Németh Zoltán:
Pegazus 2015
Eleve gyanús minden pályázat. Ha az
irodalmiság szempontjai felől nézzük a művet, jogosan mondhatjuk, hogy
verseket, elbeszéléseket, drámákat nem lehet sorrendbe rakni, pontozni. Az
irodalmi mű ugyanis létezésénél fogva vonja kétségbe egy egységes nézőpont
abszolutizálásának lehetőségét.
Másrészt azonban már az ókori görögöknél is
rendeztek irodalmi versenyeket. A március-áprilisban sorra kerülő
Dionüszosz-ünnepek egyik fénypontja volt a drámai verseny, amelyen i.e. 534-től
tragédiaköltők, i.e. 486-tól komédiaköltők is részt vettek. „A versenyen tíz,
előre megválasztott bíró mindegyike felírta az általa megállapított rangsort
egy táblára, s ezt bedobta egy urnába. Ebből az arkhón kihúzott ötöt és ezek
alapján döntöttek (a másik ötöt figyelmen kívül hagyták).”[1]
Irodalom és sport kapcsolatának szép példája,
hogy Kr. u 67-ben Néró császár kérésének köszönhetően nyilvánították a
versolvasást is olimpiai számnak.[2] Sőt, „Az újkori nyári
olimpiai játékokhoz, egészen az 1948-as londoni olimpiáig, minden alkalommal
kapcsolódtak művészeti versenyek is. Ez azt jelentette, hogy azokon több
kategóriában, úgymint irodalom, szobrászat, festészet, építészet és zene, a
sporttal kapcsolatos művek is megmérettettek, és – a sportolókhoz hasonlóan –
arany-, ezüst-, illetve bronzérmet szerezhettek alkotóik.”[3] Az is tudható azonban,
hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezeket a „versenyszámokat” soha nem
ismerte el a hivatalos programok között, 1948 után végleg búcsút is vettek a
művészeti versenyektől. Eredetileg
„Pierre de Coubertinnek, a modernkori olimpiai játékok alapítójának volt az a
leghőbb vágya” – az ötletet Kemény Ferenctől kapta[4] –, „hogy a sportot és a
művészeteket ilyenformán összekapcsolja, ám végül – miután túl sok szubjektív
elemet tartalmazott – a NOB végeredményben jobbnak látta levenni a műsorról.”[5] Pedig „Maga Coubertin is
nyert egyébként: az 1912-es stockholmi nyári játékokon, pontosabban az ahhoz
kapcsolódó művészeti versenyen, irodalom kategóriában aranyéremmel díjazták az
Óda a sporthoz című költeményét.”[6] Pontosabban abban az évben
az „Ode to sport c. művéért a német színekben pályázó Georges Hohrod és Martin
Eschbath szerzőpáros kapta”[7] az irodalmi olimpiai díjat.
Viszont „Mint utólag kiderült, ez álnév volt, a páros egyetlen személyt takart:
Pierre de Coubertin bárót.”[8]
Az 1928-as[9] amszterdami olimpiai
játékoktól kezdődően „már műfaj szerint kategorizálták az irodalmi verseny
résztvevőit: lírai, drámai és epikus művekért osztottak érmeket. Ez utóbbi
kategóriában van az egyetlen aranyérmünk az olimpiai játékok keretében
megrendezett művészeti versenyeken: dr. Mező Ferenc sporttörténész és tanár[10] Az olimpiai játékok
története[11]
c. munkájával lett első helyezett.”[12] Az 1948-as londoni
olimpián Földes Éva sport- és neveléstörténész (akiről legutóbb Dr. Hollerné
Mecséri Annamária történész adott ki könyvet) szerzett Magyarországnak
bronzérmet a Fiatalság forrása című művével, szintén az epikus művek
kategóriájában. „Mivel ebben a kategóriában nő még soha nem indult, a kihirdetéskor
így jelentették be: ’Bronze medal Mr. Földes, Hungary!’. A közönség elképedve
nézte, amint ’Földes úr’ szoknyában kivonult az éremért...”[13] (Igaz, az aranyérmet is
nő szerezte – először nyert nő az olimpiák irodalmi versenyén – a finn Aale
Tynni, „aki 1948-ban a londoni olimpián kapott aranyat Laurel of Hellas c.
költeményéért.”[14])
Érdekességként: „A MOB hivatalosan is
elfogadja az olimpiák művészeti versenyein magyarok által elért eredményeket –
melyekkel együtt a nyári és téli olimpiákon összesen 485 érmet (168 arany, 148
ezüst, 169 bronz) nyertek eddig a magyar sportolók –, ez azonban nem egyezik
meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság álláspontjával, ugyanis e szervezet nem
számolja bele az érmek számába a szellemi versenyeken elért helyezéseket. A NOB
által elfogadott magyar érmek száma emiatt nem azonos a MOB által
elfogadottakkal. A legfőbb szervezet szerint tehát a következő számú érmekkel
rendelkezik Magyarország a nyári és téli olimpiákon: aranyérem: 167, ezüstérem:
146, bronzérem: 169, összes érem: 482.”[15]
Ha összesítjük: a magyar irodalomnak két érme
van az 1912-től 1948-ig tartó művészeti versenyeken[16] a nyári olimpiákon, egy
arany- és egy bronzérmes olimpikon írót ismerünk. Kissé furcsa persze, hogy nem
az irodalomtörténetek és a tankönyvek klasszikusai között, Ady Endre, József
Attila, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Márai Sándor és
hasonlók között kell keresnünk irodalmi olimpikonjainkat.
Ezeket a sorokat azonban nem a
Pegazus-pályázat előtt vagy közben vetettem papírra, hanem utána. Azon
gondolkodtam, hogy egy ilyen pályázat afféle olimpiai előselejtező lehet, és
most pedig hangosan gondolkodva érem fontosnak, hogy néhány szóban bemutassam a
díjazott alkotásokat.
Idén jóval több verset küldtek be a pályázók,
összesen 13 pályázó küldte be versét, és az alkotások színvonalban is
meghaladták a prózásokat. Az én olvasói ízlésemnek két pályázó verse felelt meg
leginkább: a Budvar és a meggymagolaj. A két anyag az irodalmi
professzionalitás szempontjából teljesen eltérő pályákon halad. A Budvar
fedőnevű pályázó meghökkentő, a szexualitás elemi erejű jelentéseit felhasználó
sorai rendkívül meggyőzőek:
„hátad szeplőit / milliószor kötöttem már
össze / mindig megvárom, hogy a toll lekopjon” (sziámi); „új életet kezdek /
vésővel, kalapáccsal / faragok magamnak / hatalmas faszt / szűk pinát”
(szobor); „spermámmal papírcetlikre írom a nevem / ha egyszer megjössz /
szögbelövővel rád erősítsem azokat” (messze). Ezek a versek ironikusan a magyar
irodalmi hagyományt is bevonzzák, gondoljunk csak Ady Endre Góg és Magóg fia vagyok én... című
programversének legfontosabb szavát, az „új”-t. Másrészt azonban nem éreztem
meggyőzőnek a lélek, bűn, Nap, szél, Krisztus kifejezések használatát – ezek
nem haladtak túl a hagyomány konvencionális képzetein. Vagyis Budvar egy-egy
verse vagy nagyon jó, vagy középszerű volt az olvasatomban.
A meggymagolaj fedőnevű pályázónak viszont –
az én olvasatomban – nem nagyon jó és középszerű versei vannak, hanem nagyon jó
és középszerű sorai, mondatai, amelyek egy-egy versen belül is keverednek. Az
Elköltözés c. vers első sora erős indítás – „…Csak a kicsorbult bögre marad
utánam, / Ami olyan tökéletlen, mint hogy nem csak ketten vagyunk a világon.”
Az utolsó sor „szmogtól eltakart napfelkeltét bámulva elszívott utolsó
cigarettá”-ja viszont elég közhelyes kép, záróképnek, zárósornak pedig
különösen az. Hasonló karakterű a többi vers is, amelyben mindig találkozhatunk
a kétségtelenül a tehetségre utaló sorokkal és a hagyomány féloldalas
elsajátításából eredeztethető közhelyes, lektűrszerű, szentimentális, érzelgős
képeket. Az érzékenység az érzelmek eredeti felhasználásával válhat
egyértelművé („Néha lerágjuk egymás körmét”), nem az ezerszer felhasznált
toposzok újramondásával (könny, lélek, üresség). Szerelemről, Istenről,
magányról, áhítatról akkor lehet érvényesen beszélni, ha nem írjuk le
minduntalan didaktikusan az érzelem meghatározását, nevét.
Közös megbeszélés eredményeként végül is
meggymagolaj az 1., Budvar a 2. helyen végzett.
A következő körbe több pályázó került: az
éjjeli lepke, a huzat, a MÁK, a Dea Muta, a „verset írni józanul” és a KANAME.
A „verset írni józanul”: egy vitális, képek sokaságában tobzódó, a beat
költészet hagyományát újraértelmezni kívánó gyűjteménnyel pályázott – kicsit
több eredetiséget vártam. A KANAME: szintén tobzódik az írásban, de ügyelni
kell a túlírtság veszélyére, illetve ha a kortárs magyar irodalomban rímeket
használunk, akkor kétszer meg kell gondolni a toldalék (képző-, jel- rag-)rímek
használatát. Dea Muta: az Álmodtam meggyőző szöveg, tele fantáziával, ami
viszont hiányzik a további három szövegből. MÁK: a küldött anyagból kiemelkedik
a Hizsnyai Zoltánhoz címzett Függelék a Külön(b) világhoz, de kérdés, mennyire
saját, originális alkotás, és mennyit köszönhet a felhasznált példaképnek.
Szerintem sokat. Figyelemreméltó még a Levél Pacificus Maximusnak című szöveg
is, amelyet sokkal elegánsabb lett volna hexameterben írni. A többi versben
viszont kevés az originalitás. Huzat: tele eredeti képpel, viszont minden
versben van valamilyen – számomra – zavaró tényező. A Van túl erős
olvasásajánlatot ad a Holan-sorok ritmusára rájátszó soraival. A Mirelit
szerelem erős képei elhalnak a szerelem szó túl direkt címbe és versbe
írásával. A Földtengerben az „ezernyi frakcióra” széthulló gyom és a
„visszakereshető diszlokáció” zavaró. Az eredetiséget feszesebb képalkotással
és az én – te viszonyokon túlmutató szövegalkotással lehet még originálisabbá
tenni. Éjjeli lepke: tipikus pályakezdő, a költői nyelvvel kísérletező líra,
nincs egységes hang, a rímelésen sokat kell dolgozni még. Léleg: szintén
tipikus pályakezdő líra, kísérletező költészet, amely éppen ezért izgalmas,
másrészt sokszor nem mutat túl a nyelvkeresésen. Kerülném az élőnyelvben sem
használt fordulatokat, úgy általában az archaikus, már túl választékosnak szánt
kifejezéseket – pl. „e helyben”.
A közös döntés eredménye: megosztott 3.
helyben részesül a MÁK és a Léleg fedőnevű pályázó. A zsűri dicséretében pedig
a Huzat jeligéjű pályázó részesül.
A többi pályamunka sokkal gyengébb volt, mint
az előzőekben említettek, amit ajánlani lehet: sok olvasás, gyakorlás, imitáció
és kreativitás, elmélyedés.
Elbeszélésből kevesebb pályamű érkezett, és a
beérkezett alkotások általános színvonala sem érte el a líráét. A Rigó pályamű
szociográfia, de annak szépirodalmi vetülete nélkül. IKE kutyás novellái
meghatóak, a többi történet is életszagú próza (Tömörkény, Móricz) a háttérbe
szorított, traumatikus élményekről. Hasonló karakterű realista-moralizáló
történetszövés jellemzi a Virág fedőnevű pályázó műveit is. A Kisasszony
története egy szomorkás, „kosztümös” szerelmes sztori, amelyből hiányzik a
főhős jellemváltozásának mélyreható kifejtése, elemzése. A mandarin jeligéjű
pályázó Némaság című műve különös sztori, amely líraiságával válik megkapóvá. A
szürreális-tudatalatti történet leginkább egy misztikus-teológiai homoszexuális
fantomelbeszélés. Nagy kár, hogy a pályázó csak ezt az alig egy oldalnyi
szöveget küldte be. Az „Életem vége, hírnevem kezdete” jeligéjű pályázó Babaházak
az örökkévalóságnak című sztorija a populáris regiszter jellegzetes
nyelvhasználatát mutatja, a krimi, a science fiction és a cyberpunk
vegyítésével, sok érdekes ötlettel. Az éjjeli lepke álnevet viselő pályázó A
lány és a pók című novellája megint csak tipikus pályakezdőt sejtet, kultivált
írástechnikája dicsérendő, de több eredetiséget is elbírna a történet. Dea
Muta: minimalista, sehová sem vezető történetek emberekkel, akik a seholban, a
köztes létben vergődnek, miközben fel sem vetődik egy értelmesebb létezés
lehetősége. Ez a fullasztó világ az Én, pohár, örvény című elbeszélésben
karakteresebb, a Csilla szövege nyelvileg kicsit csikorgóbb. Hazai Attila
elbeszéléseit érzem hasonlónak. Mindenképp dicséretes a hangulatteremtés, a
fullasztó légkör nyelvi megjelenítése. Másrészt több gondot kell fordítani a
nyelvi tér (szleng, városi nyelv stb.) belakására.
Mindent összevetve a következő eredmény
született:
1. -
2. Dea Muta
3. éjjeli lepke és
„Életem vége, hírnevem kezdete” (Babaház)