A telep hősnője avagy A jutalom
Dátum: 2007. szeptember 13. csütörtök, 14:08
Rovat: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007





    A lépcsőház lakói itt is éppoly rendszerességgel váltják egymást, ahogy az másutt a világon is lenni szokott, szinte mint az emberek a fehérneműt. A pénz, az élet viharai vagy éppenséggel a szerelem miatt… Effektív, 21. századi „jó- és rosszléti népvándorlás”, ahogy kell, szokták mondani.
     A féléve munkáját vesztett Noémi kisvárosi lakhelye sem kivétel ez alól. Lakott ott már hivatásos vadász, „hivatásos” munkakerülő, amatőr zenész, aki minden hétvégén lágy zongorajátékával tűzte meg a Nap sugarait. Tanyázott ott bűnözői brancs is – nemegyszer voltak hívatlan vendégek a feketecsuklyás bűnüldözők. Természetesen az átlagos lakótársakból is kijutott főszereplőnőnknek – voltak barátnők, kedves, esetenként kedvetlen szomszédasszonyok és urak. Mindenkin túltett viszont az egy éve Nyitra zajából történetünk színhelyére (egy egyébként a nem mintaszerű kiépítettségének „hála” kevés turistát vonzó, ám annál kedvesebb, marasztalóbb Mátyusföldi kisvárosba) leköltöző és magát bevackoló élemedett korú öregúr és az ő dobermannja. Ez a kis történet róluk, a huzamos ideje örömtelen magányba burkolózó, magát ki nem adó Noémiről, a környék összes lakójáról szól.
     Épp cseresznyeérő időbe lépett az esztendő, mikor egyik verőfényes napon egy költöztető cég teherautója farolt a bejárathoz és két jól megtermett férfiember kezdte pakolászni a súlyosabbnál súlyosabb bútordarabokat. Hogy ki, vagy kik lesznek az újak, ekkor még nem lehetett tudni, annyi azonban biztosra vehető volt, hogy pénzesek. Ezt mutatta ugyanis az első pillantásra is vagyonokat kóstáló antik ülőgarnitúra szett, meg a míves lakáskiegészítők tömkelege. Utóbb kitudódott, örökség van, volt a dolog hátterében, no meg a nagyvárosi lakás milliókért való eladása, s az itteni olcsóbb lakáspiacnak hála, maradt egy kis farzsebtömő. A gazdagság persze még közel sem lett volna olyan eget verő gond – miért is lett volna? –, nem úgy a sokak bosszúságát indukáló modortalan, még köszönni sem tudó és a végletekig szemtelen mivolta az öregúrnak. Merthogy az volt, egy őszbemenő hajzattal ékített mokány testalkatú idős szerzet.
     Egy hete sem volt, hogy szokni lehetet az új arcot, amikor a nagyságos úr – mert annak tartotta magát – lement a szálkás fizikumú, féktelen alapadottságokkal bíró „kutyuskájával” sétálni (vagy ahogy a kutyagyűlölők hada ezt rusztikusabban fogalmazná, kutyát szaratni ment). A lépcsőház földszinti ablakait verdeső cseresznyefa termését kezdte begyűjteni, de tette mindezt oly féltő, magának követelő módon, mintha ahhoz csakis neki lenne jogosultsága. Sokan megrökönyödtek, mégis úgy voltak vele, hagyni kell, végül is minden embernek kell legyen valaminő heppje. Másnap aztán már bezzeg nem gondolták ilyen rózsásnak a helyzetet a lakótársak azt látva, hogy miközben a magas helyzetéből fakadón megmaradt pár szemnyi cseresznyét kisgyerekek egy csoportja próbálgatta kisebb-nagyobb szerencsével lepiszkálni, az új telepestárs gyors léptekkel feléjük caplat, az anyjuk mocskos mindenit szidalmazza, hozzátéve valami olyasféle napjainkban igencsak közkedvelt és széphangzatú mondatocskát, hogy a természetet védelmezni, vigyázni kell, nem pedig rombolni. Aha, szóval, ha ő gyűjti be „á la grátisz” a jóféle prézlis rétes ízadóját közterületen, a játszóteret közrefogó, mindenki parkjában ültetett fáról, az ápolás... – tűnődtek magukban a lakótársak. Kezdett felsejleni az idős uraság észellenes logikája, hozzáállása a külvilághoz.
     Lassan-lassan mind furcsább őrületei kerültek ki a köz- és játszótérre az öregnek. Például már az is zavarta, hogyha a kisgyerekek fényes nappal (szerinte legalábbis direkt az ő csöndre vágyódásának megzavarásaként) az ablaka alatt dorbézoltak. A legfurcsább s egyben leglátványosabb szokásává azonban a kukázás lett. Nagy magányát azzal próbálta színesebbé, szó szerint gazdagabbá tenni, hogy minden reggel a nyolcórás munkába indulásokat követően átnézte a hulladékgyűjtő konténerek friss termését. Összegyűjtött mindent, amiről úgy vélte, valamire még bizonyosan jó lesz, és a pincében parkoltatta a kincseit. Tette ezt a lakók pechjére, mivelhogy idővel a felhalmozódott, válogatott gyűjtemény olyan elemeket is tartalmazott, amelyek finoman szólva kellemesnek nem nevezhető illatorgiával árasztották el a lakóházat. Bolondériája folyományaképpen sejthető volt, hamarost valakivel összetűzésbe fog kerülni, de a szomszédok ideig-óráig még tűrtek. Azt meg ekkor még végképp nem gondolta senki, hogy egy egyedülálló fiatal hölgy lesz az, aki visszaszól, aki vissza mer szólni neki.
     Egy nap aztán azt látva, hogy egy nagy rakás felgyűjtött lim-lom díszletezi a lépcsőház ajtajának belső oldalát, nem mellékest nem kis mértékben akadályozza a forgalmat, sőt mindezt megspékelve úgynevezett kutyapiszok díszlik és bűzlik ottan, Noémi minden hátsó-bántó szándék mellőzésével, sőt inkább jóakarattól vezérelten az utóbbit elvitte onnét, majd becsengetett az öreghez, hogy igazán betarthatná az íratlan szabályokat és előszöris a kijelölt helyen végeztethetné a kutyadolgokat, no és a szemét se a frissen felmosott lépcsőházba való. Az újdonsült fafejű öreget se kellet félteni, merthogy nézete szerint magánügye és gyűjteménye „tisztasága” lett imigyen megtépázva még inkább megtaposva és a szerinte vádaskodó szavakat nem hagyta viszonzatlanul, őt sem olyan fából faragták, prompt visszavágott:
     – Mit képzel, ki maga, hogy így rátör az emberre, máskülönben meg mi köze hozzá, mit hova teszek, maga kis taknyos?
     Ezzel hirtelen kézlendítéssel bevágta Noémi előtt az ajtót. Na, e perctől a két erős jellemszilárdságú lakótárs szívből ki nem állhatta egymást. A különbség csak annyi, hogy míg az egyiknek volt rá oka, a másiknak fikarcnyi sem. Bizonyára még nem sejtette, de alapjában véve ekkor indult el Noémi a győzedelmes érvényesülés rázós útján, ami utóbb egyedüllétéből is kivezényelte őt. Honnan is tudhatta volna, hacsak a tudatalatti, vagy a női megérzés nem lépett titkon működésbe.
     Minthogy az idős kisisten kivételt nem téve minden kisgyereket úgy ahogy megkergetett – ez volt a leginkább zaklató jellegű elfoglaltsága –, mondván, háborgatják a nyugalmas pihenését, szegény kicsik ráaggatták „A telep réme” korántsem megtisztelő, ellenben jogos címet. A gyerekek ettől a pillanattól számítva permanens rettegésben léphettek ki a parkba. Persze azért őket sem kell úgyannyira félteni, hiszen először is virgoncabbak voltak, másodszor meg megmakacsolva magukat, mint afféle jóravaló gyerekek, ott vágtak vissza az öregnek, ahol az neki a legjobban fájt. Konkrétan a távol tartásával kihozta belőlük a „csak azért is-effektust”. Jól mutatja viszont századunk emberének gondolkodásmódját – vagyis, hogy jobb kerülni a nem kívánatos vitát, ki tudhatja, ki fia borja a másik – az a tény, hogy nem volt egy szülő, aki védelmére kelt volna gyerekének. Régen egy szerető szülő haladéktalanul a nyakára lépett volna annak, aki bántani merészeli az ő kis porontyát, de az a minimum, hogy figyelmeztette volna, jobb lesz, ha távol marad a gyerektől. Ezzel szemben ma senki nem tesz semmit.
     Vagyis valaki mégis. Valamiért a kis filigrán, odáig egyes-egyedül halk szavúságával kitűnő Noémi volt az egyetlen, aki környezetét frappírozva, ha alkalma adódott kifinomodott női praktikákat és pallérozott fifikát bevetve tett keresztbe az idővel játszótársává lett szomszédnak. Ahányszor csak tehette, az első fenyegető ordítozásra rohant megoltalmazni a gyereket, más gyerekét, mindenki gyerekét.
     Idő haladtával „A telep réme” címzettje ellenében főhősnőnk megkapta a kiérdemelt „A telep hősnője” címet, ami inkább titulus volt, minthogy a munkásságára kapta – talán a fikarcnyit nem lépő lakók belső énjét marató lelkiismeret furdalásának is jelentékeny szerepe lehetett e megkapó momentumban. Noémi apránként felengedett és mindenki megismerte, megismerhette az addig elszigetelten éldegélő elragadó kis teremtést, aki meglehet valós magányát akarta kitölteni a fáradtságos védelmi hajszával. Ettől, ha munkába indulván mondjuk megadta magát autója, férfiak tucatjai álltak-toltak rendelkezésére. Vagy ha bevásárlásból hazafelé tartva súlyos, tömött reklámszatyrokkal, de még azokkal is légiesen suhant, ugyancsak lépten-nyomon akadt valaki, aki mellécsapódott. Ami meg ennél is váratlanabb volt, hogy a férfiak mai világunkban már divatjamúltnak kikiáltott udvariasságát is újra felszínre hozó nőszemélyben az urak, férjek asszonykái sem láttak vetélytársat, mi több, belőle merítettek. Sommásan azt is mondhatnánk, ő lett mindenki kedvence, főként a fiatalság körében, hiszen mindent számba véve kizárólagos védőangyaluk próbált lenni. A gyerekvédelmi-program persze idő- és türelemigényes elfoglaltság volt, de mint a későbbiekben kiderült, megérte.
     Valahányszor úgy adódott (és elégszer úgy adódott), hogy műsor formálódik a placcon, az ablakok és erkélyek megteltek nézősereggel, amiképpen az pamplonában lenni szokott bikafuttatás idején. A két főszereplő tisztét betöltők szájaskodása teljes egészében be- és kitöltötte a teret. Utána a rendszerint sikeres védőnői munkát látva mindenki szép lassanként, csendben, mint akik jól végezték dolguk, beszivárogtak, akarom mondani visszavonultak belső problémaeltusoló magányukba.
     Egy nap aztán valami Noémi számára is fölöttébb furcsa dolog történt, valami igazándiból és csattanós meghökkentő. A soros, majdhogynem esedékes „összecsapást” követően az egyik ablakból halk csattanás hallatta magát, ami tulajdonképpen nem is az volt, hanem egy bátortalan tapskezdemény, amire feleszmélve követte őt a tőszomszédsági ablakban könyöklő fiatalember, majd sorra követte kettejüket valamennyi leselkedő, s végül csaknem leírhatatlan tapsvihar köszönte meg az akkorra már respektusnak, megbecsülésnek örvendő Noémi áldozatkész jótevő munkáját.
     Így esett, hogy „A telep réméhez” egy nap ismételten csengettek a már ismerős arcú bútorszállító fiúk. Az öreg mint azután kiderült, nem túl messze csak egy relatíve távolabbi lakóparkba telepedett át dobermannjával egyetemben, már ha lehet ilyenről beszélni egy kisváros esetében. Attól fogva mint azt a Noémi körzetébe visszaszivárgó szófoszlányokból tudni lehet, amottan zargatja és hajkurássza a bűntelen gyerkőcöket. Szegény gyerekek, csak sajnálni lehet őket és remélni, hogy arrafelé is lakik legalább egy Noémivel analóg gyerekszerető, és igazságtalanságot, inkorrektséget elvető szerzet.
     A sikeressé lett, ám odáig magányos harcosnő élete is fordulatot vett, amikor az amúgy mindenki szerencséjére megüresedett falszomszédi lakásba egy kedves arcú, megnyerő modorú fiatalember költözött, aki a „kedves szomszéd” sémát akarva követni azzal indított, hogy becsengetve Noémihez egy szál virággal kérve hívta meg magához egy jószomszédi kávéra.
     A telep hősnőjének pár hete saját, külön bejáratú védelmezője akadt.







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=131