SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Pusztába kiáltó

fölöttébb furcsán hangzik szátokból
a panasz és a zokszó

ne gyertek vissza, már nem kell

én az úton kaszával járok,
magányom bazilikám

szemünk előtt megbocsájtott szeretet,
temetetlen testekbe kapaszkodik a tekintet,
mindenütt lélekfüst és barázdába öntött vér

faládába égi törvényt rakok,
listákra neveket írok,
suttogva beszélek

a hajnal titkokat szegez a földhöz,
két háború közt fegyvert tisztogattok,
fáradtak vagytok már ti is

csüggedő lélek foszlányaiba öltözve
nyájas szolgák szelíd árnyékot keresnek,
míg Tábor hegyén kifésülik szemükből az álmot

ige igét parancsol,
ember embert

porba borulásig,
porba hullásig