A 2007-es Pegazus-pályázat értékelése
Dátum: 2007. július 11. szerda, 17:23
Rovat: Kritika


                               Ismét pályázat van, ismét értékelés és eredményhirdetés, ismét eltelt egy év. 
Nem tudom, a tavalyi Pegazus-pályázat díjazottjai, jutalmazottjai közül került-e valaki az idei meghívottak közé, mert ez azt jelentené: ez évben is megismételte vagy túlhaladta tavalyi teljesítményét, a zsűri mindenesetre a régi, s őszintén remélem, hogy mi hozni tudjuk legalább a tavalyi formánkat.
     Pedig nem volt könnyű dolgunk. Vagy, mondhatnám fordítva is: sajnos, nem volt nehéz dolgunk. Ez a mostani az a helyzet, amikor azt kell mondanunk, hogy az értékelő bizottság tagjai sajnálatosan mindenben egyetértettek, s a pályázat színvonalát, helyezettjeit illetően a legkisebb vita sem volt közöttük. Noha aki ismeri őket, az életben, az élet és irodalom egyéb dolgait illetően elég nagy ritkaság, hogy valamiben is ily tökéletesen egyetértsenek, mint most.


     Ami igen szomorú az egészben, az, hogy az egyetértés nem a pályázat, nem a beérkezett pályaművek általános színvonalát, hanem színvonaltalanságát illetően alakult ki köztünk. Különösen a vers kategóriában, ahol – akárcsak tavaly – jószerivel nem is volt mit értékelnünk. Pontosabban, az ide beérkezett pályamunkák között szinte nem is találtunk verset. Nem kevésbé sikerültet, gyengét, rosszat, ilyet-olyat, hanem verset mint olyat nem. Biztató versszakokat, verssorokat, metaforákat, képeket, egyénítettebb látásra, nyelvhasználatra utaló megoldásokat sem nagyon. Igaz, tavaly is már emiatt panaszkodtunk. De ez a mostani pályázat már-már a tavalyit is megszépíti, bár első s második díjat, ha jól emlékszem, már akkor sem tudtunk kiadni. Most sem adhatunk. A vers mint látás és látomás, a vers mint hatodik érzék, a vers mint negyedik dimenzió, a vers mint a világ megképződésének millió-egy új lehetősége – ennek felérzése, megsejtése, felsejlése hiányzik az idei pályamunkákból. Két harmadik díjunkkal azonban mindenképpen tehetségeket biztatunk a további munkára, folytatásra. A széppróza kategóriában annyiban más – jobb talán? – a helyzet, hogy ha valaki ép mondatokat tud írni, ép mondatokkal egy kerekded történetet el tud mondani vagy egy kerekded gondolatot ki tud fejteni (hogy ne legyünk feltétlenül történetközpontúak), adott  pályázati környezetben már ez is kedvezően hat az emberre, már ezt is hajlandó elfogadni és pozitív diszkriminációra érdemesíteni annak szerzőjét. Persze, mi sem természetesebb, hogy a jó prózához és a valódi tehetséghez mindez még önmagában nem elég, de a szomjazó ember szeme már egy üres kólás sétálópalack láttán is könnyen felcsillan… 
     De… még egy kicsit mondandóm lényegénél tartva a szót: mi lehet az oka a beérkezett pályamunkák elgondolkodtatóan alacsony színvonalának? Természetesen most nem a gyakorló író fölénye beszél belőlem az írással s a pályával épp csak kacérkodók ügyetlenkedései láttán. Jómagam szerkesztőként közel negyven esztendeje foglalkozom pályakezdők munkáival, nem egy, a számukra kiírt pályázatnál működtem közre kezdeményezőként, bíráló bizottsági tagként, voltam nekik szóló ösztöndíjak kurátora, különböző műhelytalálkozókon elemeztük a próbálkozásaikat, antológiákat szerkesztettem legelső munkáikból – mondandómat viszonylag széles körű, s az időben is megalapozott áttekintésre tudom alapozni tehát. Igaz, egyelőre csak a jeligék ismeretének birtokában, nem tudom, hány évesek a pályázók, mely társadalmi réteget képviselik, milyen oktatási intézményből jöttek. Íráspróbálkozásaikból azonban így is sok minden kiolvasható. Például azzal kapcsolatban, hogy hiányosságaikról, úttévesztéseikről biztosan s láthatóan nem egymaguk tehetnek; azoknak mélyebb, társadalmi s egyéb okai is vannak. A mostani pályázatunkra beérkezett írásokból levonhatunk – teszem azt – bizonyos következtetéseket a világunkat legújabban meghatározó értékrendekkel, ezek nem mindig kultúraközpontú változásaival kapcsolatban. Gyaníthatjuk, hogy a mostanság írással kacérkodó fiatalok életét egészen másfajta prioritások határozzák meg, mint akár még a rendszerváltás előttiekét is. Lehetnek némi sejtéseink az általános műveltség s az olvasás életükben betöltött szerepének, illetve általában magának az olvasás- és könyvkultúrának a visszaeséséről, a minket körülvevő kulturális környezet megtépázódásáról is. Talán az egész oktatásügyet az elmúlt egy-két évtizedben megtépázó válságok hatásáról, következményeiről is beszélhetünk velük s írásaikkal kapcsolatban. S arról továbbá, hogy a (csehszlovákiai magyar) sajtószerkezetben és szerkesztési stratégiákban bekövetkező változások éppen azokat a fórumokat, kereteket szüntették meg vagy kezdték ki, fejlesztették vissza – a járási lapok irodalmi oldalaitól kezdve a napi- és hetilapok irodalmi rovataiig –, amelyeknek egyféle író- (s nem utolsósorban olvasó)képző szerepük is volt. Meg kell mondjam, annak idején magam is ezeken a lépcsőfokokon jutottam el az Irodalmi Szemléig (kíváncsian várva hétről hétre szerkesztőik leveleit vagy például az Új Ifjúság „A szerkesztő üzen” rovatát, amelyektől, illetve ahol bizony igen komoly s néha igen kemény eligazítást kaphattam irományaim olyasféle hiányosságait illetően, amelyek mostani pályázatunk legnagyobb részét is értékelhetetlenné teszik.) S természetesen e lapok vers- és novella, valamint recenzió- és kritikarovatai elérendő és túllépendő mintákat is mutattak, tájékoztattak, élő irodalmi környezetet teremtettek hétről hétre körénk. S pontosan ezen a természetes és élő szervezetként működő irodalmi és értékkörnyezet hiányának következményeit kezdjük szenvedni mostanság több fontos tekintetben is, azzal, hogy a vers, a széppróza, az irodalom mint természetes közegünk szűnt meg létezni az évek folyamán. S éppen ezen irodalmi közeg helyreállításának érdekében tehetnek sokat a jövőben a mostanihoz hasonló tehetségkutató pályázatok, illetve tehet sokat a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, amely az utóbbi években szerencsésen megélénkült tevékenységgel igyekszik felhívni a figyelmet mind irodalmunkra, mind az irodalomra, az irodalmi értékre mint tájékozódási pontokra életünk kisebb és nagyobb kérdéseiben, s elevenen szervezett honlapján például a jövőben remélhetőleg a pályakezdők s megmérettetni vágyók, egy-egy idősebb pályatárs által értékelt vagy felvezetett irodalmi próbálkozásainak is helyet tud majd biztosítani.
     De most már valóban hajoljunk közelebb a beérkezett konkrét pályaművekhez.
     Értékelő bizottságunk tehát az idén is feltétlenül több örömét lelte az epikus, mint a verses kísérletekben, a különdíjakra javaslatot tevő Kossuth-díjasaink közül valószínűleg könnyebb dolga lehetett a prózát értékelő Grendel Lajosnak, mint a verseket minősítő Tőzsér Árpádnak. Hiszen mi hárman – a ’rendes’ zsűri tagjai: Hizsnyai Zoltán, Vida Gergely és jómagam – sem nagyon akadtunk a vers kategóriában kiugró próbálkozásra, s csupán a biztatás, a tanulásra ösztönzés gesztusával élhettünk, mígnem a próza kategóriában indulók közül viszonylag könnyen emeltük ki mindhárman, s egymástól teljesen függetlenül ugyanazt a három-négy jeligét. Mert a pályázókat értékelés közben név szerint természetesen nem ismertük, csak a jeligéjüket, vagyis egyértelműen pályamunkákat értékeltünk, s nem személyeket.
     Az idei Pegazus-pályázatra – ha jól számoltam – 37 pályázat: 28 a vers, 9 a próza kategóriában (ez számszerűleg tízzel több is, mint tavaly, s érdekes módon éppen a verspályázatok száma adja ezt a tizes többletet), azaz, összesen 119 pályamunka, ebből 136 (a tavalyinál hússzal több) vers és 17 (a tavalyinál néggyel több) kispróza érkezett. Sok ez, vagy kevés? Erre vonatkozóan tettem már ilyen-olyan utalásokat az imént – tény, hogy az irodalmi teljesítmény egzakt módon nem mérhető, így egy irodalmi pályázat sikeressége sem az arra beküldött pályamunkák számán múlik. Ezt a kérdést esetleg csak évek múlva tudjuk majd eldönteni, amikor már megmutatkozik: a mostani pályázók közül hányan s milyen művekkel maradnak meg a pályán (s erre a most nem értékelteknek is megvan a lehetőségük), de az is előfordulhat, hogy esetleg nem marad meg ott mai pályázóink, díjazottjaink közül senki. De ha a pályán igen, s mégsem alkot elég súlyosat, maradandót valaki? Ne menjek azonban most ilyen messzire. Mindenesetre voltak már népesebb pályázataink is, meg olyanok is, amikor a zsűri nagyobb gondban volt a döntésnél, mert kiegyensúlyozottabb, az értékelhetőhöz s egymáshoz is közelebb levő teljesítmények érkeztek rájuk. Azt pedig tavaly is elmondtam már, hogy megbízhatóbb minden vélemény, ha több mű alapján szűrhető le, s elvileg nehéz kockázatmentesen bármit is mondani egyetlen vers, de akár egyetlen prózapróba után is. Márpedig a 9 prózapályázat közül 4 pályázóhoz csupán egy-egy írás tartozik, a 28 vers kategóriás pályázatból pedig 20 ötnél kevesebb verset tartalmaz. S ha már itt tartunk, terjedelmüket tekintve a beküldött írások a versek esetében ezúttal is a kétsorosok és a több oldalas elbeszélő költemények, illetve a próza esetében az ’egypercesek’ és a kisregény-terjedelműnek is elegendő hosszú-elbeszélés között váltakoznak. Összefoglalva, műfajilag-szerkezetileg, illetve világérzékelésben, de nyelvi teljesítményben is a beküldött prózák a változatosabbak, biztatóbbak, s nem a versek. Itt, mint említettem, három-négy olyan próbálkozást is találtunk, melyek egyenetlenségeik, szerkezeti-szerkesztési gyengeségeik ellenére is a prózaíráshoz szükséges alapvető eszközök birtoklására: határozott alkotói plánumra, írástervre, tudatos szerkesztésre, életkor-arányos nyelvi készségekre, illetve műveltségre-olvasottságra vallanak. Bár ez utóbbi azért nem teljesen meggyőződésem, még akkor sem, ha, mint említettem, a jeligék feloldása, illetve a pályázó személyek ismerete nélkül az életkorukról sem lehetnek adataim, hiszen a versekre zömmel mintha egyféle 19. századi romantikus líraeszmény képviselete lenne jellemző, s hiányozna mögülük a modern költészet akár magyar, akár világirodalmi 20. századi klasszikusainak az ismerete, értése, felérzése, hogy a kortárs – s ezen belül posztmodern – költészeti törekvések ismeretéről már ne is beszéljünk. Általában a felülnézet, a távolságtartás hiányolható ezekből a próbálkozásokból, szerzőik csaknem kivétel nélkül rendkívül komolyan veszik magukat – az énjüket, a problémáikat, a szenvedéseiket – s igen ritkák voltak az olyan, áttételesebb látásmódra, összetettebb problémaérzékelésre valló gunyoros-humoros fricskák, groteszk-ironikus megnyilvánulások üdítő kivételei, mint Sauvignonnál a Mondóka fiataloknak („Ec-pec, kimehetsz, / Aprópénzért megdöglesz, Munkára, órabérre, / Nyakig supsz a ganajlébe, / Kuss!”, Májkölnájtnál a Süss fel napalm („s báránykáink mozdulatlan / szeletekben hallgatnak / emésztőcsatornáink mélyén…”), Sauvignonnál a groteszk-fájdalmas Nagymamám balladája („Mazsola öreg, / Mazsola ráncos, / Mazsola valaha / Dús keblű szőlő volt”), Májkölnájtnál az ugyanilyen „…uzsonnacafatok az asztalon: / pár megunt pohár és örömszilánk / szobánk sarkába szórva”), illetve a fintorgó önelemzés oly sikerült darabja, mint Sauvignonnál a Most („szinte már fáj ez az üresség / kínoz a lüktető semmi / vibráló mazsolák / etanolban ázó babapiskóta / ezerszer elunott megszokott / lassú zakatolás / undorító egyhangú gondolatok / örökös sóvárgás a más után / Száraz Tenger vagyok”) vagy Májkölnájtnál a Jellegzetes napok harmadik része („neon ketrecünk idegen illata… / hangtalan menetelünk / – quo vadis? / hisz lebeghetnénk kedvünkre… / (nedves csont és hajcsomók az asztalon) / …instant / agónia… / és széthúztad az inget / mellcsontomról / és nyelvedet lemeztelenített / szívembe merítetted –”). A próza kategória sikerültebb pályamunkáiban elsősorban a tömörítés és a sűrítés szándéka, valamint a lélektani igény tűnik szembe, még Hóhérnál is – remélem, ez csak jelige, s nem becenév –, aki tulajdonképpen ugyanazt a témát több mint egyívnyi (Hóhér), illetve egypercesnyi (Helyszíni szemle) terjedelemben is feldolgozta, de az Istent keresni című abszurd-szomorú példázata is a sűrítés, az áttételes látásmód és világérzékelés példája. A második díjas Nagy Krisztián (nem tudom, jelige-e ez vagy valós név, én mindenesetre jeligeként kezeltem) elsősorban a Zátonyra futott emberek többszöri áttétellel dolgozó parabolájában mutat a tehetség irányába; Kicsiboszi mindenekelőtt az Áttört gátak lélektani igényű helyzetelemzésével mintha jobban kifutná formáját, mint az érzelgősség határát súroló félperceseivel, Árnyék pedig az Inferno című opusában az ördög által megkísértett asszony ismert történetéhez teremt misztikus hátteret, fojtogató-szorongató légkört.
     S ezzel tulajdonképpen már az eredményhirdetésnek, a sorrendeknek is elébe mentem.
     A díjazottaknak ezúton is gratulálok, azzal, hogy ha valóban komolyan gondolják, hogy az írás lehet számukra az a forma, mellyel önkifejezési igényüket a leginkább ki tudnák teljesíteni, az igazi munka még csak most kezdődik számukra.


     Tóth László

     a zsüri elnöke

(Elhangzott 2007. június 22-én Pozsonyban, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában megrendezett ünnepélyes díjátadón.)







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=117