 | Év Irodalmi Alkotása: Jelige: a dög...lött...macska |
 F. K. lapjai L.-neck
(egy elveszett „bukott költő“ történetei lírában vagy valami olyasmiben)
:Na nem!
Még nem vagyok hulla,
Csak megöl
Ez a gyászos repete...
Körbe-körbe keringő korcs karnevál,
Kerengő a halál templomában,
Hol tömjén helyett ganyé- és füstszag száll
Teletubby tánc
ÚJRA! Újra csak ugyanaz.
Mindig változatlan a teljes kép
És csak apró rezdülések jelzik,
Hogy nem ugyanabban a halódó napban rekedtem.
Berekedtem a ki nem mondott tényektől,
Melyekből egy tép belőlem hangot:
Pusztulok.
Falusi idill...
Lelkem halálhörög, de testem még mozog.
Leállnék végleg, de egy gondolat
Életbe rettent:
Ha itt, Isten háta mögött vagy
Inkább hátának ezen a katángkórószőrös anyajegyén halnék meg,
Amilyen gyökértelen vagyok, asszem kilökne
A jó fekete felvidéki föld.
S örökkévalóságig nyúló hu-húval
Sóhajtozhatnék az úton
A kocsmától a házig, háztól a kocsmáig.
Néha talán a buszmegállóban is kísértenék kicsit.
Újvár-Párkány, Párkány-Újvár.
Vár, vár, vár...
Kukoricacsuhé-surrogásún jelentéktelen
Falusi legenda lennék
S ha szerencsém volna, szöveggé szerkesztene valaki:
A mindig váró fiú balladája
A soha-el-nem-érkező bolondja
Az álmodozó szellem könnyei.
A vidéki élet, halál.
Nem vagyok kő,
Nem köllött engem dobni,
Fölugrottam s ide visszahullva,
Lett belőlem bús-bánatos hulla.
De még nem!
Ráakadhatnék én is erre a régi karcos lemezre,
Csak körbe-körbe a régi ház körül a kicsiny falumban, ahol nem születtem én.
És menne naponta nyolc óra munka,
aztán le lennék szívva és szilváért kiáltanék, aztán
Kispest – Fradi – kamanduka
Fico – Orbán – fundaluka
Helló, tesó
Lesz még egy boró,
S három kapurková után má
Nem, nem sohaaaa
Nem, nem sohaaaa
Én má nem iszok többet!
Hazám, hazám, haza ám!
Húzd, cigány! Olyan mély ez az árok!
Árokba akadt kerék vagyok!
Istenem, meghalok!
És újra: robotolás – bölccsé ivás – hazajutás
Újra: robotolás – bölccsé ivás – hazajutás (néha mászás)
És villanások, gondolatvillámok, bevillanna,
Néha látnám, hogy nem erre vágyom,
De úgy fájna, hogy még hangosabban verném
A mellemet s az asztalt,
Hogy engem... ENGEM
ez az ország, ez juttatott ide!
Aztán ülnék.
Gyászos remete...
Kergető keringőben rekedt
Ganyé- és füstlehelletű
Teletubby lennék...
Helyette azt kiáltom újra:
L-neck (0)
Kőmagyarázat?
Mit műveltem?
Nagyon nem örülök, hogy itt lehetek. De felszegem a fejem. Minden tiszteletlenség mellett
sem vagyok szociográfus (-patikus talán).
A referencialitást magasan elvetem,
hadd szálljon!
A mélység vándora voltam mindig. Rétegkóborló. Kérdésekkel kínossá tenni... kérdésekkel
a semmiért, a de-mégisekért!
Kacifántos történet, van benne egy törés. Esetemben három. Miért lenne egyszerű.
Alma materemnek ezt írtam búcsúzóul, hogy lássad, milyen kómás volt akkor a józan eszem,
de őszintén gondoltam akkor és nem restellem:
Legyen má jogom
Hadd legyen má jogom túlreagálni, kérem szépen!
Az abszurditás hamis zavarát szidalmazni, fennhangon,
Cirkuszolni az igazságtalanság miatt, avégett, h pusztuljon.
Hagyjatok kiborulni, Könyörgöm, legyen jogom zokogni és fájni. Megsiratni, ami megrohadt bennem,
kimosni magamból a remény maradékát is és fájni... ordítani! Verbálisan sajogni követelek jogot, mert
talán még ember vagyok! Ember, nem kutya, aki úgy csahol, ahogy ti csettintetek, és nem is disznó, aki
szó nélkül zabálja a moslékotokat!
Legyen má jogom őszintén szenvedni és így, lélekhalál-táncom közben nyíltan elküldeni magamat a
halál picsájába, mert még ott is jobb, mint a ti közös úri seggetek likába', mely tudástól illatozik azt
mondjátok, de én fuldoklom a bűztől!
Végemet járom, tehát mán hadd legyen jogom szétszaggatni mellkasomon az inget, ha úgyis én vettem
vagy körömmel marni az arcomba, hogy elég, hadd vesszen vérbe a derűs pókerarc! Maszkot nem
hordanak az önazonosságért harcolók. Festhessek csípős könnyeimböl Vörös harci jeleket a szívem
köré. És kiálthassam tüdőmet szorító bűntudat nélkül, hogy baszódjatok meg mind. Mert én, ÉN ez a
fura úr, önelnémítástól rekedt trubadúr, ősmagányos, ifjú vén bolond csalódtam bennetek!
Legyen má jogom, légyszíves, leköpni a padlóra és szakadt fűzőjű csínyankimmal paszírozni bele
megvetésem a lakkozott parkettába. Bal lábbal. Majd hátat fordítani, perdülni síkos nyikordulással és
bevágni az ajtót, hogy a pánt szakadjon, ne a szívem
Mélyen érezni együtt volt nekem a szerelem.
A mélység húz le, de aludni már rosszpár hónapja nem tudok...
Kényelmetlenné vált a világom s én is.
Azóta is bánom, hogy áldozatokat szedtem.
Trófeáim üvegszeme álmaimban figyel.
Mit műveltettem?
Szüreteltem a fájdalmat, döbbenetet, undort.
Fura krimi a szememben életem.
Szürke.
Mármint, a szemem.
Nemértemek csillognak benne s közben, (fontos dolog zárójelben: autodidakta nihilista
lettem), vágyom az egyértelműséget
De.... de..... de.....
Remeg a szám, dadogva kérdem:
Ha érted, akkor már mi értelme?
Kérem, arcátlanul elemzem,
Elemzem a szimptómát:
Élet egy beteg világban, egy vidéken, peremvidéken, tűrőképességem határán és azon túl,
Ahol a kolbászjelőlt malac túr (persze, k-val is).
Néha mentális agyérgörcs kínoz.
Szétesett itt-ott a dolog.
Csak magamat tudjam még követni!
Nézem és nem értem, mintha homlokomra,
Inkább szürke szememre csúszott volna a tenyerem.
Jégszívem könnyeiből nyakláncot fűztem,
jégfogakkal haraptam s féltem,
ne olvadjon.
Itt-ott asszociatív vagyok,
De még effektív, csak kissé roncsolt.
Megkínzott idegvégződés.
Énbolond.
Csókolom!
Gonosz voltam. De mennyire?
Pont annyira, amennyire önmagamat nem kedveltem.
Nagyon.
Végtelenre csomót kötök,
Csokornyakkendő a nyakamon az életem, görcsös és mű...
Fojtogatni létfonalakkal, emlékekkel lett a hobbim.
Kiszólok s be- magamnak!
Sanda már a gyanúm is,
Sejtem, hogy nem lesz jobb nekem.
Jaj, megcsókolnám Kafkát, hogy hagyja már a nőket meg az apját is!
Kérdeznéd, kik vittek rossz utakra engem? Gúnyos félmosollyal, melyet tőled tanultam,
Somolyogva jelentkezem.
Az egész csak mű lett, eltettem.
Énelbeszélést imitálok magatehetetlenül.
De minek?
Értelme? Hogy vagyok.
Hogy rögzítsem, hogy vagyok, ha vagyok egyáltalán, mert volni voltam, s valamivé lenni
készültem.
Ezek is csak kövek!
Szókövek...
Zsebembe raktam őket az utamon.
Leteszem már mindet! Itt hagyom.
Neked.
L-neck (1)
Kedves költemény kávéval
Idd KV-val az életet,
Körmönfont lattét kortyolgass a kínra.
Vaníliás szirupot löttyints a munkára,
Mogyorót a főnöködre, mintha rúgnád, lendülettel.
Egy pici olvasztott étcsokit anyádra, hogy ne könnyel marja a torkod,
S ha mar, akkor legalább ízes-sötéten kreatív legyen.
Találékony gyötrelem.
Az unalmat habosan nyeld és fess kávéhullámokat
A hómezőre szíved felett.
Örvénybe kényszerítsd a rétegeket, hogy élességük ne sértsen.
Lattéval idd az életed, szívem,
majd én iszom feketével,
Úgyis keserű vagyok. És magam után csak múltszagú üledéket hagyok. Zaccant vagyok.
De kávét Neked mindig adok.
Ennyike...
L-neck (2)
Boldogok a bolondok
A lelki szegények irigylésre méltóak. Gondolom, te is érezted már a sokkját annak,
Hogy egy gondolat is sok lehet.
Oh, egyszerűség papjai, ti! Hogy irigyellek benneteket!
Van üresség és nem szenvedtek tőle.
A zöld csak zöld nektek és nem oliva-, türkiz-, erdőzöld.
A skálát tőled loptam.
Milyen színe van a semminek?
Rétegeimen folyik lefelé és mégsem látom.
Jól mutatna a szemhéjadon?
Tudod, a mosolya tetszett nekem.
Mögé gondoltam sok kedves-pajkosat.
Rákérdeztem, mire gondol... meglepetés ajkai szegletében... „nem gondoltam semmire“
Engem meg zavart, hogy nem fekete az írisze.
Kávém felett feszengtem kicsit.
„te is szereted a lángost?“ ezt kérdezte. És örült, hogy a válaszom, igen.
Szánalmasan kedves volt.
Megkérdezte, mik a vágyaim.
Olvastam róla, mit akar hallani egy nő.
„életem társát, akivel kerek a világ“ daráltam
És....
Elpirult.
Én meg felpofoztam magam gondolatban.
Élet... jövő... ez csillogott belőle, ahogy rám nézett azokkal a brokkoliszemeivel.
Megrettentem, milyen könnyen nőgyűlölő lettem vón´ mellette.
Sárga nyakkendőm fojtott.
Futottam belül.
Hirtelen dolgom lett. Nagyon.
Kérdezte, mi.
Mondom, nem adtam oda a kulcsokat a józan eszemnek.
Vár szegény az állomáson.
Nem értette.
„A Keletire mész?“
Mentem én! Jaj, de mentem!
És buta labirintusfejemben az kísértett,
Mennyire hiányzol mellőlem.
Nagyon.
L-neck (3)
Hullámverés
Néha arról álmodom, hogy még élek. Úgy mint régen.
Helyesbítek: élek én most is (Itt), de régen reméltem is.
Úgy igazán, magabiztosan.
Aztán madarak csipegettek hasadékot
A szobám falára,
Páncélos medvék vonultak az utcánkon, az orvosi rendelő felől,
Én a rég kiszáradt kaktuszaim közé simulva, párkányomról néztem őket.
Véreztek a szemeim,
Aztán a szőnyeg mintáiból csorgott valami s a fekete tócsából ujjak gurultak elő
És én az arcomba karmoltam...
Erre ébredtem és még sok egyébre.
Sikolyra.
Könyörgésre.
Ostor a nyughatatlanságom,
Az illúzióm keresése.
Hogy megtaláljam az újabb (nálam biztosan)
Stabilabb hazugságot s bizonyítani,
Hogy igaz volt, amire emlékszem. És hogy visszaállítható,
Hogy gyógyítható a halott macska! Hogy van
Béke, van Otthon, van Biztonság.
Van szép, van kedves és melegítő is van.
Hogy tudok még nemfázni és aludni.
Úgy unom az éjszakákat! A sötétben forgolódást,
A lusta, értelmetlen vágyat (nincs)
Unom, hogy ilyen hibás vagyok! És okozója?
Egyedül én. Én. Én.
Meg én is! Olyan sok vagyok néha magamnak!
Ha nagyon nagy a sötét, negatív és mély torony,
Úgy érzem, fuldoklom.
Ráül a macska mellkasomra és nyom.
Ilyenkor elképzelem (remény!),
Hogy egy sziklás hegy tetején állok.
Barna hajamba nyal a ködtől nedves szél
És ugrom.
Rándulás. És teljes, boldogító tudatomnál fogva,
Kívülről és belülről egyaránt látom, ahogy tehetetlenül
Lengedezem.
De az agyam csaló!
Mint a rossz szerető, ad, ha nem kérek,
Halálképem eltűnik.
Néha magamat sem hiszem! (rémálomba)
Fullad az élet.
A hold...
A fénye hamis, akár az énekem.
Megvilágít engem és én nézem.
Nem a nyakam körül a kötél, csak
A bokámat szorítja el.
Kártyák peregnek mindenfelé... Szeren lógok?
A szerek szarok. Mondták, hogy szedjek altatót...
De minek?
Sír. Ott majd alhatok.
Keselyű szedi ki a szemeimet.
És már megint...
Sikoly
Arra gondolok, mikor veled sétáltam, árulóm,
Egyetlenem, aki még úgy valóban fájsz néha.
Szoktál fájni nekem (Vesztettem)
Emlékszel? Az iskola melletti parkolóban haladtunk. Izzott a levegő.
Május... tavaszi szerelemárus... minek tárol ennyi szemetet az elme?
Kínzórepertoár (az önmagam)
Emlékszel a macskára? Hanyatt, szétvetett lábakkal feküdt a parkoló közepén. Az autók a két
oldalon, mint valami páncélos szivárvány... díszőrség. Fehér volt a macska hasa, mint a szőrös
tej. Amúgy fekete (olyan fekete).
-Ugye él? – Kérdeztem.
Te kinevettél, ahogy csak te tudsz, ragyogó-feketén.
-Kornéliusz – egyedül te hívtál így, - az élet nem tündérmese. Megdöglött. Vége. Fogadd el!
Néha olyan fájón asszociatív vagyok.
Úgy éreztem, reményem fekszik ott a betonon. Életbe vetett hitem temeted! ENGEM!
Dühös lettem.
S ekkor felállt (nem az).
Az állat emelkedett fel s nem volt vér, vagy törött hátgerincről árulkodó test után vonszolt
hátsó lábak az út porában. Nem.
Csak nyújtózott. S elillant, mint a pillanat.
Tavaszi bokrok zöld keblébe vetette magát...
De az enyémben is ott maradt (van)
Haragommal együtt.
Annyira karmolni vágyott mindkét állat:
Haragom és őrületem
(hogy feladtam)
Néha arról az éjszakáról álmodom,
Amikor jósoltál nekem. Vállra omló
Fekete haj. Fehér arc.
Holdarcú lány. Vadkeleti boszorkány.
A szemeid, igen, negatív hegyek. Fekete pokolba nyúlnak.
Húztak fénykoromban is (hiányzol).
Hiányzik nekem az a fiú, aki olyan naiv-szerelmesen bolondult beléd.
A bolondod voltam, útban a szakadék felé, de sejtettem én?
A kezeid. Erős, mégis hullámgerjesztően lágy táncú ujjaid vannak.
Még a hullám is gerjed rád a sötétben.
Jelenből a múlt felé vággyal nyúlok.
(Bár éreznéd!)
Halál, Remete, Hold...
Nem értettem, mit mond lapjátékod.
Torony, Papnő, Akasztott ember triója perdült elő magyarázatként.
Feketék voltak a körmeid.
Éjszakával simogattad a paklidat.
Azt mondtad, rosszat érzel s vigyázzak, Nagyon, Kinevettelek.
Még nem értettem, milyen fájó a sötét.
Holdfénypárkányon szédülő remete vagyok,
Megváltás nincs, térbe fagyott roncs vagyok
Akasztott ember...
hiba.
-Rohadék! Érzéketlen picsa! – Ritkán hagytad, hogy érzéseid árnyat vessenek az arcodra,
Ekkor azonban, ott, az egyetem mellett megleptelek. Ettől erőre kaptam:
-Ellopszt tőlem mindent! Szopogassad a pesszimizmusodat, ne engem, te rongy! Nekem
elegem van!
Nem, nem játszom veled halált, te! Te halálvirág! Te járvány! Függőbetegség vagy!
Nem hallottam a válaszodat, dübörgött bennem a vér.
Hónapok néma könnyeit okádtam rád, láva lett a bánatom.
-És mint a macska, kínzol mindenkit, de nem adsz sose, te repedt sarkú Alfonsine!
SOSE adsz, te dzsentriparaszt!
csak a kétely!
Mindig az! Mű vagy! Annyi vagy, amennyit eljátszol!
A Kétely királynője vagy! TE, te bizonytalan, trónja vesztett hontalan!
És tudod mit, (elvetettem a sulykot), anyádnak igaza van!
VÉGEZTEM VELED!
Aztán te is velem...
Asszem...
Meg is ütöttél, de nem emlékszem tisztán.
Cunami voltam.
Magamba fulladtam.
A tisztaságom addigra egy sírban feküdt.
A holtak nem éreznek.
Köszönöm, hogy bántottál, tudattalanul aztán tudatosan karmoltál belém.
A fájdalom harag lett.
A harag élet.
„Rohadékkurva“ – így szólt az imám. Fogcsikorgatva szidtalak, ha úgy éreztem, végem.
Még bírtam egy darabig, neked hála.
Anyámat már elvesztettem, nem volt mellettem addigra már.
Ő is halált játszott, csak ő túl ügyesen csinálta,
De erről te nem tudtál.
Közösen martuk semmivé párosunkat.
Véres sebeket hagytál emlékbe.
Kiléptél az életemből.
Éltél tovább máshol, mással.
Nemlét lettél... (mennyire hiányzol!)
De bántam én...
L-neck (4)
Sóhaj a nyakadra
Olyan voltam, mint az a buta pattanó gyom a kiserdőnkben
Megsimítod a tokjait és alig hallható kattanás,
Szerteköpi magjait.
Lelkesedésemtől megbecstelenített szoknyád,
Arcom magasságában ragyogó holdarcod,
Sötét tündérport hintő pilláid villámgyorsan megrebbentek
Én meg zavaromban kinyögtem:
-Haaaa... jó nő vagy, no!
Belőled is kitört valami...
A nevetésed,
Kebleidet rázó, orcáidba pírt csaló,
Szemnedvesítő kacagásod.
Szégyenemben megremegtem, de jókedved nevetésbe rázott.
-Úgyis tejjel szeretem a kávét – legyintettél
Fekete szoknyádon zöldfülűségem bizonyítéka felé,
Mire röhögéshullámok közt papírzsebkendővel tüntettem el nyomait annak, mennyire...
Felizgattál.
Nevetésünk Nietschébe torkollott, majd Heideggerbe
Combodra, azokra a markolnivalóan vastag combjaidra hajtottam a fejem,
Te, mint egy Monet festmény, tenyereddel támasztottsa a fejed,
Ahogy oldalvást feküdtél.
Te ruhában, én meztelenül.
Mindig meztelen, ruhátlan,
Önkéntes kiszolgáltatott voltam én előtted.
A lényed letépett rólam mindent,
ami nem én voltam mélyen és igazán.
Pőre, hű imádód voltam mindig.
Szeretted a szemeimet.
Már Chopint elemeztük,
amikor a noktűrök és az alkoholban szunnyadó mozdulatlan szív felélesztette
Lilithed sötét oldalát.
A hold sötét oldala felragyogott nekünk
-Most én jövök – doromboltad és magadra húztál szigorú-sejtelmesen.
-Ha nem igyekszel, megverlek. – mondtad komolyan.
Gyilkos szemeid vannak, te nő!
Hiszel a sötétségüknek, ha akarod, ha nem.
Hullámzás, mindig a tenger hullámverése jut eszembe rólad, pedig
Sosem jártunk a kék bánat partján, csak
Beszéltünk róla, szó-szótkövetésbe keveredett
Egy-egy „milyen lehet nézni a hullámverést éjjel?“ vagy „milyen izgató lehet viharban állni
A parton“
Olyan természetesen összecsókolók, kaotikusan stabilak voltak a mozdulataink.
Mintha a testem ismerte volna a testedet. A hajlataidat,
minden kék eredet.
A bőröd szaga, mert az illat mű dolog.
Élet, nyers élet és kissé poshadt tejeskávé szagod van.
Ennyike...
Emlékszem, - elpirultam a fehér papír fölött, - ha nagyon
Ügyes voltam, valahol félútról
Az üstökösök pályája és a fecskék közül
Azt kiabáltad ízes keletiesen, hogy
„ez jou... jou.... jou....“
Vadkelet vére egy röpke szóban.
Imádtam mindig ahogy beszélsz. Mint egy verbális hungarikumok kitűzőit viselő büszke
bemondónő. A pesti affektálás nélküli nagykönyv szerinti magyar a-k és e-k, melyek közé
befigyelt a lábtó meg a majsztrigás. Az én fülemnek olyanok voltak ezek a szavak, mintha
nyelved és ajkaid játékával és lehelleteddel cirógatva fülemet, franciául suttogtál volna pár
szállóigét nekem.
Lelkendezve, kuncogó-kucorgón futkosott tőle a hideg a hátamon.
De azok a levegőbe nyalt diftongusaid!
Ha olyat hallok, még most is
Délre akar vándorolni a kezem.
Vadkelet délre kerget... micsoda honfoglalás!
Ezen nevetnél, tudom, te... te jou nő!
Mondhatnám, ha kérdeznéd, mit szerettem benned,
Hogy szép a ruhád (lennék a lovad) meg szép vagy, mint a rózsaszál, de...
Ezt csak egy süsü mondaná s csak királylányoknak elég.
Te úrnő vagy, királynő!
Tudnék minden porcikádról mondani
valami méltányolót, mert nincs olyan részed,
amiben nincs legalább valami mocskos báj.
De azt hiszem, a szádat szerettem legjobban.
Felkacagtál, szinte hallom
Fekete hullámsörényedet hátradobva,
Mert azt gondolod, milyen kis pajzán vagyok,
De nem. Azaz...
Megint pirulok, basszameg.
Igen, a fuvola mestere vagy, nem tagadom!
És sosem ellenkeznék,
Ha óhajtanád, mindig hű hangszered leszek.
És csak, hogy tudd, azért írom le ezt, mert tudom,
Olyan ez neked, mint egy finom csók
Egód sminkes arcára.
Valójában...
Tudod, hogy mindig rágcsálod az ajkaidat, ha a vágy kezd belülről csiklandozni Téged?
Azt figyeltem meg, hogy agyban lehet Téged legjobban felstimmolni:
Megérint egy gondolat, az levándorol a pinádba,
De út közben egy mozdulattal harapós táncra kényszeríti azt a szép szádat.
Le szoktad enni a vörös rúzst az ajkaidról.
Mélyvörös vagy karmazsin
(már megint a színskáláid, látod. Belém íródtál)
Pupa márkájú rúzst akartál.
Mattot.
Nem értettem, miért fontos ez, de ha matt, akkor olyan kell.
Kellett,
De nem tellett olyanra... Már felvitte az Isten a dolgodat, te vadkeleti gyémánt?
Remélem.
Egyinkünket se vetett fel a pénz,
Órákig ültem én is tető alatti időért cserébe hideg kávé felett.
De ahogy te tudtál azokkal a nedves őszibarackajkaiddal enni!
Úgy nem tudott senki sem: nem csak a szád,
A szemed, az orcáid, az egész arcod evett.
Még a füleid is megfeszültek egy-egy nagyobb harapásnál.
A sejtjeidbe szívtad,
Éretten vastag tagjaidba vontad , cuppogva olvasztottad
Az élet velejét.
Billás grillcsirkére azóta sem tudok azóta (teóta) mosolygás nélkül nézni.
Sztahanovistán betermelted s csak ajkaid szegletén
A fűszeres zsír maradt emlékbe.
És a főzés! Ou!
A szegények konyhája találékonyságtól illatozik.
Nincs túzok? Holnap se? Jou! Akkor a verébből akciós kajenborssal, holnap lejáró
szavatosságú tejföllel és otthonról befőttes üvegben hozott pirospaprikával olyan pörköltet
rittyentettél volna, hogy megnyalom az ujjaidat.
Olyan szép a kezed!
Hogy vagy most?
Merre jársz?
Mit vittél véghez, úrnőm?
És mit tervezel?
Ficseregte egy nőstényfakopáncs két kopácsolás közt,
Hogy szerelmes lettél, megállapodtál,
Mondhatni révbe értél,
de...
mindig partról, távoli hullámokról, legfeljebb lábujjakat nyaló víznyelvecskékről
képzelegtünk.
Hajós sose voltál.
Utálod a csónakázást, nem? Akkor milyen rév? Horgony? Cölöphöz kötve lenni? Te szoktál
kötni, nem téged! Akkor meg?! Ah...
Fuldokolsz, mi?
Nem gyalázlak, csak féltelek.
Nemértemek kínoznak, hát válts meg, úrnőm, hadd értselek!
Pont annyira, amennyire lehetséges.
Markolom a korlátaim. Tisztában vagyok velük, de néha lehányom őket.
Hadd igyekezzek Neked!
Hiszem, hogy érted a zavarom! Mennyit gúnyolódtunk a standard nőkön és életen!
Ház...autó....gyerek....kutya....
Kérdeztük, hogy miért jó az élet, ha buta!
Hallom, lett lakásod,
Standard eb helyett, jou, Neked fekete macskád van immár.
Megsimogatnám a cicád, vadkeleti boszorkány!
(pajkoskodásszünet)
De visszatérve: Mi történt veled? Hol vagy a mesédben?
Boldog vagy? (Nietschére gondolva cöccentesz, tudom, TUDOM!)
De mégis! Úrnő vagy még?
Jou neked? Elégedett vagy? Ezt akartad?
Kőkonzervatív regény szaga van ennek.
Büdös nekem. Felmerült bennem, hogy szélesen formált orrod, melyet szintén szerettem,
bedugult talán.
Sóhajtok...
Oszt még egyet...
Nekem a lelkem tömődött el salakkal. Szar ügy...
De most könnyezek és ez jó.
Siratom az illúzióimat rólad.
Ha emlékszel a fehér hasú macskára (vajon mi lehet vele?), megérted, hogy remélek mindig.
Remélem, az óra jár s az úrnő épp pihen,
Hátradől ódon karosszékben,
Finom sifonblúzban,
Kontyba rendezett tincsekkel,
Lágy nappali sminkben,
De a szűk gallér alatt ott a choker.
S a lábkörmöd a gyöngyházszín magassarkúban
Fekete.
S te megőrizted magadban is a sötétség eleganciáját,
A vadság magányát,
A felfoghatatlanság hullámzó ködét!
Megvagy még, úrnőm?
Szeretted, ha térdre vetem magam, hát képzeld el, hogy ezt teszem!
És kérlek, hogy játsz velem! Takaró nincs,
Addig nyújts, amíg lélekhúsom ér!
Forr benned még a vér? Égsz még?
Láng vagy még, én elsőm, egyetlenem, igazim,
vagy csak bánatból elszívott
Cigaretták hamuja maradt álmaidból?
Tűzvihar még a lelked?
A főnix megdöglik a kalitkában. Szürke rom a rácsok közt,
Örökké halott marad.
Holdarcú úrnőm vagy
Vagy holtarcú cseléd?
Te a cseléd alatt, tudom, gyereket értesz,
De gyerekes az én vagyok.
Sajnálom!
Kornélra alliterál a kétely. Fonetikus asszociáció
Hang hangért sikolt,
Én meg bocsánatért.
Remélem, boldoggá tesz a párod,
Az urad, ahogy nálatok mondják,
Mert ha neeeeeeem!
Somolyogsz. Má jó lesz:
Kételyt köptem, mosolyt nyalok
(ahova csak akarod)
Egyszer azt mondtad rám, a fakopáncs ficseregte,
Hogy olyan vékony vagyok, mint a kezed szára.
Na, és most gondolj a kis kedvencedre!
Nem, nem a macskádra...
És nem is a pinádra,
Hanem a nádpálcára!
Az is vékony, de veszélyes.
Ha megtudnám, hogy az “urad“
Nyomorít téged, megszomorodtál, mint a vén tejföl mellette,
Nekiugornék.
Azt hallottam, vastag fajta példány.
Vállban legalábbis.
Lehet, ottvesznék a harcban.
Huszárnak csúfoltál,
Kedvesem, hajdanán.
Emlékszel?
Ottvesznék, de szolgám lenne bántód a másvilágon.
A pokolban nekem bérelt helyem van, jól tudod.
Kávéfőzővel. Minimum!
Nyakörvet tennék arra a duplaszekrény-kutyafattya nyakára
S eléd vezetném.
Hadd szopja ujjaid és hegyes,
Szép ívű körmeiddel kaparhatnád véresre a torkát,
Hogy pirossal nyalja eléd bocsánatát
Vérvörössel (skálázom neked)
Gondolok rád,
Sokszor vagy velem s én veled.
Megégettél. Seb voltál.
Szétkaparom mindig.
Maradsz örökre.
S én is maradok
Szerető híved,
Szolgád:
Fenyvesi Kornél,
A szívhuszárod.
|
|
|
|
| |
| Kapcsolódó linkek |  |
| Hír értékelése | |
| Parancsok | |
|
