Arany Opus Díj nyertes művének értékelése
Dátum: 2011. november 24. csütörtök, 10:53
Rovat: Arany Opus Díj 2011


A lopakodó műfaj
avagy: Liszt és a haiku

A magyar költészetben ma haiku-dömping van. De ezt a dömpinget érdekes módon senki sem regisztrálja, a kritikusok úgy tesznek, mintha nem látnák: az 5+7+5 morás, háromsoros strófákból álló japán versformát nemigen nevezik néven. Van, de nincs. S a műfajnak ebből a nyilvános „lopakodásából” az következik, hogy a magyar irodalomban a haiku nem kívánatos.


Vajon miért?
Az eredeti, keleti haikuban töményen és lényegileg van benne mindaz a líra-entitás, amely a nyugati kánonkritika szerint tizenkilencedik századi, meghaladott, érvénytelen. A Bertók László által ötletesen „háromkának” nevezett, eredetét tekintve japán versforma feltételezi ugyanis annak az életmódnak a hitelességét is, amelyet tárgyiasít, azaz: élet- és természet-referencia nélkül nincs jó haiku, mondhatnánk. Alany és tárgy, kép és fogalom a haikuban az azonosság fokán, szervesen együtt van jelen – a nyugati kánon viszont az elméleti oldal, a megcsináltság, a mesterség virtuozitása felé tolja a vers súlypontját, s minőségének jelentős fokmérőjét az alanyi és tárgyi, a szubjektum és objekum egymástól való távolságában, elidegenedettségében látja.
S ilyen körülmények között felvetődik a kérdés (bár tudtommal  mostanában csak Sáfrány Attila vetette föl a tatabányai Új Forrásban): lehet-e nálunk, nyugaton jó haikut írni?
Az elmondottak alapján kijelenthetjük: a haiku nem a nyugati flóra virága. S valóban: ha megvizsgáljuk a mai folyóirataink jelentős hányadát uraló, hazai védjegyű haikukat, azt látjuk, hogy azok csak a külső jegyeikben haikuk. A magyar költők úgy írnak haikut (s ez alól valószínűleg az első „haikuistánk”, Kosztolányi sem volt kivétel), hogy nem küzdenek meg a műfaj alapdilemmájával.
A „Liszt” jelige alatt, Szindbád címmel több, mint érdekes, háromrészes verskompozíciót produkáló Arany Opus-pályázónkat műve megírása közben viszont feltehetően éppen ezek a kérdések foglalkoztatták. 
Pályaművét azonban az elismerés mellett mindjárt bírálattal is kell illetnem: a tulajdonképpen Liszt Ferenc hét műve átirataként is felfogható, időnként (mintegy variáció-szerűen) szabályos vagy szabálytalan haiku-formába andalodó, figyelemre méltó elégikus mű annyira Liszt-súlypontú, hogy címe, a Szindbád, funkciótlannak vagy csak kevéssé megokoltnak tűnik. A befejező rész ugyan Latinovits Zoltán (a magyar film örök Szindbádja) emlékének van szentelve, de ez a közvetett allúzió távolról sem címsúlyú motívuma a versnek. Szerény véleményem szerint a mű igazi címe a jeligéje, azaz: Liszt.
De ne legyünk maximalisták, lássuk inkább a mű értékeit.
Pályázónk úgy felel meg a keleti műfaj nyugati kihívásainak, hogy kultúrkörünk talán legnagyobb művész-virtuózát, Liszt Ferencet beszélteti haikukban. A verkompozíciója La campanella c. strófájában például így: 
nincs már a 
múltnak
hova rakodni
Ez ugyan még nem haiku, de grafikai elrendezettségével már előrevetíti a műfajt, s megjeleníti a haiku örök témáját: a transzcendenciát, a misztikát. 
A folytatás (a Liebestraum című második strófa) már formailag is haiku:
mint féltő anya
rohan velünk, szemünk is
kilötyögteti
S valódi haiku a következő szakasz is (címe: Prelude and Fugue on Bach):
öregek, csak a
halál a biztos talaj
a lábuk alatt

S folytathatnánk az idézést még tizenhárom strófán keresztül. De nincs itt arra most időnk és helyünk. Elégedjünk meg a három kezdő strófa ide citálásával, ezek is pontosan jelzik a kompozíció témáját, nevezetesen azt a tényt, hogy a halál az élet része. S a versben semmi egyéb nem történik, mint ez a felismerés, különböző léthelyzetekben, metaforákban megmutatkozva, szöveggé alakul.
Csakhogy mindez valamiképpen Liszt virtuozitásával is hitelesedik. S ez a vers esztétikai plusza. A strófacímekben szereplő Liszt-művek (La campanella, Liebestraum, Prelude and Fugue on Bach, La lugubre gondola. Sonetto 104 del Petrarca, Totentanz) ugyanis maguk is átiratok (a La campanella példáu Paganini-átirat, a Liebestraum  Chopin ihletésben komponálódott, a Prelude and Fugue, amint a cím is mutatja, Bach „felülírása” és így tovább), s így az átiratok átirtainak ezen sora végül is a természetben létező számtalan evolúciós mutáció valamelyikének tűnik.  
Nem állítom, hogy a „Liszt” jeligés pályázónk ezzel megoldotta a „keleti haiku nyugati anyagban” helyzet alapellentmondását, de azt állíthatom, s ezzel a pályázat bíráló bizottsága másik két tagjának a véleményét is tolmácsolom, hogy pályaműve a dilemmához eredeti megoldáslehetőséget kínál.

S mikor munkáját az Arany Opus díjra javasoltuk, ezt az eredetiséget kívántuk díjazni.

Az Arany Opus irodalmi pályázat bíráló bizottságának nevében:
Tőzsér Árpád








A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=1249