, a „távol ködébe vesző Ithakáról”, amely fogva tartotta a szívét, de el is botozta őt. Ilyenkor nem gondolt a többi munkára, amíg a főnöke meg nem jelent, s rá nem reccsentett. Hangja dörgött, mély volt és éles, mint a kés. Szinte hasította a levegőt.
 – Holnap indulunk Prágába! Onnan közvetítjük a május elsejét.
   Az utazás kényelmetlen volt, de a város tüneményes, sajna nem sokat látott belőle. A főnök egy egész lakosztályt foglalt le a Vencel-téri hotelben. A szállodai szobák kitűnőek, hiába, a szerkesztő a pokolban is szerkesztő! Hajnalban megvették a napi sajtót, visszaballagtak a közvetítés helyszínére, a szállóba, amely a város központjában volt. A dörgő hangú kiállt az erkélyre, ahová felhallatszott a tömeg zúgása, őt pedig szobafogságra ítélve az asztalhoz szegezte, mondván addig rázárja az ajtót, amíg az első három oldalt meg nem írja, amit majd ő, a híres speaker, a megfelelő időpontban, az erkélyen állva, hogy háttérzaj, „hangkulissza” is legyen, beolvas a mikrofonba. A többit menet közben körmöli majd, s egy-egy újabb flekket mindig kiad az erkélyre. Nem baj, ha nem látja, mi történik az erkélyen túl! Nézelődni és írni egyszerre nem lehet! Hagyatkozzék csak a képzeletére! Elég az.
   A feladat nem volt nehéz: Május elsején, a dolgozók nagy ünnepén milliók és milliók vonulnak fel piros zászlókkal és pirosló arccal Prága utcáin, hogy köszöntsék a munkát, köszöntsék pártunkat és kormányunkat, példaképünket, a nagy és hatalmas Szovjetuniót és vezetőit, akik nélkül a kommunizmus felé vezető útra sohasem tért volna rá a burzsoá kapitalista elnyomás alatt sínylődő munkásosztály, s a párt, társadalmunk haladó, vezető ereje. A Vencel téren zárt sorokban gyülekező tömeg egy emberként kiáltja: éljen május elseje, éljen pártunk és kormányunk, éljen a munkásosztály, éljen a nagy és dicső szovjet nép!
A főnök nagy pátosszal, kitűnő artikulációval adja elő, helyenként megremegteti a hangját, s a szót, hogy dicső különös zengéssel szárnyaltatja. Kint hullámzik a tömeg, boldog fiatalok menetelnek: a fiúk fehér pamuttrikóban és piros klott gatyában, a lányok szintén fehér trikóban és fehér pettyes piros szoknyácskában. Fejük fölé drótból és papírból kreált virágzó ágat emelnek. Valami titkos jelre suhintanak vele egyet és ajkukról kiáltás harsan: Nech žije prvý máj! Éljen május elseje. Hurrá! Hurrá! Hurrá!
De ennek a napnak is vége lesz egyszer. Másnap még körülnéznek a Vencel téren, amelynek minden sarkában erősen sütik a szafaládét. A füstös kiskocsmákban, gyorsbüfékben, lerobbant talponállókban kitűnő sört mérnek, s ennek folyományaként a főnök harsog, egyfolytában beszél. Hogy miért?
Csak.




19. álom


   Amikor a szerkesztő a városba érkezett, János, vagy ahogy a felesége szólította, Béla, már a színen volt. Hogy honnan jött és ki volt, senki sem tudta. János ott volt és kész. János mindenhol ott volt. János segített, ha kellett, János vitatkozott, és ivott, ha kellett, (akkor is, ha nem kellett), és sokat, sokat cigarettázott. János maga volt a cigaretta. Mintha az ujjai között füstölgő bűz-rudacska folytatása lenne kicsi, vézna testének. Ő is füstölgött, izzott, égett, és egy-egy átmulatott, átvitatkozott és nőzött éjszaka után maga is hamuként hullott a szeretett és egyben rettegett, de mindig megbocsátó Cecília keze által megvetett ágyába. Cecília egyébként egy személyben maga volt – későbbi kifejezéssel élve – egy egész őrző-védő kft, amelynek egyetlen feladata volt: Jánost védelmezni. Ez a legtöbbször, vagy inkább soha, nem sikerült neki. De ez így volt rendben. János imádta őt, nevét, a cigaretta mellett, állandóan ajkain tartotta, kivált, ha attól félt, nem ér időben, vagy egyáltalán nem ér aznap haza. Ilyenkor sűrűn emlegette, hogy vajon mit szól majd Cecília? Valamit aztán mindig szólt, de hogy mit, sosem derült ki. Mindenesetre abból, hogy János, vagy Béla életformáján mit sem változtatott a félelemből eredő tisztelet, azt az egyértelmű következtetést vonták le ismerősei és barátai, hogy Cecília, bár kivételes tekintélynek örvend Jánosnál, mégiscsak megbocsátó és jószívű. Bizonyította ezt olyankor is, amikor János nagy ritkán magával vitte őt. Ilyenkor kedves volt és szívélyes, csak néha jegyezte meg: Béla, már eleget ivott!
  Egy szép napon a szerkesztő végre búcsút mondhatott a Kapucinusok kolostora hideg cellájának, és Szárazfalván odahagyott családját is a városba költöztethette. Lakást kapott a központtól távol épült lakótelepen, amelyet a korszellemnek megfelelően Habešnek neveztek el. Volt tehát lakás, ha kicsi is, volt fedél felettük, és főleg nem volt már szerzetesi cella. Késő ősz lévén, a szerkesztő egyszer egy vadonatúj Club kályhával állított haza, ami szükségszerű volt még akkor is, ha egyébként nem volt gyakorlati ember, és inkább szeretett a verslábakkal bíbelődni, mint a saját lábán, önnön súlya mellett, még egy termetes kályhát is cipelni. Heuréka! Volt tehát lakás, volt kályha, csak tüzelőt nem lehetett sehol sem kapni. Sem fát, sem szenet. Nemáme! Nincs – volt a válasz mindenhol. Istenem! – sóhajtott fel a feleség, amikor eszébe jutott Szárazfalva, ott is a rengeteg erdő a Kónyárton, meg a Kis-hegyen.
A volt tulajdonuk!
   Ekkor lépett be a képbe János. És lőn világosság a Club-kályhában: János szenet szerzett. Ettől a naptól fogva a szerkesztő családjában áhítattal ejtették ki a nevét. János, a mentőangyal, ő mindent el tud intézni. Milyen jól hangzik: János, a szent, szenet szerzett. Hogyan szerzett szenet e rettentő nagyvárosban? Honnan? Hiszen János csak magyarul tudott!
  A gyerekek is ismerték Jánost, aki meg-megjelent náluk, ilyenkor anyjuk kiöltöztette őket, s kezdődhetett a nagy varázslat. János igazi, mondhatni vérbeli újságíróként elővette fényképezőgépét, a villanóba becsavarta a körtét, billegett vele jobbra-balra, leguggolt, lábujjhegyre ágaskodott, aztán pukk! A gyerekek boldogan, felszabadultan nevettek, mert tudták, a pukkanás után már nem kell János bácsi rendezőelve szerint pózolniuk.
   János személyisége minden tekintetben kivételes volt. Bizonyára ő volt az egész keleti blokkban az egyetlen szabadúszó újságíró, s ami még bizarrabb, ezt a státuszát mindenféle igazolvány és igazolás nélkül is mindenütt elismerték, s mint szabadúszó újságírót, gyakorta foglalkoztatta a sajtó és a rádió. Az utóbbinak – valamikor a hetvenes években – készített ő beszélgetést a japán nagykövettel is anélkül, hogy bárki küldte volna hozzá. János rosszul beszélt szlovákul, de ez úgy látszik a japán nagykövetségen nem tűnt fel túlságosan. Az anyag elkészült, és le is közvetíttetett. A kevéske honorárium pedig kifizettetett.
   


20. álom

A vonaton utazott, esős, szomorú, hideg idő volt, 1935-öt írtak.
Ferenc Schultz Ignácra gondolt, a valahai szocdempárti országgyűlési képviselőre, akinek Őszintén mondom című elbeszéléskötetéből hangjátékot készült írni, de valahogy nem akart összeállni a darab, pedig az új technika adta lehetőségekkel fel lehetett volna javítani a szöveget. A kötet már csaknem egy éve nála volt, elolvasta az összes írást, de valahogy nem tudta egyetlen rádiójátékká gyúrni, pedig volt a könyvben néhány, számára kifejezetten jónak tetsző írás is, annak ellenére, hogy a kritika nem emelte piedesztálra Sándor Ernőt, merthogy ezen a néven írt. A galántai fiút már korábbról ismerte, amilyen volt, olyan volt, de kedvelte, és tisztelte szociális érzékét.
A vonat lassan haladt, Ferenc fáradtnak érezte magát, éjjel későn ment aludni, hajnalban kelt, még sötét volt, s amikor kilépett az utcára, a kabátja alá osont a nyirkos hideg, amely úgy átjárta, hogy a kupé melege sem tudta szikár testéből kiűzni a dermedtséget, amely még a tudatát is eltompította. Fájt a valóság, fájt a lét. Talán a hajnali derengésben az ablakon át betolakodó látvány miatt is. Lassacskán azonban mégiscsak erőt vett magán, felállt az üres kupéban, lépett egyet, kettőt, majd hirtelen mozdulattal levetette és felakasztotta kabátját. Leült, elővette noteszét, tollát és írni kezdett:
   Kedves barátom, kedves Sándor Ernő, amikor megtiszteltél azzal, hogy felkértél, írjak valami szépet szerzői estédre: rettentő zavarba jöttem. Úgy volt, hogy „Őszintén mondom” című novellás kötetedből valami szép hangjátékot írok… és amikor elkezdtem forgatni a lapokat… nem tudtam rászánni magam, hogy hozzálássak, és a technika minden modern és fájdalommentes trükkjével és hatásvadászó eszközével úgynevezett modern hangjátékot fabrikáljak a Te minden egyes, kis, szívhez szóló és szívedből nőtt csecsebecsédből…
   „Őszintén mondom”, nem mertem profán kézzel nyúlni ezekhez a parányi
igazgyöngyökhöz, valahogy úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, ha suta és ügyetlen gyermeki kézzel elfogtam egy-egy gyönyörű, színes pillangót, és a vergődő szárnyakról – akarva, nem akarva – letörültem a lepke hímporát. Úgy éreztem magam én is eme kis írásaiddal szemben. Forgattam, csak forgattam a kis kötet lapjait és… lassan eltűnt előlem a szobám négy fala, elfelejtkeztem róla, hogy itthon vagyok íróasztalomnál – és már utaztam is veled együtt a robogó vonaton, úgy, mint most,

(hang: VONATZAKATOLÁS, VONATFÜTTY),

valahol Cífer körül, a hajnali órákban, füstben, ködben, és veled együtt néztem ki a vonat ablakán. Néztük, egyre csak néztük azt az embert, aki a földeken rongyos csizmáiban preszlinget gyúrt, a cukorrépa maradványát. És akkor együtt konstatáltuk, hogy ennél szomorúbb és szívbemarkolóbb látvány már nem is lehet ezen a világon, mint az a szegény, rongyos, félig mezítlábas ember, azon az elhagyott réten, a rettenetes hidegben, ködben és fagyban,

(hang: A VONATZAKATOLÁS MEGSZŰNT).
 
Akkor veled együtt fájt a szívem. Veled együtt örültem, veled együtt derült fel az arcom, amikor beléptem a kis, nyári vendéglőbe,

(hang: HEURIGER VIDÁM ZENEBONÁJA, SÍPOLÁS, NEVETÉS),

ahol akkor már magosan állott a jókedv, mindenki lármázott és énekelt, a lányok sikongtak és viháncoltak, s engemet is megcsapott valami forró hullám, a vér, a „csak azért is” jókedve.
Te pedig…, nem győztelek csodálni, odaléptél egy sápadt, vékony kislányhoz,
a kenyereslányhoz, talán az egyedüli teremtményhez, aki ott, a vidám nyári vendéglőben nem nevetett, nem vigadott, egyszerűen csak árulta a kenyeret,

(hang:  A HEURIGER ZAJA MEGSZŰNIK).

Megtudtuk tőle később, hogy nyolcan vannak odahaza, hogy az apja munkanélküli munkás, (milyen furcsa így együtt ez a két szó!), hogy a Téglamezőn laknak, hogy éppen aznap lett tizenegy éves, és hogy rettentő nagyon szeretne – egyszer legalább – kimenni a Lidóra, fürdeni, lubickolni, versenyt úszni úgy, mint a nagyok, a szerencsések, a gazdagok…
   Veled együtt barangoltam a pozsonyi uccákon, még sötét, téli hajnalon,

(hang: UCCAZAJ),

néztük a színes plakátokat, amelyeken az állott, hogy adjanak az urak, a tehetősek, mert jön a tél. Csapatostul találkoztunk uccaseprőkkel, akik a cirokseprőt úgy hordták, mint háborúban a fegyvert. Szemmel láthatólag haragudtak ránk, mert azt hitték, hogy reggelig mulattunk, és hogy mi még csak most megyünk haza aludni, amíg ők…
A Széna-téren, a hideg kövön, a kapualjakban falusi asszonyok feküdtek, hogy elsők legyenek a piacon. Ott aludtak „A mezopotámiai kurtizán gyöngytyúkja” című hangosfilm rikító és émelyítő plakátjai alatt,

(hang: MEGSZŰNIK AZ UCCAZAJ).

És… és… Ne haragudj, kedves barátom, de ez így nem mehet tovább… Nem tudom tovább folytatni ezt a suta és primitív hangjátékot, nem tudom továbbvinni, nem tudom teletűzdelni – mint kalácsot jófajta mazsolával -, hangeffektussal, uccazajjal, jazzbanddel. Nem tudom… nem tudom, mert véletlenül fellapoztam az Édesanyádról szóló újévi írásodat. Amikor megcsókoltad, forró, fiúi csókkal Édesanyád dolgos, kérges kezét, és elmondtad most már talán huszadszor, hogy egy jobb élet következik, „meglássa, nem lesz mindig gond a munka, az öreg élet”.
   Újév van, újesztendő, künn hull a hó, otthon vagy az Édesanyádnál, és tiszta, szívedből jövő könnyed elmos minden hangjátékot, minden hazugságot, minden komédiát, mindent, mindent… Most nem kell, hogy külön is a fülünkbe súgjad: őszintén mondom. E szavak nélkül is hisszük neked, hogy a szíved minden dobbanása Apádnak és Anyádnak szól, és velük együtt minden apának és anyának. Mindenkinek, aki emberré cseperedésünk minden kínját megszenvedte. Aki megöregedett, és görnyedten púpos lett a varrógéptől és a nagymosástól, aki nem lát mibennünk mást, mint szenvedése folyományát.
   Nevessenek a rideg és kőszívű emberek: ennél a pontnál meg kell állanunk, hogy
nekidőljünk a falnak, és könnyet ejtsünk azokért, akik már nincsenek, azokért, akik még
szenvedve vannak, és magunkért, Apánkért és Anyánkért.




21. álom

Malacka pályakezdése

   Malacka egy szép napon süldő disznócskává érett, és bizony el kellett döntenie, hogy merre tovább, miként kamatoztassa veleszületett zsenialitását. Pályát kellett választania.
T. Andrásék disznóóljának már régen búcsút mondott, hála a gyerekek és a falu összefogásának. Úgy gondolták ugyanis, amiként ő már kezdettől fogva érezte, hogy másra predesztinálta tehetsége, sorsa, ezért bentlakásos középiskolába íratták, ahol Malacka igen sokat tanult, s lassan kezdte elveszíteni malac identitását is, de ez cseppet sem zavarta. Kicsit bántotta, hogy az érettségi banketten viszonylag rövid, tömzsi lábai miatt nem úgy ment neki a csárdás, mint a többieknek, de ezt még ki lehetett bírni, hiszen az érettségi vizsga végén egyedül őt emelte ki az igazgató, mondván, a legjobb volt a jók között is, kiváltképpen a történelem tétel megválaszolásakor jeleskedett, amikor annak A részében a nagy októberről kellett beszélnie. Malacka szinte mindent tudott, hiszen Lenin elvtárs már az ólban, az olvasni tanuláskor felkeltette az érdeklődését. A tétel másik, B része is szerencsésnek bizonyult, mivel a Štúr ifjak volt a téma, s ezt – a szlovák nyelvet tanító tanárnő tanácsára - Malacka nagyon begyakorolta, szinte fújta, mint a leckét a kisiskolás. Főleg a szlovák nép magyarok általi elnyomását, a szlovák nemzetébresztők hősies küzdelmét ecsetelte, s kiemelte a magyar urak gőgösségét, Kossuth óriási tévedését, amikor nem ismerte fel Magyarország nemzeti kisebbségei szabadságküzdelmének a fontosságát. Olyan jól sikerült történelmi kiselőadása, hogy a központi tanfelügyelőségtől kirendelt, magyarul is jól beszélő érettségi ülnök igencsak bólogatott. Különösen a magyarok általi elnyomásnál simogatta elégedetten az állát. Amikor azonban Malacka arra a részre tért át, miként árulta el a Štúrék vezette maroknyi szlovák a kibontakozó európai, s a magyar polgári forradalom eszméjét azzal, hogy Bécsnél gazsulált, az ülnök kissé megköszörülte a torkát, s azt mondta, ez nem egészen korrekt így, mert a tankönyvben nem ez van, és Malacka talán be is fejezhetné a felelést, jó volt eddig, köszöni szépen. Egy szúrókérdést azért még feltett neki, nevezetesen azt, hogy a szlovák történelem nagy alakja, Rákóci František II. Szlovákia területének melyik részén született. Malacka persze tudta a választ, rá is vágta, hogy Borsiban. Az ülnök nagy nyomatékkal hozzátette még, hogy Borša, de azért elégedett pofát vágott. A többiek a zöld asztal mögött csak pislogtak, hümmögtek. No, de hogy szavunkat ne feledjük, ott tartottunk, hogy Malacka pályaválasztás előtt állt, szép jövőt jósoltak neki, de a kegyetlen sors közbeszólt, hogy próbára tegye. Helyszűke miatt nem vették fel az egyetemre, ezért kénytelen volt visszatérni álmaihoz, amelyeket, felnőtté serdülvén egyre inkább elfeledett. Egy szép nap azonban ismét azon kapta magát, hogy az egyik rádióbemondó selymes hangja hallatán álmai hűs vizén ringatózik. Pillái alól egy könnycsepp gördült alá, növelve álmai hűs vizének térfogatát és mélységét. Ha ő egyszer, csak egyszer… Az évek azonban teltek, múltak. Malackát egy poros hegyi falu gyárába vezette sorsa. Először munkás volt, majd meós, aztán egy remek ötletét követően kinevezték kultúrfelelősnek. Az történt ugyanis, hogy egyszer - írván és mondván, hogy a fiataloké a jövő - felsőbb utasításra ifjúsági rendezvényt kellett szervezni a gyárban. Malackának pompás ötlete támadt, amelynek lényegéről rögtön be is számolt felettesének: beszélgessenek a falu kommunista pártszervezetének alapítóival. Felettes főnöke igen lelkesedett az ötletért, rohant íziben a gyár pártszervezetének elnökéhez, aki azonnal telefonált az üzemi szakszervezet vezetőjének, ő pedig, mint a mesében, továbbszaladt az igazgatóhelyetteshez, aki az igazgatónak referált a remek ötletről, az igazgató pedig azonnal értesítette a központot, és persze rögtön felismerte Malacka tehetségét és rátermettségét. Kinevezte tehát kultúrosnak. A rendezvény igen jól sikerült, meghívták a vezetőséget, meg a gyárban dolgozó összes fiatalt. Egy igazoltan beteg munkás kivételével mindenki megjelent. Malacka vezette a beszélgetést az alapító párttagokkal, akik bonuszként ráadásul még a szlovák nemzeti felkelésben is részt vettek. Nyár volt és jó idő lévén, a tervnek megfelelően, tábortüzet gyújtottak a falu végében, s ott zajlott le a felemelő szellemiségű, méltán izgalmas rendezvény. A gyár vezetői bokros teendőikre hivatkozva már az elején eltávoztak, de a fiatalabbak mind egy szálig kitartottak még azután is, hogy aláírták a jelenléti ívet. Az idős párttagokat, Kresztyankó Boldizsárt és feleségét, Klárikát érdeklődő arcocskával Malacka faggatta egész este, külön is kitérve szegény gyermekkorukra, munkás-paraszt származásukra. A beszélgetés során számos érdekes dologra fény derült, például arra is, hogy az öreg Jancsok Matyó bizony Tiso József híve volt, és állandóan feljelentgetett. Malacka némileg, halványan értette, miről van szó, de a többiek bambán bámultak a tűzbe, csak akkor élénkültek fel, amikor intett, hogy osszák már ki az előre meghegyezett nyársakat, meg a szalonnát, és közösen oldják fel a hangulatot. A sör is megérkezett, az öregek is megnyíltak. Malacka akarva akaratlanul megtudta azt is, hogy a húszas évek végén a község református lelkésze nem volt ellene a kommunista párt alapításának, hisz Boldi bácsi, Klárika néni és a többi kommunista előénekesek voltak a templomban. A barátság nem volt formális, mert amikor egy sztrájk (ahogy Boldi bácsi mondta: strajk) és tüntetés után társával, Zinger Pista bácsival a szegedi Csillagbörtönben kötött ki, az Imrédy párti református lelkész minden „fenti” barátját és ismerősét megmozgatva kihozta őket a fogdából. Hogy miért? Ki tudja. Talán kevés előénekes maradt a templomban? – tette fel magában a kérdést Malacka. A szalonnasütéskor az is kiderült, hogy a háború után a református lelkész is bajba került Imrédy drukkersége miatt, ami ugye tudott volt a faluban, s bizony a lelkes kommunista templomi előénekesek mentették meg a kellemetlenségektől, amelyek várhatóak voltak még akkor is, ha a lelkész amúgy jóravaló ember volt. Malacka önmagának feltett kérdésére tehát megérkezett a megfelelő, s minden bizonnyal mély igazságtartalmú válasza: azért segítettek egymáson a kommunisták és a pap, mert amikor az ismert okból kommunistahiány lett a községben, kevés volt az előénekes a templomban. Amikor meg paphiány keletkezett, mert egy feljelentés miatt a papot vitték el, a kommunisták ijedtek meg, hogy többet már csak az internacionálét énekelhetik a munkásdalárdában. Persze akkor még nem tudták, hogy néhány évvel később már csak sötétedés után, a fal mellett surranva látogathatják meg a paplakot, s az internacionálét is legfeljebb a cseh Szudéta-vidéken énekelhetik majd, ha csak nem segít a párt atyaúristene valahol fenn. De ezeket a dolgokat már nem volt idő megbeszélni a tábortűznél, s a téma a később születetteket nem is igen érdekelte. Mindenesetre a rendezvényt sikeresnek ítélte meg a gyár vezetősége, és a párt kilátásba helyezte a főszervező kiemelését, esetleg a pártba való beléptetését. Malacka elgondolkozott ezen, és ráébredt, hogy csak az ígéret első felének örül igazán, s ezért halkan, szerényen megjegyezte, hogy még nagyon sokat kell fejlődnie, tanulnia ahhoz, hogy a nagyok sorába emelkedjen. „Még egy kicsit éretlennek érzem magam a tagságra, még nem értem fel a feladathoz” – mondta szemlesütve, ami a valóságban, gondolatai magányában azt jelentette: bolond azért még nem vagyok. Mindenesetre a tábortüzes beszélgetés után Malackának már nem kellett többet a futószalag mellett állnia és anyacsavarokat olajoznia, hanem külön irodát kapott, amelynek ajtajára nagybetűvel írták a nevét, és azt, hogy kultúrfelelős.
     Malackát az új feladat és munkakör igen felvillanyozta. Égett a keze alatt a munka, ami azt jelentette, hogy végleg eltűntek a kezéről az alig lemosható olajfoltok, már nem volt gyárszaga, nem járt olajos ruhában, hanem minden nap úgy járt-kelt a munkahelyén, mint akit skatulyából húztak elő. Hullámos haja oldalra nyalva, zömök teste frissen vasalt kék köpenybe szorítva, amelyből a nyaki résznél kiviláglott a fehér ing. Köpenye bal felső zsebében katonás rendben pontosan két töltőtollat és két ceruzát sorakoztatott fel. Több el sem fért volna. Malacka fantáziája szárnyalt, ötleteit rendre támogatta a vezetőség, mindennapjai bokros teendőkkel aranyozták be az elkövetkező időszakot. Nagyon jól sikerült az antifasiszta szervezettel közösen megvalósított rendezvény, amelyen a munkásdalárda három tagja szovjet népdalokat adott elő, jól sikerült a templomtéren megvalósított május elsejei felvonulás és nagygyűlés, amelynek szónoka a csaknem mártírhalált halt Velő Miklós elvtárs volt a központból. Igaz, történt egy előre nem látható, de azért hamar feledhető kis, zavaró momentum, amely azonban nem tudta szétverni az ünnepet, a gyűlést, mert akkorra az már szerencsére véget is ért. Amikor a vezérszónok, Velő Miklós befejezte hosszú szónoklatát, Zinger István bácsi, a pártalapító, idős kommunista, aki Malacka jobb oldalán állt a sebtében összetákolt emelvényen, a május elsejei felvonulást, és az egész rendezvényt be akarván fejezni, csak ennyit mondott: „Emberek! Elvtársak! És most menjenek szét!”
Mielőtt oszolni kezdett volna a tömeg, e tömör, a lényeget kifejező vezényszóra egy mély, elnyújtott, éles hang szólalt meg a templomtoronyban: „Menjen szét maga!” S lőn csoda! Velő Miklós bizony majdnem szétment mérgében, nagy dérrel-dúrral beszállt az autóba, egy fekete Tatraplanba, intett a sofőrnek és elporzott. A tömeg meg valóban szétszéledt, ki jobbra, ki balra ment. Malacka pedig savanyú pofával elgondolkodott azon, hogy valóban érti-e azt, ami körülötte történik. Szép lassan ő is hazaballagott, s bekapcsolta a rádiót: egy rezesbanda indulókat játszott.
   Malacka karrierje felfelé ívelt volna a gyárban, ha rosszakarói, ellenlábasai nem gáncsoskodtak volna annyit. Itt volt például a szakszervezet helyettes vezetője, Fél Elemér, akit Malacka egyketted elvtársnak hívott magában. Ő bizony mindig megeresztett egy oldalvágást Malacka irányába hol itt, hol ott. Sosem tetszett neki semmi. A tábortűznél nem tetszett neki a nyársak mérete. Állítólag túl rövidek voltak és túl vastagok, ezért igen közel kellett merészkedniük a tűzhöz az elvtársaknak, és nehéz volt tartani a nyársat is. Mi lett volna, ha véletlenül



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2009
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2009:

Jelige: Pablo Tevel - Kabaré - avagy a por tragédiája

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2009

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.12 másodperc