A frissen beköszöntött tavasz már péntek délután szinte nyári napsütéssel csábított mindenkit a Galéria villa teraszára, hogy aztán vasárnapig kitartson a gyönyörű idő.
Az első nap a „hozott szövegek” szinte sorról sorra haladó „szoros olvasás”-ával telt el. Volt szó itt mindenről: irodalmi kánonokról, a kortárs irodalom beszédmódjairól és hangjairól, a rímes versformálás technikai problémáiról, az egyes szám első személyű megszólalásmód buktatóiról, a szerelmi líra lehetőségeiről, az elhasznált irodalmi toposzok újrafelhasználásának kérdéseiről, az ifjúsági tudományos-fantasztikus regény narrátorának helyéről, a kézirat előkészítésének meg nem spórolható feladatáról…
Mindenki örömére a házigazda, Hizsnyai Zoltán is értékes tanácsokkal látta el a jelenlévőket, egy tapasztalt költő elgondolkodtató meglátásaival szembesülhettek a műhelymunka résztvevői. Az est további részében az írás – átírás – újraírás, a megfogalmazás, illetve a nyelv megcsináltságának kérdéseire került sor, melynek során kiderült, hogy egyetlen költői és prózai nyelv sem természetes, a választott hang mindig tudatos döntés eredménye kell legyen. Ez a tapasztalat Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című szövegének felolvasása során nyert új dimenziókat, miután a hangos röhögés gyakran már-már szinte elviselhetetlen fizikai fájdalomba torkollt.
A másnap az ún. mind-mapping módszer gyakorlati megvalósításával kezdődött. Egy üres papírlap közepére felírt szóból asszociációs láncolattal felvázolt szótérkép alakult ki, amelyből aztán versek és prózák jöttek létre. A jelenlévő költők ezután a másik költő alkotásának újraírását kapták feladatul, a prózaíró pedig háromszáz szavas miniatűr elbeszéléseket írt: ugyanazt a történetet több nézőpontból kellett elmesélnie.
Délután és este az önművelésre helyeződött a hangsúly. Ennek során a hozott minikönyvtárból többek között Rakovszky Zsuzsa, Tőzsér Árpád, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Raymond Queneau, Tóth Krisztina, Varró Dániel, Lövétei Lázár László köteteiből olvasgattak a résztvevők. A feladat szerint ezután tíz tetszés szerinti szót kellett kiválogatni a könyvekből, majd ebből írni verset vagy prózát. A játékos feladat szövegelemzéssel zárult.
A harmadik nap levezetéssel, búcsúzkodással telt. Nem tudom, a résztvevők hasznosítják-e az itt nyert tapasztalatokat, de tény, minden ilyen találkozó játék, kaland és feladat is egyszerre.

Menyhárt Erzsébet:

Nagyon jól éreztem magam, a kreatív írást fejlesztő gyakorlatok tetszettek leginkább. Véleményem szerint nemcsak az ötlet, de a megvalósítás is remek volt. A festői környezet pedig megduplázta a hatást. Ez a hétvége számomra kitűnő alkalom volt a kikapcsolódás mellett az írásbeli kísérletezésre is. Sokat tanultam, különösen ami az irodalomszemléletet illeti, arról nem is beszélve, hogy a kortárs irodalom is sokkal közelebb került hozzám. Ha egy szóval kéne jellemeznem, csak annyit mondhatok: megérte.

Menyhárt Erzsébet:

Szerepjáték

Való volt vagy Álom?
Nem az ébrenlétet várom,
hanem a hátborzongatót.
Mondom és mesélem,
hogy átéljem újra,
– Repítsen túl az Üveghegyen –,
nem tartogatom a nászútra a töprengést.
Páratlan zoknik állnak helyettem sorba,
mikor a játékot némán tagadom.


Emese

Ő a Cél.
A szeleburdi kebelbarátnő,
a migrénes zuhanyrózsa,
szólhatna róla e mese,
hogy kánont énekel reggelente
– a halkéssel,
– vagy fogmosás közben rendezi a tévét.
Mágneses mezői hívják lambadába
– a kocsonyát.
És józansága önmagával vetekszik:
mint egy ambivalens taxi kockái.
Mégis lovaglásról szól, Emese.
Ő a cél.


Zacc

A kávé mellé
Őszinteség jár.
Tükröt állít elém a viszály,
a dölyf:
Szemes legyen
vagy pörkölt?
Az üvegszilánk más
világot képvisel.
Megdőlt, ami volt:
a pohár alján úszik.
Selyemmasli zabolázza;
mégis mar, a húsig.


Csere Nikolett:

Balszerencse

Sohasem gondolta volna, hogy ez lesz a vége. Valójában senki sem sejtette, hiszen mindig is egészségesen élt. Sokat sétált a természetben, szerette a friss hegyi levegőt. Ha csak tehette, elutazott valami szép helyre, ahol aktívan tudott relaxálni. Nem tudta elképzelni, hogy a vakációjában csak pihenne és semmit sem csinálna. Azokat pedig, akik ezt tették, nem tudta megérteni. De most ő is – igaz akaratlanul – erre a sorsra jutott. Többé már nem fog tudni hosszú sétákra menni, élvezni a természet szépségeit, sőt, egyedül a felvonó használata sem fog menni. Mostantól képtelen lesz bármit is maga csinálni. 
Szörnyű, hogy az élet milyen igazságtalan. Bezzeg néhány embernek minden könnyen megy az életben. Ott van például a szomszédja. Az a hülye egész életében semmi olyat nem tett, amiért ilyen jó sort megérdemelt volna. Se középiskolai végzettség, se semmi. A szerencse valahogy mégis mellette állt, akármi is történt.
Neki viszont nem volt a bajtársa. Hiába tett meg mindent az egészségéért, most már nem számított. Az orvosok szerint soha többé nem fog tudni járni.
És ő, amilyen beletörődő, elhitte nekik. Más talán próbált volna minden lehetőségbe megkapaszkodni. Ő – bár nem egyetértéssel – megbékélt a helyzetével.
Más tovább harcolt volna. Ő feladta. Másnak maradt volna a remény. Neki csak a bánat maradt.


Perspektíva 1

Már megint hétfő. Hogy a fenébe telhet el egy hét ennyire gyorsan? Persze ez a nap hosszú lesz. Hosszabb, mint mondjuk a szombat, amikor Jimmel elmentünk a nővére bulijára. Szinte csak egy pillanat volt az egész nap.
De a hétfő az más. Szerencsére gyorsan felöltöztem, és már pár perc múlva lent álltam a kereszteződésnél. Gyalog kellett munkába mennem, mert ma Jim ment autóval. Egyszer ő is megteheti. Nem bánom. Legalább egy kicsit sétálok. Vagyis sétálnék, ha végre felvillanna a zöld lámpa, és az autók megállnának, hogy mi, gyalogosok átkelhessünk. Ahogy ott ácsorogtam, észrevettem a mellettem álló öreg házaspárt.
Úgy tűnt, az öreg vak, amit a fehér pálca a jobb kezében is bizonyított.  Olyan aranyos volt a nénike, ahogy férjét segítette. Igazából mindketten aranyosak voltak.
Remélem, mi, Jimmel is így egymáshoz fogunk tartani, még akkor is, ha a ráncok mögött nehéz lesz ráismerni a másikra.
Egyre többen ácsorogtunk a járda szélén, várva a zöld jelzést. Amikor aztán végre felizzott, észrevettem, hogy az öreg mellett már senki sem áll. Az a szegény pedig csak ácsorgott, és úgy tűnt, nem tudja, mitévő legyen. Nem sejtem, hová tűnt az öreg hölgy, de hogy most nincs kinek segíteni az öreget, azt láttam. Így hát megkérdeztem, hogy ne segítsek-e. Lehet, hogy tévedek, de mintha az öreg örült volna ennek. Sőt, valahogy a feleségét sem hiányolta. Erősen belém kapaszkodott és én segítettem neki a zebrán, majd a járdára érve elváltak útjaink.


Perspektíva 2

Semmi bajom a hétfőkkel. Sőt. Hétfő reggeleken biztos lehet az ember abban, hogy nem fog egyedül várni a járdán. Persze a szomszéd Margitka megint elkísért, mint mindig, a boltba, mert hát vakságom miatt nehéz lenne egy autókkal teli úton átkelni. Tudom az utat, de így biztonságosabb. Nem mintha félnék attól, hogy valami történhet. Már öreg vagyok, természetes, hogy nemsokára ütni fog az órám. De nem szeretnék úgy meghalni, hogy egy autó üt el. Azt mondják, az ember nem hal meg rögtön az ütéstől, csak pár perc múlva. És nem akarok annyira megijedni, mert vakon ugye nem tudnám, mi történt, csak fájna és megijednék. Abból pedig semmi jó nem sülhet ki. A húgyhólyagom sem a régi. Úgy pedig végképp nem akarok erről a világról távozni, hogy közben a saját vizeletemben fekszem. Éppen ez futott végig az agyamon – futott, hol futott? Inkább cammogott – amikor Margitka elkezdett egy mellettünk álló nőre árulkodni. Szerinte ugyanis úgy nézett ki, hogy nem kellett volna továbbmennie, maradhatott volna rögtön itt a sarkon.
Áh, egye fene – gondoltam és megkértem Margitkát, hogy most már hagyjon itt. Ő nem szívesen tette, de rögtön megértette, hogy miért. A múlt héten ugyanez volt. Ha ő elkezd valami nőre rosszakat mondani, biztos lehetek abban, hogy az a pipi nekem bizony tetszene. És ebbe a városba azért még lehet bízni az emberek segítőkészségében. Ezért Margitka elment, de még mielőtt ezt megtette, odavezetett a nő mellé. És nem csalódtam. Az rögtön felajánlotta, hogy átsegít. Hehe, gondoltam, itt az én pillanatom. Egy öregnél, aki ráadásul vak is, senki sem gondolná, hogy a kapaszkodás valójában tapizás. És, ugye, ezt vakon jobban ki lehet élvezni. Most sem volt másképp.
Miután átértünk, elengedett, én pedig elégedetten továbbálltam.


Bölcseletek az oviból

Nem szeretem az óvodát. Igazából gyűlölöm. Mindennap ugyanazokkal az unalmas kölkökkel összezárva lenni. Nagyon unom már. Hiszen a fele még csak számolni se tud. Sőt, vannak, akik még a saját vezetéknevüket sem tudják. Ilyen buta banda. Na és ha elvesznek, hogy mondják meg, hogy hívják a szüleiket? Sehogy. Majd ott állnak a játszótéren és nem fognak tudni hazamenni.
Én tudom a nevemet. Azt is, hol lakom. Nagyon engem sem érdekelt egy darabig, amíg megvan a szobámban a kis teherautóm. Addig minden rendben volt, de a nagyi felvilágosított, hogy kell tudni mindent, mert ha elveszek és nem tudnak hazavinni, bevisznek a telepre. Ott aztán együtt gubbaszthatok sok gyerekkel, akik túl hülyék ahhoz, hogy megtanulják a nevüket. A nagyi sokszor mond okos és fontos dolgokat. Rendszerint ez akkor van, amikor már a flaskája, amit a köténye alatt rejteget, kiürül. Azt mondja, az az orvossága. Egy ideig nem hittem neki, de amikor egyszer kipróbáltam, olyan rossz íze volt, hogy az nem lehetett más, csak orvosság.
Na, amikor már megitta, nagyon okos. Nekem van a legokosabb nagymamám. Olyan okos, hogy sokszor nem értem, mit mond. Pont tegnap Sárika néniről és Béla bácsiról mesélt. Mondjuk azt nem tudom, mit jelent a  ,,meghúzta” szó, de szerintem valami rossz dolog, mert a nagyi aztán le is szidta Béla bácsit. Azt mondta, hogy mindenhova bedugja, ahova csak tudja. Nem szóltam közbe, mert még figyelmetlenséggel vádolna a nagyi. Inkább csak okosan bólogattam, mintha én mindent tudnék erről a témáról – akármi is legyen az.
Mert én okosabb vagyok, mint a többi gyerek az oviban. Ha felnövök, pedig olyan leszek, mint a nagyi. Öreg és okos. 


Reczai Lilla:

Próza

Itthon ültünk, reggeltől, a nyirkos szobában, ketten. Két testvér, akik az életen gondolkodnak.
Egyszerre járt az agyunk, néha egymásra pillantottunk és mindketten azt kérdeztük, mi is az az élet?
Nem is kellett kimondanunk, csak a szemünk csillogott.
A helyiség berendezése árnyékot vetett a padlóra, néha ezt figyeltem.
Amint egymással szemben foglaltunk helyet és bámultunk a semmibe.
Szinte magamban éreztem Berta belső gondolatainak különleges rezgéseit.
Már eldöntöttük, hogy mit is teszünk, de nem bírtuk rászánni magunkat. Félelem járta át testemet, de nem voltam egyedül ezzel az érzéssel.
Most a bejáratot fürkésztem, tekintetem megakadt egy kikészített hátizsákon. Hát igen. A terv egyszerű volt, mégis rizikós.
Ugyanis szökni próbáltunk. Legalábbis addig, amíg mi ketten voltunk a lakásban.
Meguntuk a folytonos ellenőrizgetést, a sok veszekedést és a boldogtalanság hülye érzését. Ki akartunk törni szüleink begyöpösödött nézeteiből.
Titkon már felötlött bennem a szabadulás vágya, de még csak most eszméltem fel rá, hogy tenni is kéne valamit.
Már elmúlt dél, anyánk minden percben megérkezhet. Meddig lesz lehetőségünk?
Most induljunk, vagy még várjunk?
Nem szóltunk egymáshoz. Ekkor azonban megnyikordult a bejárati ajtó. Anya lépett be rajta. Oda néztem és éreztem, hogy késő.
Hogyan tovább?