Neked
Mikor öröm tölt el majd
s mosoly ragyog az arcodon
és sugárzik boldog szemed, s kacagsz a bánaton...
én ott leszek veled
s fogom két kezed
S ha célod becsap s elárul
s ha álmod hirtelen elillan
s késed beletörik a kőbe, s a csorba penge villan...
én ott leszek veled
s fogom két kezed
S mikor az élet meggyötört
és könnycsepp csillan, s legurul
orcádon, s a mosoly lehajlik lassan s konokul...
én ott leszek veled
s fogom két kezed
S mikor ablaknál ülsz megtörten
s értelmét veszti, borús a világ
s amit kint látsz, csupa gonosz, és tűzként emészti magát...
én ott leszek veled
s fogom két kezed
S ha a föld remeg és megszakad
s az univerzum múlik is el
s tűz és romlás tör elő, s a mennyet pokol váltja is fel...
én ott leszek veled
s fogom két kezed
S minden, ami volt, elenyészik
nem marad semmi, és te mégis
nyugodt mosolyra húzod szádat, s így teszek melletted én is...
mert én itt vagyok veled;
vállamra hajtod fejed lassan
s én fogom erősen, szorítom két kezed
Matús Gergely verse arról tanúskodik, hogy szerzője birtokában van a költészet bizonyos retorikus fogásainak, másrészt viszont a hozzám jutatott vers tele van elhasznált képekkel, sablonokkal. Valójában ez a szöveg nem is akar sokkal több lenni, mint egy emlékkönyvbe való lírai darab. Nem törekedik arra, hogy vers legyen abban az értelemben, ahogy a verset elképzeljük: összetett, mélyebb értelmű nyelvtárgyként. A Neked című szöveg viszont céljának tökéletesen megfelel: egy emlékkönyv darabjaként a megszólított, versbe írt személy mindig is emlékezni fog a szerzőre, annak őszinte érzelmeire.
(Németh Zoltán)
