Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Fagy

Arany Opus Díj 2010
Fagy


Slava vagyok, túléltem. Sikerült. Ragasztó, százrubeles vodka. Ez kellett. Meg egy kisautó, amit a központi vízvezetéken tologathattam. Télen. Nyáron nem kellett, jó volt az idő. Télen kellett. Fagyott. Istentelenül fagyott. Ruhám nem volt, csak a központi vízvezeték.

            Anyám meghalt, mikor születtem, apám próbált meg nevelni, nem sok sikerrel. Amíg csak a vodka volt, néhanapján, nem volt baj. Később már minden nap, minden áldott nap! Kurvák váltották egymást a drogkereskedőkkel, ivópajtások a bőrszíjjal. Nem bírtam. Elmentem. Hat éves voltam.

            Nem tudtam hová menjek, kit keressek. Nem ismertem senkit, semmit. Magnitogorsk nagyváros, de nekem kicsi. Nem találtam a helyem. Vasútra mentem, felszálltam egy vonatra. Isten hozott a Leningradskaja megállón! Isten hozott otthon!

 

 

            Fáradt, elgyötört, magatehetetlen. Halott. Felszabadító hadsereg szobra, márvány padok, aranyozott díszelemek. Ivóvíz sehol. Ledőlök egy oszlop tövében, alszom. Elég volt, jobb lesz fel sem ébredni. Kár erre a világra születni. A felszabadító katona lép oda hozzám, fegyverét rám fogja, lőni akar. A puskacsőből aranysárkány repül ki, tüzet okádva, megállíthatatlanul száguld a mennyezet felé, amely hirtelen magába roskad, elborítva az egész pályaudvart. Sáskákká változó portörmelék, rikácsoló emberek, magatehetetlen katona, halottak. Nyugodt halottak. Csak a halottak nem rikácsolnak. Az emberek lassan mind papagájjá változnak, elrepülnek. Csak a katona marad, meg a halottak. Hozzám lép, fegyverét maga mellé helyezve, megérinti a vállam….

Egy idősödő hölgy egy százrubelest nyom a kezembe.

-         Aztán nehogy ragasztót végy, fattyú!

Nem értem, mért kéne ragasztót vennem. Akkor még nem. Felülök, látom, hogy a markomban egy rakás apró. Egész szépen kerestem, majd kétszáz rubel, az öreg hölgy százasával.

-         Ötvenes, hogy itt lehetsz, újfiú!

A hátam mögül érkezett a hang. Hideg, éles, halk. Akár az a valami, ami az oldalamhoz ér. Nem tudom, mi az, csak sejtem. Kés. Később megtudom, fűrészlap. Később azt is megtudom, milyen szaros gatyát mosni.

            Nem jött ki hang a torkomon, elejtettem az aprókat. Egy szőke, rühes arcú srác szedte fel, a másik mögöttem meg sem mozdult. A fűrészlap sem.

-         Rendben, megvan. A többi a tiéd. Szórakozz, haver, találkozunk.

Egy óra múlva még mindig csak álltam, s néztem, mi történik körülöttem. A szagom már kezdett elviselhetetlen lenni. Kifutottam a vasútról, ki, a legközelebbi parkba. Szép idő volt, csillagos ég. Éjfél elmúlhatott, nem tudom pontosan. Csak sétáltam a parkban. Egy szökőkútnál végre megmosakodtam. Irdatlan volt a szagom. Hánynom kellett. Féltem. Remény nélkül, élet nélkül, szabadon, de sehol, vagy inkább mindenütt egyszerre.

            A szökőkút vízköpője néz rám, éles szemei lyukat vágnak a mellkasomba. Érzem, ahogy átszakadnak a bordáim, ereim szakadozottan, túlterhelve küldik a vért kifordult szívembe. Minden vörös, minden ruhám, a kezem, az arcom. Ijedten tartom a szívem a kezembe, el ne ejtsem, mert akkor végem. Próbálom visszanyomni a mellkasomba, de a kezem nem mozdul, nem enged, mintha nem is az enyém lenne. A vízköpő csak nevet, majd egyetlen legyintéssel szétszakít. A lábaim magatehetetlenül futkároznak, testem minden erejét arra fordítom, hogy a szívem el ne guruljon. Nem bírom tartani, nem bírom, elejtem. Ereimen himbálózva engem magával rántva egy kertben találom magam. Nincs itt a gonosz vízköpő. Testem egyben, csak fordítva. A bal a jobb, a jobb a bal. Elindulok előre-hátra, meg akarom fogni a virágokat. Egyik szirom magából kikelve uvít rám, HAGYJ!. Nem nyúlok hozzá-hozzá nyúlok. Nem érzek semmit-mindent átéllek…

            - Megfagysz! Gyere velem.

Kábé tízéves forma lány néz rám, kezemet szorongatja, hajamat tépi. Mit akar? Ki ez?

-         Mmmmmm…..

Ennyi jött ki a torkomon. Felálltam, utána mentem. Nem tudom, hova, meddig mentünk. Nem érzékeltem az időt. Talán tíz percet, lehet egy órát. Egy útszéli csatornához érkeztünk. Előrehajol, felemeli a fedelét, s rám szól:

-         Mássz le, majd jobbra. Mindjárt ott leszünk.

De hol? Akartam kérdezni, de még mindig nem találtam a hangom. Lehet a kertben maradt, lehet a… Hogy is hívják? Azt a valamit, amiből – ami köpi a …. Mit is? Mi volt? Mindegy, attól tartok, meg sem történt. Nem emlékszem.

            Nem mentünk soká, mire éles hangzavart hallottam. Velem egykorú srácok nevettek mindenen, amit tettek. Lehettek vagy tízen. Köztük a rühes is, aki az ötvenest elvette tőlem.

-         Sziasztok

Végre kifért valami a számon. Nem köszöntek vissza, észre sem vettek. A lány, aki hozott, azonnal elvegyült a többiek közt.

-         Ha fáradt vagy, a csövön aludj, az meleg. – hallottam, mielőtt eltűnt a szemem elől a sötétben. Leültem, néztem őket. Vodkásüveg volt majd mindegyiknél, mulattak. Ketten a szélen labdáztak, két fiú. Próbálták úgy adogatni a labdát, hogy ne érjen a földhöz. A rühes meg két haverja a csöveken futkároztak, kergették egymást. A sarokban két lány rongybabákkal királylányosat játszott. Az a lány, aki hozott, a rühesékhez állt be fogócskázni. A vodkásüvegek meg csak jártak kézről kézre.

-         Igyál, újfiú, hogy hívnak? – kérdezte az egyik.

-         Biztos Serjoza. Azok ilyen képűek mind. A nagyorrúak Serjozák.

-         Szerintem Ilja. Mi a neved?

-         Slava. – Mondtam, alig hallhatóan. Féltem. Varangyok jelentek meg előttem, tűző piros nyelvvel, a nevemet akarták tudni.

-         Slava, szép név. Én Robo vagyok. Isten hozott a Veszett Városban. – mondta a rühes. Kiöltötte piros nyelvét, majd visszarántotta, varangy feje lassan újra emberivé változott. Rühessé – de emberivé.

 

Otthonra leltem. Jó volt itt. A vasút biztonságot nyújtott, biztos megélhetést. Minden nap volt vodkára, cigire. Rászoktam a cigire. Kellemes. Futkostunk, játszottunk, kéregettünk, ittunk. Közösen, mi. Én és a többiek, a többiek és én. Katja és én. Ragaszkodtam hozzá, ő is hozzám. Jó volt együtt. Nevettünk. Néha el-eltűnt, lány volt. Ilyenkor sok pénzt keresett. Utána nagyon jó volt egy ideig. Csak játszottunk, labdát vettünk, meg cipőt. Volt cipőnk. Kabátunk is. Soha nem mondta, hogy keresi azt a sok pénzt. Azt mondta csak, hogy fáj néha, de nem verik meg érte. Hittem neki. Igazat mondott. Egyszer zacskót hozott, kezembe nyomta, majd ragasztót nyomott bele.

-         Szívd be a szagát! – szólt rám.

Megtettem. Fájt a fejem eleinte, kellemetlen volt, de Katja csak kitartott, szívtuk. Hittem, hogy jó lesz.

Jó volt.

Egy külvárosi utcában ébredtem, meztelenül. Ellopták a ruhám. Katja nem volt sehol. Megpróbáltam gyorsan a Veszett Városba jutni.

-         Merre, fiú? Sietsz?

Egy hatalmas, izmos, középkorabeli férfi lépett elém. Nézett. Nem mozdult, csak nézett.

Meztelen voltam, ő meg csak nézett. El akartam futni, de elkapott. Kezem erőtlenül

szorult a vasmarkaiban. Egy autóba dobott, s vitt. Kastélyszerű, hatalmas épület, gyönyörű bútorok, meleg, fűtés, világítás, szőnyeg.

Szőnyeg.

Asztal, vacsora. Egy hatalmas polippal vacsorázom. Kaviár, sültek, zöldség, gyümölcs. Vodka. Iszom. A polip önt, kedveskedik. Hatalmas csápjai simogatnak, körülvesznek, ringatnak. Jó érzés.

Majdnem szétszakadok, ahogy a polip csápja felhasít. A csillár fekete tölcsérré változik, az összes elfajzott egyszerre tolul át rajta az élők világába. Én felnyársalva a polip csápján csüngve tehetetlenül nézem, ahogy a halál kifordítja az ismert világot. A fényt, a sötétet. Cserepek hullnak valahol, macskák nyafogva sietnek kutyát fogni, falevelek világítanak ezüst fénnyel a leszállni készülő halálnak utat. Minden megfagy, minden halott.

            Kirepülök a hátsó ülésről, megszégyenítve, de legalább kabátban. Épp csak kezdem felfogni a világot, még nem látok, nem hallok. Nem értem, mi történt, nem értem, miért történt. Nem tudom, hol vagyok. Szirénázó autó áll meg mellettem, feldobnak egy ágyra, valami marsbeli emberek, betesznek a kocsi hátuljába. Fehér, zöld minden. Jó minden. Nem érzek semmit, nem látok semmit.

-         Ez legalább él, ha ez élet – hallom, nem értem, nem érdekel.

Tiszta minden. Ágy, takaró, lepedő. Pizsama. Ami rajtam van. Körülöttem többen is fekszenek. Minden egy szobában, öregek, fiatalok, férfiak, gyerekek, kórház. Felkelek. El kell tűnnöm, el kell szöknöm. Mindenhol fehérruhás marslakók akarják visszaállítani régi „családi” életemet. Magamra öltöm láthatatlanná tévő köpenyemet, óvatosan, halkan kisurranok. Nem láthatnak meg, nem kell a régi életem.

Elindulok egy folyosón, lassan. Nem láthatnak, de hallhatnak. Óvatos vagyok. Én életem, csak az enyém. A Veszett Város az otthonom, Katja a családom. Szököm. Óvatosan a plafonra mászok, itt nem hallhatnak, nem sejthetik, hogy itt megyek. Lassan, oszloptól oszlopig osonva, keresek egy ajtót, ablakot, bármit. Alig száz méterre előttem egy ajtó, óvatosan odalopódzom, lassan kinyitom, beosonok. Van itt valaki. Zöldruhás marslakó. Egy ágy fölött áll. Fekszik rajta valaki. Fésüli. Nem bírom ki, óvatosan beállok a szekrény mögé, székre állok.

Csomós fekete hajat fésül, majd bele törik a fésű. Hófehér arc körül. Már lemosták. Katja az. Kiterítve. Készítik elő. Mint a fazekat égetés előtt, gyúrják, rángatják, dörzsölik, festik.

Megállás nélkül rohanok, ki a vasútra. Felugrok egy vonatra,elbújok, sírok. Nem indul meg a kabin fala, nincsenek sárkányok, nincsenek marslakók. Semmi sincs, semmi van.

 

Irkutsk, hideg. Nem nyár, nem ősz nem tavasz. Nem tél. Hideg, nagyon hideg. Slava vagyok, aki túlélte. Slava voltam, most megfagyok.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2010
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2010:

Jelige: János

Hír értékelése
Értékelés: 3
Szavazat: 1


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2010

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.20 másodperc