| Fiatal írók rovata: Tóth Annamária versei (mentor: Hizsnyai Zoltán) |
Hajnali kántálás
Hajnali kántálás Hajnal rajzolta ősi jeleit s bőrbe égette bíbor szemeit a pirkadat.
Aludni tér a vágy is.
Monoton képein álmos még a reggel de zuhan az élet a falon a kéjen velőn át.
Szemek kutatnak máris.
Fordul a kocka az idő halottan roskad a párnán össze s a hátán... hajnal rajzolta ősi jeleit. Megannyi hasztalan fohász
kegyelmet kér a fáradt lélek reszketve ölel még az élet s fáradok
testetlen bánat megannyi képe mint apró gyertyák gyengécske fénye áradok
bús szeleknek halk vezére néma sikoly párnába, égre s átkozok
halk dallamok édes íze a világnak ezernyi színe álmodok
Eső után
Semmibe révedő száraz szemünknek esőért sír az angyalsereg, enyhítsen majdan az bűnt, fájdalmat támaszunk lám újra az Egy legyen.
Takarja be fáradt vállunkat lágy párájának köntöse, s halk szava kérdezzen újfent: "...kezed imára fonod-e ...vagy megalkuvásra?".
A világra olykor mennydörgés zúdul - szárnyakra lel az emberek álma - s akkor majd csendben hull szívünkre a hit, mint eső után a földre a pára.
Fel a nagy bálba megszületik egyszer bűneimnek hála, gyermek arccal áldott kételynek leánya, s mert helyét a szendeszűz sehol sem találja elindul egyedül el a nagy világba.
útra kerekedik, fel a nagy bálba úgy tekeredik vonaglik a drága, mint a kígyó ott, akkor, arra a fára, kéjjel mázolt arccal mar az almába
parketton csúszik csillogó topánja, mezítláb lépked bársony-üvegszálra, levegőt dermeszt meg üvegszilánk-szárnya, amikor a nép felé csendesen kitárja.
a szív-ajtókat akkor csukjátok be gyorsan, mert szemének fényétől fájdalomba rokkan és ott rothad el gyermek lelkek álma, a lába előtt hever szentek glóriája
egy mégis akad majd, ki azt hiszi hogy párja az utolsó órában a szív-ajtót kitárja, gyökeret ver benne gyöngylelkének fája, mert vaskapuk mögött otthonát találja.
„Egyedül csak vért választó vese. Idegen tüdő idegen lehelete. Tarkómra. A cél is ott. Nekem nem megy. Bennem megfagyott az akarsz.
Lőj már. Félsz? Én is.“
csendélet
tövisek közül szedegettem törött üveg lencséket hogy valami módon összeálljon a hideg hajnali csendélet
s lám:
neonfényben lila fák közt ében szarvas legelész zöld a szíve, sárgában játszik a rátelepedett penész.
Jegyzőkönyv
A peronon szürke posztókabátban szokott állni az öreg néni. Nagy barna szemű ősz hajú öreg néni. Az egyik kezében esernyő, a másikban barna bőrkötésű könyv volt. Vonatra várt, mint minden nap. A vonat csak húsz perc múlva áll be, aztán még mozdonyt cserélnek, de a néni mindíg hamarébb jött. Ez neki szokása volt. Szerette nézni az embereket a peronon, ahogy kiflit esznek vagy búcsúzkodnak. A búcsúzkodást szerette talán a legjobban. "-Fiatal párokon venni nagyon észre, úgy szakadnak el egymástól, mintha soha többé nem találkoznának. Nagy csókok csattannak ilyenkor és nagy ölelések, ezek a szívet ölelik nem a testet, azért olyan kedvesek az embernek." – szokta mondani nekem, amikor beszélgettünk. Olyan szépeket mondott mindíg, de tudja, én egyszerű ember vagyok, nem mindíg értettem. Ezt viszont mindíg elmondta, jól megjegyeztem. Volt neki az a könyve, no azt mindíg magával hozta, mert amíg a vonatra várt, írt bele valamit. Meg is kérdeztem, mi az már amit olyan gondosan ír. Azt mondta, arról ír,amit az emberek gondolnak vagy tesznek, amíg várakoznak. Azt szerette a legjobban, amikor a türelmetlen gyerekek a peronon kibontották a ruhákat meg a játékokat, amit az anyjuktól kaptak, mert jött egy falubeli és meg kellett ám mutatni neki. Ilyenkor mindíg nagyokat kacagott. Azt mondogatta hogy ilyenkor érdemes figyelni a kicsik szemeit,ragyognak mint a csillagok,na meg az anyukáké is. Én néha hoztam neki kávét is ki ide a padra. Azt nagyon szerette, tejjel itta mindíg,cukor nélkül. Mosolyogva mondta mindíg hogy cukorral már túl édes lenne. Panaszkodott, hogy rá is gyújtana, de már nem lehet, öreg volt már,nem bírta a szíve. Ma is oda mentem hozzá, meglepődtem,mert még hamarébb jött,mint másokor szokott. Nem utazott, mondta hogy vár valakit. A padon ült, mint mindíg. Azok a nagy öreg szemei meg mosolyogtak. Mondta hogy régóta várja már ezt a napot. Csinosabb is volt, mint lenni szokott. Nagy szines kendő volt a nyakában,a haját is feltűzte. Bementem, hogy hozok neki kávét, csak a Sanyi feltartott egy kicsit. Aztán amikor kimentem, tudja,én ha tudtam volna, én hamarébb megyek ki Isten a tanúm rá, szegénykém, ott ült a padon, a fejét a falnak döntötte. Mosolygott. Szóltam hozzá, de nem válaszolt, azt hittem elaludt. Megfogtam a kezét, akkor vettem észre hogy már nem él. Tudja, én ha tudtam volna, én többet beszélgettem volna vele, olyan aranyos néni volt. Hogy kire várt? Azt nem tudom. De a vonatról akkor nem szállt le senki. Be kell mennem, jön a vonat, ennyit tudok, ha még valamiben esetleg segíthetek, tessék jönni. Hozzátartozók? Nem tudom, én mindíg egyedül láttam. Olyan szép nagy barna szemei voltak, meg az az ősz haja... Látja ott a peron szélét? Ahol az a hirdetőtábla van? No ott, ott szokott állni,Istenem,abban a szürke posztókabátban.
idő
Nem emlékszem az álmomra. Nem tudom hogyan kerültem ide. Csak annyi villan szemembe halványan, a tenyerembe hulló törött tükörszilánkokon, hogy nem akartam ezt. Nem emlékszem milyen voltam, arra sem, hogy mit reméltem. Milyen volt a kezem. Mikor jelent meg az első ránc. Milyen volt a hangom. Hogyan leheltem ki a dühöm. Milyen volt ragaszkodásom. Hogyan nyitottam életre szemem. Nem emlékszem az évekre. Nem emlékszem a délutánokra. Nem emlékszem milyen volt velem. Nem emlékszem rám.
zavar
Ébredés időben térben szétesés üres tekintet remegés meddő testekben vérszegény húsevő valóság etetés ködfüggöny elmegy észlelés nem megy nem tudok
jeges halszív
amikor kifordult az ajtón az utolsó élő árnyék is, akkor megfordult és a konyhába ment. kinyitotta a fagyasztót és kihúzta a pálinkásüveget. az a deres hússzag rámászott a kezeire fel egészen a nyakáig,mintha őt vágnák. unottan kicsavarta az üveget és a szájára tapasztotta annak száját és szívta, szívta amíg csak bírta. a jeges üveg letépett egy bőrdarabot a szájáról, a pálinka marta a sebet, ő meg letörölte a vért. az ujjait beletörölte a konyharuhába,amit aznap vett ki, mert megzabálta a penész. ott volt a kenyértartóban. ugyanazon a helyen, abban a szentélyben, ahol más a jelképet tartja. a gyerekéét, a családét, az életét. visszament a szobába, leült az ágyra és várta hogy jöjjön. először csak remegett. majd a falra hányt mindent az ágyról. arra gondolt, milyen szép is az a barna....a befőttesüvegben a víz az asztalon, amibe a csikkeket dobálja. nincs cigije. el kell menni cigiért. az altatója is elfogyott. bor legyen vagy pálinka? arra gondolt mit keres itt. arra gondolt miért nem megy el máshova. arra gondolt van e hová mennie. arra gondolt ha sikít, akkor meghallja e a szomszéd aki akkor jár ki cigizni amikor ő. meg a másik, aki összeszedte tegnap az ágakat és nem köszönt vissza. meg ő maga....ő maga meghallja e.... azt amit a tükörbe sikított valószínűleg nem. felnézett a befőttesüvegre és elment cigiért.
kerti játék Kicsit rekedtebb a hangom. Rekedtebb,mint általában, de ez ilyen. Novemberben sokszor megázunk. Ott az a jó hely a balkonon. Ott a csajnak a hamutartója mellett. Na az jó lenne estére, de a konyhában sokáig ott vannak, sokszor kijönnek, nem békés. A tető zugai...esélytelen. Azok a tetves galambok mindent összeszartak már ott, úgy tűnik őket ez nem zavarja. Fura egy népség. és még mi vagyunk lenézve, hogy dögöket eszünk. Na de mindegy. Kijött a csaj, rágyújt, sokat cigizik, én ilyenkor fel szoktam ülni egy balkonnal feljebb és szívom a füstöt. Meleg. Onnan néztem végig múltkor, jött egy sólyóm, elkapott egy galambot, rendesen szétszedte, meghagyta a szárnyait aztán elrepült. Ki tudja honnan jönnek ezek, minden szar ideköltözik már. Megettem a maradékot. Jönnek. Turbékolnak, bambán néznek rád és el akarják foglalni a diófát. Megint cirkusz lesz. Krákogok párat, jönnek a többiek, mi támadunk először. Kicsit még fáj a lábam, megcsípte múltkor az egyik. Ott is van. Be van dagadva a szeme. én se voltam rest, kikaptam amint hozzáfértem. Startolás, nagyívben, oldalról, fel, zuhanó repülés, telibe közéjük. Nem adjuk a fát.
szívfreki
tüpp... homályosan csontszínű tüpp... dohos,állott ízű tüpp... lekötözött test tüpp... szanatóriumi szobám falán tüpp... sarokban pók helyett a halál tüpp... kúszik a paplan, kúszik a paplan tüpp... sárga ujjú nővér tüpp... érzem rajta a cigit tüpp.... varjak a patológia előtt tüpp... bejön a hideg az ablakon tüpp... rajta a hideg a csontomon tüpp.... megcsókol valaki tüpp...tüpp...tüpp.... tiszta a fejem píp....................... ............................
itt van újra a nagy csapat
Rózsaszín hajpántja van zöld kis csillagokkal. A sarokban ül a szék támláján, lábujjával a tekerős telefont piszkálja, rágyújt és a bagójának zöld füstje leolvasztja a csillagokat a plafonról. Ott alszok előtte az ágyon, de felkelt az egyik csillag, mert homlokonbaszott. Mondom neki hogy hagyja békén a gitárt, mert háklis vagyok rá ha hozzányúlnak. Kiröhög. Megint nincs irgalom az égen. Verekednek a fenyők a ház előtt a villanydrótokkal, szikrázik, nyikorog a tető. Azon agyalok, ha kidőlne az egyik, melyik szemben levő szomszéd hálószobájában kötne ki. Fehér libatollak abban a kevés hajamban. Szétszakadt egy párna mert hozzávágtam. Tépkedte a lapokat a könyveimből mert tüzet akart rakni, hogy felélessze a haragom. Zavart fejet vág, oszlásnak indul a füle. Most én röhögöm ki. Visít, minta disznó ha vágják. Érzi hogy lassan megszűnik. Megnyugtató érzés látni a halálát annak, ami évek óta mérgez. Azt hittem ilyen egyszerű megszabadulni tőle, de nem. Már múlik a nyugtató hatása....kiélesednek a körvonalai. Teljes harci díszben újra ott ül a szék tetején. Édes kis hajpántos közönyöm.
pirkadat
Megpróbáltam visszatartani, de nem ment. Az egyik kezemet erősen a számra tapasztottam és összeszorítottam a fogaimat. Nem fogja hallani senki. Abbamaradt a reszketés. Repedés hangja. Valami reped. Sötét van, nem látom, egyre élesebb. Nyüszítés. Nyugalom. Könnyű a testem. Minden csupa vér. A körmeim alól jön valami genny féle. A szemeimből kitörlöm. Csíp. A combjaimról levakarom a hártyát. Fel kéne ülni. Belerúgtam valamibe és az legurult az ágyról. Egészen az ablak elé. Még mozog. Lemászok hozzá. Lefekszem mellé, a fejem pontosan egyvonalban van vele. A szemébe nézek. Mosolyog. Kapkod a mellem után. Szopogatja az ujjaimat. Mindegy neki. Csak belőlem legyen. Kihúzom az ujjaimat a szájából. A gennyet a bőrébe törlöm, egészen a válláig. Végig a szemébe nézek. Óvatosan körbefonom a nyakát, majd egy hiretelen mozdulattal kitekerem. Rángatódzik egy kicsit amíg fullad. Már nem mozdul. Elfehéredett ujjaim engednek a szorításból, lassan felemelem és az ágyra fektetem. Nekitámasztom a hátam a falnak és rágyújtok. Felhúzom a paplant, hogy az ágy alól kimászhasson az apja. Hallom a hörgését. Vegyül a füstömmel, lassan kirajzolódik az alakja, a szemei, a szája már szóra nyílna... -Kikapartam.-mondom halkan és a szőnyegre dobom a csikket.
ébredj ez tán a vége lenne hogy mozdulatlanságom beköpik a legyek? ez a száj nem beszélni akar ez a száj némán sikít. takarodjatok büdös kurvák ebben a hulla-testben még valami él
Hizsnyai Zoltán Tóth Annamária verseiről
Kedves Annamária!
Többé-kevésbé kötött formákban írott verseid lüktetése – már amikor a tempót nem véted el – Ady ritmusait idézi, és bár a hangulatukban is van valami adys, szecessziós és helyenként kicsit avíttas íz, az egyéni hangot is kihallani belőlük. A prózaversek rendkívül empatikusak, és feltételezhető korosztályod alkotóinak szövegeitől merészségükkel is megkülönböznek. Ami – tekintetbe véve a divatként terjedő érdektelen szöszmötölést, a szövegbe-belelapulást, ízetlen simaságot és modoros belterjességet – akkor is üdvözlendő, ha a merész belemenés néha az írói önfegyelem megkerülésével történik. Mindent összevetve tetszenek a szövegeid, mert lélekkel, őszinte indulattal, színlelhetetlen belső érintettséggel írsz. Képes vagy felkelteni a figyelmet és bevonni saját, jól megkülönböztethető világodba, amely mentes nem csupán a testetlen-lelketlen szentimentalizmus halványrózsaszín eperhabhalmaitól, hanem – noha írásaidban a sötétebb tónusok dominálnak – a romantika heroikus szenvedésmítoszától is. Az emberi-intellektuális szenvedély tehát hiteles, az arányérzék adott, vagyis az alkotói alapállás helyes. Mindez korántsem jelenti azonban, hogy a témák kifejtése, elágaztatása, a metaforák és az utalások rendszere nem gazdagítható, mélyíthető, és különösképpen nem jelenti azt, hogy írásaid technikai értelemben hibátlanok lennének. Nem, nem. Ezt korántsem mondanám! Bőven van mit csiszolni rajtuk! Azt viszont állítom: az elküldött anyag arra enged következtetni, hogy érdemes!
Hizsnyai Zoltán
|
|
|
|
| |
Kapcsolódó linkek | |
Hír értékelése | |
Parancsok | |
|