Inferno
Dátum: 2007. szeptember 14. péntek, 15:15
Rovat: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007





Korom sötét volt a templomban. Ott térdepeltem egyedül az oltárnál, de éreztem, hogy valaki figyel. Verejtékcsepp folyt végig a hátamon, a gerincem mentén.
Egyszer csak félreverték a harangot, s amikor megfordultam…ott állt Ő.
Egyenesen rám meredt.
Ész vesztve próbáltam elérni a hatalmas fa ajtó kilincsét. Nem követett.
A telihold magasan fénylett a fekete égbolton. Végigrohantam a pocsolyával teli nedves utcán. Az egyetlen nesz, ami betöltötte a teret, cipőm keserves kopogása volt.
Árnyak kúsztak tova a házfalakon.
Űzött vad is menekült.
Ám a hídnál már ott várt rám.
- Ismerlek!- suttogta.
- Lehetetlen.- meghátráltam.
- Ismerlek az álmaidból…elárulnak mindent.
- Ki vagy te, és miért üldözöl??- hangom tisztán csengett az éjszakában.
Válasz helyett egy kést rántott elő csuhája alól. A penge megvillant, s mielőtt bármit is tehettem volna, a hűvös penge mélyen a testembe vésődött.

Sötét árny suhant át a sikátoron, vállán pihent terhe. Felette a magasban holló körözött.

Kis szobában találtam magam. A padlón feküdtem. Meztelenül. Még kába voltam, s amikor megpróbáltam felülni, éles fájdalom nyilallt az oldalamba. Ijedten kaptam oda, s egy jókora heget érintettek ujjaim. Hát igaz…mégsem álom volt csupán. Rémültem néztem körül. Hogy gyógyulhatott be ilyen hamar?
- Mert én azt akartam, hogy meggyógyulj.- hallottam egy hangot a fejemben. Csak ekkor vettem észre a sarokban ülő férfit. Felkaptam az előttem heverő rongydarabot és magam elé rántottam.
A férfi újra beszélt hozzám. Bár ajkai nem mozdultak, ismét a fejemben hallottam őt.- Mitől félsz?- suttogta.- Hiába mesterkedsz. Innen nincs kiút.- tudta a gondolataim. Látta őket!
- Már az én szolgám vagy.
- Ki az az Én?- most szólaltam meg először. A férfi felállt, csuklyája lecsúszott a fejéről, s amint előlépett, a gyertya fényénél megláthattam az arcát.- A Sátán…
Hirtelen, mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj, megtántorodtam. Kezemből kihullt a lepel, és csak álltam ott zavarodottan.
- Hm…hm.- lassan megkerült.- Nem.- hosszú szünetet tartott.- Még nem vagy az enyém.- kitárta az ajtót.- Elmehetsz.- mutatott kifelé. Haboztam, majd észbe kapva már épp azon voltam, hogy újra felvegyem a rongyot, amikor egy fekete nadrág és kabát termett rajtam.- nehogy megfázz.- csettintett fogvatartóm az ujjával.- Oh, és még valami.- kapta el a karom az ajtóban.- Ne feledd- ha szükséged lenne rám, itt mindig megtalálsz.
- Arról ne is álmodj!- szakítottam ki karom a szorításából és elrohantam.
- Még nem vagy az enyém…, de hamarosan az leszel.- kacagott bele az éjszakába, majd becsapta az ajtót.


1. ÁRNYÉK

- Drágám, minden rendben, csak egy rossz álom.- hallottam egy ismerős hangot. David ölelte át remegő testem.
Azóta az éjszaka óta nem voltam ugyanaz. Állandóan az a férfi járt a fejemben az álmomból. A Sátán? Ez beteges.
A férjem üzleti úton volt, sosem ért rá. Alig láttam. Azt sem vette észre, hogy szeretőm van. Na igen. Jellemző. Talán a magány kergetett David karjaiba, talán a bosszú. Tudtam, hogy Charlie sem tartóztatja magát az ilyen üzleti utak alkalmával. Azt hiszem, ez így megfelelt mindkettőnknek.
Davidben pedig olyan valakire találtam, akit régóta kerestem. Igen, ő volt a lelki társam.
Sokan most kérdeznék meg, hogy akkor miért nem válok el, és maradok vele. Egyszerű a válasz- mindezek ellenére Charlie és én vonzzuk egymást. Ha olykor- olykor együtt vagyunk, izzik körülöttünk a levegő. Vázák repkednek, poharak törnek. Kiadjuk az elfojtott feszültséget, majd, mint az állatok szeretkezünk. Ő az ösztön, David a tudat.
Úgy tűnik, ezt Charlie is tudja.
Most egyedül vagyok, David lement dolgozni a galériába. Ugyanis festő. Még kicsit kiforratlan és világmegváltó tervei vannak, de ha sikerül levetkeznie ezeket a felszínes dolgokat, híres ember lesz.
Én a magam részéről író volnék. Jelenleg írói válságban…
Képtelen vagyok leülni, és egy nyomorult értelmes mondatot lepetyegni. Azóta az álom óta.
A reggeli kávé után felöltözöm, ideje meglátogatni a szerkesztőséget.
A sarkon felülök az első buszra. Még helyet is találok az ablak mellett. Az utcán özönlik a tömeg. Mindenki rohan a munkahelyére. Az egyik bolt előtt két férfi kaphatott össze. Gondolom az erős artikulációkból következtethetően. A konfliktus kimenetelét azonban már nem láthatom- a buszon nyomorgó emberek mellett az ablak lassan bepárásodik, és a hömpölygő tömeg összemosódik. A mellettem állókat kezdem figyelni. Sokan kifejezéstelen arccal bámulnak a semmibe, mások unott képpel piszkálják a hajukat vagy vizslató szemekkel fürkészik a busz hátuljában álló bigét.
Ideje leszállni.
Az irodában már nagy a nyüzsgés, mire beérek. A hely egyébként az enyém. Megvettem, amikor a csőd szélére került. Már megengedhettem magamnak. Mind Charlie, mind pedig én jól kerestünk abban az időben.
Lapzártáig átolvasom a cikkeket, itt- ott belejavítok. Igyekszem fenntartani a színvonalat.
Ötkor utolsóként hagyom el a kiadót. Magam sem tudom hogyan keveredem abba a klubba, ahová régen szinte minden nap ellátogattam. Semmit sem változott. Ugyanaz a füstös lebuj. A zongoránál a jó öreg Parker üti a billentyűzetet. Oh, az az andalító blues…
Nincsenek túl sokan. Korán van még. Néhány pár táncol a parketten összefonódva, a többiek beszélgetnek, iszogatnak. Néha hangosan felkacagnak.
Rendelek egy martinit, és elmerengek.
Egy férfi zökkent ki, aki megkér, hadd csatlakozhasson hozzám. Bólintok, majd tovább figyelem a párokat.
- Hát nem tökéletes?- kérdi a férfi gúnyosan. Értetlenül nézek rá.- Mindenki mennyire boldognak tűnik.
- Igen. Jó rájuk nézni.- válaszolom. Erre elneveti magát.- Talán maga másképp látja?
- A látszat csal, Amber. Ezt te is éppen olyan jól tudod, akárcsak én.
Honnan tudja a nevem?? Rémülten teszem le poharam. Ezt a tekintetet ismerem!- Maga…
- Én?- rágyújt egy cigarettára.


2. ÁRNYÉK

Elkezd velem forogni a világ. Nem tudom mit válaszoljak. Közben beszél hozzám. Hallom a szavait, de képtelen vagyok válaszolni.
- Ne rémülj meg. Csupán beszélgetni jöttem. A múltkor is elfutottál.
- A..A múltkor?- sikerül kicsit összeszedni magam.
- A kisházban.
Felhajtom az egész pohár italt.
- Na mindegy. Lényegtelen. Elmúlt.- legyint, és felém fújja a füstöt.- Hol is tartottunk? Hja, igen.- int a parkett felé.- Szóval, szerinted valamennyien boldogok?
- Boldogabbak, mint én.
- Hm..hm..Hát, te sem vagy a legboldogabb, annyi biztos, viszont ha ismernéd őket, rögtön másként vélekednél.
- Ezt honnan veszi?- a lábaim még mindig remegnek, viszont igyekszem kiszedni a pasiból a személyazonosságát.
- Látod azt a férfit ott, vörös ingben?- mutat az egyik táncoló párra. Bólintok. – Elsőre teljesen kiegyensúlyozott párocskának tűnnek. Ki hinné, hogy az a férfi, ma éjjel kegyetlenül lemészárolja a családját?
- Hogy mi??- meredek rá.
- Az a másik nő ott, a sarokban pedig…minden áldott este, amikor a férje az esti műszak alatt robotol, otthon leissza magát, és veri a gyerekeit.
- Maga ezeket honnan tudja?- szegezem neki a kérdést.
- Oh, Amber. A Sátán vagy Ördög, kinek hogy tetszik, mindent lát.
Már megint ez a sátános duma. Az csak egy álom volt!!
- Egy álom?- elnyomja a cigarettáját.
Ez nem igaz. Honnan tudja, mit gondolok?
- Na jó…veled kivételt teszek, és megmutatom.
- Mit?? – ő rám néz, és csettint egyet. Erre erős fejfájás kap el, és minden elmosódik.
- Kisasszony!! Asszonyom, jól van?? Ébredjen!- távoli hangok szólogattak.- Asszonyom!! Hívjanak orvost!
- Orvost…arra semmi szükség…jól vagyok.- lassan magamhoz térek. – Mi történt?
- Azt hiszem valamilyen rohama lehetett asszonyom, hirtelen elájult.
- Hol van a férfi, aki mellettem ült?
Furcsán néznek rám.- Asszonyom, egyedül volt.
- Ült mellettem egy magas fekete hajú férfi. Olyan…
- Asszonyom biztosra veszem, egyedül volt. Amikor kivittem az italt, akkor is.
- Az nem lehet!- majdnem sírva fakadok.
- Sajnálom asszonyom, ez minden, amit mondhatok. Hívjunk valakit, aki haza viszi?
- Egy taxit…megköszönném.- állok fel támogató karok közepette.
Amint kifelé terelgetnek egy asztal felől suttogás üti meg a fülem.- Jól berúghatott, ha még képzelődött is.
De hát, én nem rúgtam be…
A lakásom előtt David karjaiba dőlök, erősen átöleltem, és zokogni kezdek.


3. ÁRNYÉK

A gyerekek már mélyen aludtak a szobájukban. A fürdőben víz csobogott. Halk léptek suhantak végig a folyosón. Először belesett a gyerekszobába, aztán behúzta az ajtót, és a fürdő felé indult. Benyitott.- Drágám, te vagy az?- nem jött válasz.- Végre megérkeztél. Milyen volt a póker-parti?
- Egészen jó.- mondta a vörös inges.
- Nem jössz fürödni?
- De…azonnal, csak előbb még meg kell csinálnom valamit.- azzal belépett felesége mögé a zuhanyba, és egy kötéllel fojtogatni kezdte feleségét. A nő sikoltozott, kapálózott, amíg bírt. Izmai lassan elernyedtek, s már vége is volt.
Ott álltam, és néztem. És nem tudtam segíteni.
A gyerekek, jaj ne!! Gyerekek, bújjatok vissza! Kérlek!
Nem hallották a hangom. Tétován álltak a folyosón, egymás kezét fogva, megszeppenve.
Az apa kilépett a fürdőszobából, anyjukat a vállán tartva. Vér folyt le a karján.
A két kisgyerek rikoltozva rohant a szobájukba, s a látványtól én is felsikoltottam. A férfi, mintha rám nézett volna. Elindult a gyerekei után a szobába. Utána siettem. Ne tegye!! A saját gyerekei, kérem!! A sírástól már nem is láttam.
Kikötözte feleségét az ágyhoz.- Kit hitegettél…éveken keresztül neveltem a fattyaid!!- dühösen vagdalódzott.- Azt hitted megúszhatod? Szajha!!
A gyerekekhez fordult. Őket ne! Nem tehetnek semmiről! Hisztérikus roham tört rám.
- Nos Amber, a hazugság dühöt szül.- a Sátán állt mellettem.- A düh pedig engem éltet.
- Ne engedd, hogy bántsa őket, kérlek!!
- Nem, nem. A nőnek lett volna választása, hogy évekkel ezelőtt megmondja az igazat a férjének. Akkor minden máshogy alakul. De ő a hazugságot választotta. Ez a büntetése.
- Te élvezed ezt!!- őrjöngtem.
- Ne hidd. Viszont szabad akaratot kaptatok, amivel éltek is rendesen. Választhatnátok a tisztességes utat is, valahogy mégis mindig nálam köttök ki…Most gyere…a vége még számomra is túl kegyetlen.
Egyre távolodtam, csak a gyereksírás nem akart halkulni. Ott zúgott a fejemben.
- Ne engedd!! Kérlek, ne!!- hirtelen felültem az ágyamban. A napsugarak beszűrődnek az ablakon. David ott fekszik mellettem. Még alszik.
Felkapom a köpenyem, és a bejárathoz rohanok. Az újság már ott hevert.- Kérlek, mondd, hogy csak álom, kérlek!- gyorsan széthajtom. A főoldalon nincs, itt sincs. Már kezdek megnyugodni, amikor…Vérfürdőt rendezett a családfő. Ok ismeretlen.
- Hű, ez elég ronda.- hajol a vállam fölé David.- Ez az ember nem komplett.
Összehajtom az újságot, az egyik székre zuhanok.
- Mi a baj? Tegnap nagyon megijesztettél.- átkarol. Az én Davidem. De milyen jó volna, ha Charlie tenné ugyanezt.
- Azt hiszem csak fáradt vagyok.
- Készítek egy csésze teát, egyesek szerint megnyugtat.
- Köszönöm.
- Nem akarlak egyedül hagyni egy ilyen éjszaka után, de be kell fejeznem a képem. Nincs kedved velem tartani?
- Hogy mondtad?- kapom fel a fejem.- Oh, persze. Miért is ne?
A galériáig alig beszélünk. Igyekszem beszívni a friss levegőt, kiszellőztetni a fejem, hátha kiűzi a gondolatokat.


4. ÁRNYÉK

Amíg ő festeget, az ablak mellé ülök.
- Mi baj?- les ki a vászon mögül.
- Nem tudom David mostanában mi van velem.
- A rosszullétre gondolsz?
- Mond csak, te hiszel hm…hiszel a Sátánban?
- A Sátánban?- elmosolyodott.- Igen…hiszek benne.
Meglep a válasza.
- Vallásos nevelésben részesültem. A Sátán éppúgy része volt a tanításnak, mint Isten.
Letette az ecsetet, és odaült mellém.- Mit szeretnél tudni róla?
Ezt szerettem Davidben. Nem kérdezősködött feleslegesen. Észrevette, ha valamiről nem szeretnék beszélni.
- Nos…nem is tudom. Szóval…
- Csak nyugodtan.- mosolygott.- Ráérünk.
- Szóval…a Sátán…ő is…ugye gyakran a világban beszélnek jelenésekről. Angyalok és nem tudom kik jelennek meg embereknek, és…
- Azt szeretnéd tudni, hogy a Sátán is megjelenik- e?
Bólintottam.
- Az attól függ, hisz a műve, a rossz, mindig itt van körülöttünk. Nap mint nap szembesülünk vele.
- Igen, de úgy értem, hogy ő maga megjelenik-e?
- Hm…-ezen elgondolkozott.- Ilyen esetekről vajmi keveset hallottam. Szerintem jobb szeret rejtőzködni. Hehe..- tréfálkozni próbált, de látta rajtam, hogy ezt most komolyabban veszem a kelleténél.- Nem sok ilyen esetről hallottam.- fordította komolyra a szót.- Tudod, az emberek az ilyen dolgokat inkább titkolják, mintsem nagy dobra vernék. Bezzeg a csodálatos jelenésekkel teli az újság. Azt az egyház is örömmel fogadja, ha valósnak bizonyul.
- Na és, ha megjelenik, honnan ismerik fel?
- Természetesen a szarvairól.- komolyan ránéztem, majd amikor mosolyt láttam a szemében, elnevettem magam.
- Te gazember!- ütöttem a hasába.
- Valójában fogalmam sincs, hogy milyen alakban jelenik meg. Még nem volt hozzá szerencsém.
Kicsit felengedtem.
- Még valami?
- Igen, van még itt valami. Szerinted, miért jött létre a gonosz?
- Látod, erre hallottam egy nagyon is logikus választ. Az ellentétek idézik elő a haladást. Ahogy egy bölcs ember megfogalmazta: „ Ellentétek nélkül nincs haladás.”- Nos, gondolj bele, ha minden jó volna, akkor mi ösztönözne bennünket arra, hogy még több jót tegyünk?
Minden tökéletes volna, és csak úgy élnénk az éterben.
- De…a rossz magával hozta a szenvedést, és…
- És, ahogy azt a Star Warsban is megmondták: megteremtette az egyensúlyt.
- Hú, hát, ebbe még bele sem gondoltam.
Valahol igaza volt. Most jöttem rá, mennyire bölcs.
- Kimerítő válasz volt?
 Közelebb hajoltam, hogy megcsókolhassam.- Tökéletesen.
- Helyes, azt hiszem, átfestem a képet. Ihletet kaptam.
Lehet, hogy megkísértett a Sátán, de Davidnél nem lehet jobb. David egy angyal…


5. ÁRNYÉK

Péntek. Charlie megérkezett. Az esti géppel. Vacsorát készítettem, amikor betoppant.
- Szia.- odalép mellém a sütőhöz.- Drágám, te főzöl?
- Szia.- megcsókolom a nyakát.- Milyen utad volt?
- Hosszú és unalmas. Mint mindig.
- Persze, mint mindig.- dünnyögöm az orrom alatt.
- Lezuhanyozom.- leveti az öltönyét, lerúgja a cipőjét, és eltűnik a fürdőben.
Ma csendes esténk van. Vacsora után bedől az ágyba. Belenézek a tükörbe. Kicsinosítom magam.
Nekitámaszkodom a hálószoba ajtajának. Már alszik, de nem bírom. Vágyom rá. Az érintésére. Mi ez? Ez nem én vagyok. Elindulok az ágy felé. Rámászom. Meglepetten riad fel. Elkezdem csókolgatni a nyakát, az arcát. Nagyon jó illata van. Arcom az arcához érintem, végighúzom rajta. A borostái felsértik puha bőröm.
- Drágám ez…- elhallgattatom. Fölém kerül.
Egyszer csak oldalra nézek, és…megrázkódom.
- Édesem, jól vagy?
Ott ült. Ott ült az ágyunk mellett, és nézte, ahogy…behunyom a szemem, majd kinyitom.  Már nincs itt.
- Igen, jól vagyok.

Lemegyek a parkba. Mindig a nagy tölgyfa alatt álló padot választom. Ezúttal egy öregúr már ott ül. Leülök mellé.
Pár kissrác sárkányt ereget. Küszködnek vele, a szél nem a legmegfelelőbb. Az öreg mellettem leteszi az újságját, csettint egyet az ujjával, mire erős fuvallat támad, ami meglibbenti a sárkányt.
Felugrok.
- Hej, hej, Amber. Ülj csak vissza, még azt hiszik őrült vagy.
Ez nem lehet igaz.- Megint TE??
- Te voltál kíváncsi, milyen formában jelenhetek meg. Hát- itt vagyok.
- Mit akarsz tőlem?? Mit??
- Csendesebben. Mit akarok? Hm…tetszel nekem, Amber.
- Hogy mi?
- Jól hallottad. Tetszik a nyitottságod. Érdekellek.
- Nem érdekel engem senki!
- Akkor miért beszélgetsz velem?
- Hagyj már békén!!
- Drágám, kihez beszélsz?- Charlie állt mögöttem, két hamburgert tartva a kezében. A pad üres volt.
- Az öregember…
- Milyen öregember?
- Nem érdekes.- azt hittem megőrülök.
- Amber, beszélnünk kell.
Oh, ez csodásan kezdődött.
- Ülj le ide.
- Ez komolyan hangzott.
- Mert komoly dologról szeretnék beszélni.- Leteszi a hamburgereket közénk. Nem néz a szemembe, a tavat figyeli.


6. ÁRNYÉK

- Miért nem mentél el az író-olvasó találkozóra?
- Erről van szó.- megkönnyebbülök.
- Igen- erről. Úgy tűnik nem érdekel túlságosan.
- Ha hiszed, ha nem, elfelejtettem. Kicsit szétszórt voltam.
- Szétszórt? Még hogy szétszórt. He!
Nem értem miért van így felháborodva.
- Drágám, mondd meg nekem őszintén. Te drogozol?
Drogozom-e? Jó ég? Ez az a komoly dolog?? Hogy kérdezhet tőlem ilyet?
- Ezt honnan veszed?
- Hallottam merre jártál a találkozó helyett. Egy bárban részegre ittad magad, és elájultál.
- Te komolyan elhiszed ezt? Hát ez jó.- egyre jobb. Mire képesek az emberek egy kis hírnévért.- Ha elkezdenék magyarázkodni, akkor hinnél nekem?
Rám néz.
- Na ugye. Hiába is mondanék akármit, annak a valakinek úgyis jobban hinnél. Vannak gondjaim, amiket meg szerettem volna beszélni veled, de azt hiszem, felesleges.
- Ha iszol vagy drogozol, elmehetünk egy klinikára…névtelenül, és…
Földhöz vágom az egyik hamburgert.- Értsd már meg, hogy nem vagyok függő!!
- Akkor mi a baj? Az a festő? Igen?
- Mi van Daviddel?- meglep, hogy említi.
- El akarsz hagyni miatta?
- Dehogy is!- vágom rá.- Tudod, hogy ő a lelki társam, ezért van rá szükségem. Ahogy neked is azokra a nőkre, akikkel megosztod az ágyad, ha távol vagy.
- Hogy miről beszélsz?
- Nyugodj meg. Én sem vagyok hülye. De megértelek.
- Hogy??- csodálkozik, meglepte, amit mondtam. Csatát nyertem.
- Megértelek. Férfiből vagy. Távol tőlem, a testi vágyaidnak pedig nem tudsz parancsolni. Viszont…mindig visszatérsz hozzám. Ezért nem vagyok féltékeny.
Teljesen letaglóztam. Szólni sem tud.
Így ülünk pár percig. Az a hallgatás. Közben megszólal bennem egy hang.- Emberek, emberek! Kedvesem, mit látsz ebben a pasiban?- felocsúdom a férjem hangjára, s az iménti képzetem elillan.
- Szóval mit szerettél volna velem megbeszélni?
- Ha elmondom, tényleg azt hiszed majd, hogy beszívtam.- ütöm le a fejem.
- Azért próbáld meg.- hallgatás.- Kérlek.
Kérlek…Ezt az ő szájából ritkán hallani. Most először érzem úgy, hogy ezt a dolgot talán mégsem kellene vele megbeszélnem. De nem pont erről beszélt nekem pár napja a Sátán, azon a rettenetes éjszakán? Válaszút. A nő választhatott volna, ám letért a helyes útról. Ma is élne. Pont ezt akarja, hogy térjek le. Ezért beszél a fejemben. Nem hagyhatom magam.
- Mit gondolsz a jelenésekről?- szegezem Charlie-nak a kérdést. Válaszolni viszont már nem marad ideje, mert egy kisfiú hangos ordításba kezd. Charlie-val a segítségére rohanunk. Egy csomó ember fogja közre. Charlie benyomul a tömegbe, én kiszorulok.
- Ügyes húzás Amber.- az öregember áll mellettem.- Megpróbálsz kikosarazni?
- Nem kapsz meg! Felejtsd el.- súgom oda neki.
- Kitartó nő vagy, csak egy apróságot felejtesz el. Már kiválasztottalak.


7. ÁRNYÉK

- David, mi történik azokkal, akiket kiválaszt az Isten?- ketten ülünk a galériában. Engem használ modellként. Charlie-nak tárgyalása van, unatkoztam otthon.
- Úgy érted, aki látja a jelenéseket?- bólintok.- Nos, dönthetnek- elfogadják az adományt vagy lemondanak róla.
- Tehát joguk van dönteni, igaz?
- Igen. Így tanították.
- David mondd csak, honnan tudsz ennyi mindent?
- Amber, ahonnan származom, a falucskában mindenki vallásos. Ráadásul még egy legenda is kering a faluról. Ezek mellett mindent megtanul az ember. Akarva- akaratlanul. Egyébként érdekel a téma.
- És akit az Ördög választ ki?
Megáll az ecset a kezében. Eltűnik a mosoly az arcáról.
- Nos?- noszogatom, hogy folytassa.
- Az, az…
- Ő is választhat?- reménykedem.
- Az azt mondják- nem.
Hátradőlök a székemen. Megrökönyödve.
- Csinálhat akármit, az Övé lesz.
- Ezt honnan veszik? Hiszen ilyen esetekről nem is tudnak, igaz?- hallgat.- Igaz?- megerősítést várok. Ám helyette megrázza a fejét.
- Azt mondják, akit az Ördög egyszer kiválasztott, annak nincs menekvés.
- Ez hülyeség! Ha az ember szabad akaratot kapott, el tudja dönteni mit akar! Ha én azt mondom nem leszek az övé, akkor nem leszek!
- Ho-ho…ne légy olyan ideges.
Észre sem veszem, hogy dühömben fel- alá járkálok. Most először kezdek igazán félni.
-Miért kavar fel ez téged ennyire? Az álmaid az oka?
- David, úgy érzem már megőrülök. Tönkre tesz. Minden percben attól rettegek, hogy megjelenik.- átölelem. Magához szorít.
- Elmúlik. Kimerült vagy. A képzeleted játszik veled. Próbáld kiírni magadból, lehet, egy új történet kavarog benned. Írd meg, és meglátod elmúlik.
- Gondolod?
- Menj haza, és állj neki írni. Épp itt az ideje.
Haza vánszorgom. Leülök a gép elé. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy le tudjam gépelni az első mondatot.
„ Éppen az újévi bálba készülődtem, amikor megjelent a szobámban az Ördög.”
A pont leütése után kialszik a fény. Biztos kiment a biztosíték. Felállok, hogy utána nézzek, amikor tapsot hallok a hátam mögül, és a gyertyáim kigyulladnak. Megperdülök. Ott áll, velem szemben. Rettenetesen vonzó.
- Már megint itt vagy?- kérdezem elkeseredve.
- Még mindig.- válaszolja. Újra tapsol egyet, mire halk hegedűszó hangzik fel. – Bálba készültél? Hát jöttem kísérőnek. Szabad egy táncra?
Csomó gondolat fut át az agyamon. Szemem megakad az asztalon fekvő ollón.- Miért is ne.- el kell jutnom az asztalig.
Átkarol, s már sodor is magával a zene.
- Látod Amber, még maga az Ördög is elgyengül egy ilyen nő láttán.
Nem válaszolok, csak próbálom az asztal felé irányítani a lépéseinket. A hegedű felerősödik,


8. ÁRNYÉK

Érzéki tangó ritmusára járunk. Már- már átadom magam a zenének, amikor végre nekiütközünk az asztal szélének. Nem teketóriázom- bal kezemmel felkapom az ollót, s egyenesen a hátába mélyesztem.
Fájdalmasan feljajdul, és ellök magától.- Miért okozol nekem mindig fájdalmat, amikor én csak segíteni próbálok, hogy felnyíljon a szemed, és meglásd az élet valódi oldalát?
Újra a padlón fekszem, mint az első találkozásunkkor. Lassan közeledik.- Fogadj be.- hajtogatja.- Engedd el magad.
Hátrébb csúszom, rálép a ruhám sarkára, ami rögtön elhasad. Mögötte látom- a fal- tiszta vér lett a hátától, és csak közeledik és kéri, hogy fogadjam be…már nem bírom. Sarokba szorulok, már nem tudom visszafojtani a sírást. Elvakít…

- Jézusom! Amber, mi folyik itt?
A sarokban kuporgok, tiszta vér mindenem. Charlie a karjaiba vesz.- Doris, hívjon egy mentőt!- a bejárónő elszörnyülködve áll az ajtóban.- Amber! Tarts ki kérlek! Mit műveltél?!- a falra néz. Minden csupa vér. Minden.
Kicsivel később megjelennek a mentősök. Körbevesznek. Fehér kötszerekkel hadonásznak. Az egész olyan, mintha kívülről látnám a történteket. Hallom, amint az egyik férfi Charlie-tól kérdezi:- Ezeket ő firkálhatta fel a falra?
- Nem tudom, nem tudom.- szegény Charlie. Milyen kétségbeesett.
Mit firkáltam a falra? Szerettem volna megmondani, hogy az nem én voltam. De képtelen voltam rá.
Az egyik mentős odasúgta a másiknak:- Nem semmi csaj. Pusztulás, káosz…ilyeneket firkál a saját vérével a falra.
Az nem az én vérem.
- Még idejében érkeztünk, bár, így is csomó vért veszített. Hogy tudott közben a falra rajzolni?
Hogy? Oldalra döntöm a fejem. A falon egy jókora ördög képe, szarvakkal. Rám kacsint.

Odakint szépen süt a nap. Madarak repkednek a kertben a tölgyfa körül. Itt az ablakban is kellemes meleg van. Kifelé bámulok, arra sem fordulok meg, amikor a doktor belép a szobámba.- Hogy érzi magát ma reggel Amber?
Azért sem válaszolok.
- Szóval így állunk. Még mindig nem hajlandó beszélni?
Olyan szépek azok a madarak. Szeretnék velük szállni. Messzire el innen.
- Ugye tudja, addig nem engedhetjük ki, amíg így megmakacsolja magát. Enni sem eszik.
Kis madárkák…
Két ápoló jön a szobámba a doktor kérésére, és leültetnek az ágyamra. Csak meredek magam elé, amíg a doktor átkötözteti a két csuklóm. Lefektetnek.
Az ajtó előtt Charlie alakja rajzolódik ki. A doktorral beszél.- Doktor úr, hogy van?
- Még mindig sokkos állapotban. Menjen, beszéljen hozzá. Egyébként sikerült kiderítenie, azt a dolgot?
Miféle dologról beszélnek?
- Igen. Amitől tartottam, sajnos igaz. Az ő vére volt a falon.
A doktor felszisszent. Az én vérem? Azt a szörnyűséget én csináltam?
- Ebben az esetben úgy vélem, többről lehet szó, mint egy öngyilkossági kísérlet. Szeretném, ha benn tartanánk kezelésen.


9. ÁRNYÉK

- Természetesen Doktor úr, ahogy jónak látja. Nem szeretném, ha még több kárt tenne magában.
- Ez minden, amit a jelen esetben mondhatok, engedelmével- várnak a betegeim.
- Persze, persze.
Bejött hozzám. Csendben becsukta az ajtót. Leült az ágyam szélére.- Ébren vagy?- megsimította a hajam.- Jól rám ijesztettél, hallod-e. A doki szerint még pár napig benn kell maradnod, tudod, amíg megnyugszol.
Megnyugodni? Hát nem látjátok? Már nyugodt vagyok. Beletörődtem.
- Holnap hozok neked egy csokor szép virágot. Ez a szoba olyan…
Olyan rideg. Minden fehér, mint a Mennyországban, de valójában ez rosszabb, mint a Pokol. Itt csak betegebb lesz az ember. Újra kibámultam az ablakon.
- Akkor én, megyek is. Hagylak pihenni.
Szegény Charlie. Fél tőlem. Hozzám sem mer érni. Meg sem csókol.
- Holnap reggel azonnal benézek.
Viszonylag jó passzban vártam a reggelt. Nem kísértettek rémálmok. Igaz, egyszer- egyszer felriadtam némely beteg ordítására és az ápolók rohanására. Vajon ők miért kerülhettek ide?
- Amber, kedves!- cikázik be az egyik jól megtermett ápolónő.- Ilyen korán ébredt?- kihúzza a függönyt, pontosabban rántja. Azt hittem leszakad a helyéről.- Nézze mit hoztam.- cinkos tekintettel egy illatozó kalácsot pakol elém a tálcára.- Hát nem mennyei? A kedvemért ugye megeszi? Idejövet vettem a pékségben. Gondoltam jobban ízlik majd, mint az itteni koszt.
Mivel érdemelhettem ki ezt a nagy odaadást? Lényegtelen. Úgyis megtudom. Megvárom, amíg kimegy, aztán nekilátok. Úgy habzsoltam, mint még soha. Aztán úgy döntök, sétára indulok. Félve kilépek a folyosóra. Üres. Helyes, remélem nem futok össze ápolókkal. A folyosó végén egy tágas helyiségben találom magam. Néhány beteg van csak benn. Rajtuk is fehér köpeny virít, akárcsak rajtam. Fel sem tűnik nekik, hogy ott vagyok.
- Jöjjenek, ide! Megtaláltam!
- Hála az égnek!
Eddig tartott a sétám. A férjem megérkezett, és mivel nem talált a szobámban, riadóztatta az egész pereputtyot.- Merre barangolsz, hm?
A doki kíséretében visszatérünk a szobámba. Vagy inkább cellámba.
- Úgy tűnik, már jobban van. Ha elkezd beszélni is, jöhet a terápia.
Terápiát? Nem tudok beszélni arról, ami történt! Ha megteszem, senki sem hisz majd nekem.
Úgy döntök- nincs itt az ideje a beszédnek.

Negyednap végre kivisznek a kertbe. Egy padra ültetnek, és magamra hagynak. Minden beteg kinn lófrál. Szétszóródva a maga kis világában, ahogy a filmekben.
Egy fiú ül mellém. Nem merek ránézni. Ő is őrült? Jó ég…először kerülök egy igazi beteg közelébe. Csendben bámul. Kérlek, csak ne csináljon semmit!
- Mit csináltál a kezeddel?- beszélni kezd. Rábámulok.- Nyugodtan válaszolhatsz, kettesben vagyunk. Az ápolók benn kávéznak. Te vagy az a lány, aki nem akar beszélni, ugye?- egész normálisnak tűnt.- Rajta, nem árullak el - biztat.
Kicsit habozok, de mi vesztenivalóm van?- Amber. A nevem Amber.
- Nos, örülök Amber. Kérlek, ne nézz már olyan furán!
- Furán?
- Nem volt még dolgod bolonddal, igaz?- meglep a kérdése.- Idővel hozzászoksz. Ne félj tőlük. Ártalmatlanok.


10. ÁRNYÉK

Halványan elmosolyodok. Finoman kezébe veszi az én kezem. Összerezzenek.- Ne félj. Téged is szépen kivethetett a világ magából, hogy eddig menekültél. Mi történt?
Visszarántottam a karom.
- Ha nem, hát nem. Majd egyszer elmeséled.- ezzel feláll, és elmegy.
Az ápolók sorban kijönnek a kertbe, és visszaterelgetnek minket az épületbe.

Már több mint egy hete itt voltam. Még mindig nem voltam hajlandó megszólalni. A doki a sokkra fogta a dolgot, az ápolók szerint teljesen elborult az agyam. A férjem minden nap meglátogatott. Megtudtam, hogy az újságírók megneszelték az esetem, és mindenféle hazugságot hordanak össze az újságokban. A neves írónő az egyik cikkben drogos, a másikban boldogtalan házassága miatt akart meghalni, egy harmadik szerint a bűntudat hajtott az öngyilkosságba.
Ha ez vezet ahhoz a bizonyos egyensúlyhoz, amelyről David beszélt, akkor elfogadom. David…ő miért nem látogat meg soha? Talán Charlie mondott neki valamit?
Egy szerdai délután végre feltűnt. A kertben üldögéltem, amikor az egyik nővér odavezette hozzám. Felcsillan a szemem. Végre. David!
Megvárom, amíg a nővér hallótávolságon kívül kerül. Leül mellém. Kezeink összefonódnak, szomorúan simogatja a kötést.
- Miért csináltad ezt? Hm?
- Nem én csináltam.- suttogom.
- Hanem ki?
- Ő csinálta.- közelebb hajolok, mintha egy féltve őrzött titkot osztanék meg vele.
- Ki az az Ő?
- Az Ördög.
- Amber, megijesztesz! Ne beszélj ilyeneket!
Meglepődöm a zártságán. A hozzáállásán. Hiszen…
- Te tudod, hogy így van!
- Amber, ez képtelenség.
Elveszítettem az egyetlen embert, akiben hittem.
- Elmegyek.
- Hogy mi?- azt hittem rosszul hallok.
- Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam.
- Ne…ne..neee. Nem mehetsz el!! Ne hagyj itt! Bezárva…
Úgy tűnt, ő is éppúgy szenved, ahogy én magam. Éreztem, hogy remeg.
- Kérlek. Erősnek szeretnék tűnni, amikor itt hagylak.
- Miért?
- Olaszországba megyek. Egy kolostorba. Beállok szerzetesnek, és…
- Vigyél magaddal! Ments meg!
- Nem tehetem.
- Ha…-megértettem. Hitt nekem, és tudta, hogy ha egyszer kiválasztottak, akkor…- Vigyázz magadra, és…nagyon szeretlek.- mondtam.
Megcsókolta a homlokom, aztán…vissza sem nézve elsietett. Most veszítettem el az egyetlen embert, aki hitt nekem.


11. ÁRNYÉK

Csak fekszem a fűben és nézem a halott madarat. Az orrom majdnem a csőrét érinti.
A hatalmas tölgyfa árnyékot tart felettünk. Ágairól felháborodott csivitelés hallatszik.
De ő már csendes. Többé nem szól. Mozdulatlanul hever a pici test előttem.
Most mit csináljak veled madár? Húzom végig mutatóujjam finom hátán. Itt hagyjalak? Te már nem tudsz felelni, igaz? Felülök.
Ha ide temetnélek, mindig sütne rád a nap. Örülnél? Én örülnék…
Kezeimmel vájom ki a földet a fa mellett. Aludj jól madár! Beleejtem a gödörbe és gondosan betakarom. Letépek a közeli bokorról egy sárga rózsabimbót. A kis földkupacra rakom, és nekidőlök a tölgy törzsének. Behunyom a szemem, a csivitelés lassan elül.
Bemocskoltam ezt az angyali fehér köpenyt, és sokkal jobban érzem magam. Szegény kis madár. Vagy mégsem szegény? Szabadon élhetett, míg én rab vagyok. Mindannyian azok vagyunk. Odakint. Itt benn minden sokkal valósabb.
- Lehetne mindenki boldog, elégedett. De az emberek nem tudnak azok lenni. Szeretnek szenvedni. Nem vetted még észre?
Daemon jött oda hozzám. Azóta a nap óta ott a padnál összebarátkoztunk.- Min dolgozol?
- Eltemettem egy madarat. Miért is szeretünk szenvedni?
- Mert azt mindenki szeret. Apróságokon. Tudod…gondolj bele. Milliomosok. Mindenük megvan, ők mégis nyavalyognak.
Teljesen igazat adtam neki. Önsajnálatba süllyedünk…szégyelltem is magam rendesen.
- Szerinted akik itt vannak, miért vannak itt?
Megvontam a vállam.
- Elmenekültek a tökéletes világukból. Egyesek kolostorba szöknek, hogy a jót szolgálják, és önmaguk maradjanak. Mások ide kerülnek, hogy önmaguk maradhassanak. Végül vannak olyanok, akik bűnöznek, mert úgy gondolják, ezzel ledönthetik az álcát.
Csak hallgattam őt, és ekkor kezdtem megérteni. Mindenki féli a Sátánt, pedig ő Isten ellentéte. A világon mindenkinek megvan az ellentéte. David…kolostorba vonult. Én ide kerültem. Charlie…a férjem az, aki behódolt a szürkeségnek.
- A gonoszt is a szürke ember teremtette. Mégpedig azért, hogy legyen kire hárítani a felelősséget, ha elgyengülnek.
- Ez kicsit sok nekem.
- Ne haragudj. De úgy érzem kezded érteni, miről szól ez az egész.
- Arra próbálsz kilyukadni, hogy az egész világ az ellentéteken alapul. Azt hiszem.
- Valahogy így. A világunk pozitív és negatív energiák összessége, de az ember, akinek hatalom került a kezébe, megnevezte ezeket az energiákat, és szembeállította egymással, aszerint, hogy nekik épp melyik felelt meg jobban saját érdekeik eléréséhez.
- Az egyház…az egyház…a középkorban náluk volt a hatalom. Azt akarod mondani, hogy ezt ők intézték így?
- Ők szembefordították a jó és a rossz oldalt, amik valójában kiegészítik egymást.
- Felbomlott az egyensúly, és azóta sem bír helyreállni.
- Félelmetes.
Úgy éreztem, ezután teljesen kívülállóvá váltam. Nem találtam a helyem. Charlie-hoz továbbra sem beszéltem. Elvesztettem a kapcsolatom a külvilággal, és nem is hiányzott. Kezdtem elfogadni, hogy Ő kiválasztott, pontosabban, ahogy az emberek elnevezték- az Ördög.
Az egyetlen ember, akivel szóba álltam, az Deamon volt.
Azt hiszem őt kerestem.
Mint később kiderült, ő is azért került ide, mert odakinn nem értették meg. Vonzódtam hozzá, sok időt töltöttünk együtt. Ő lett az egyedüli, akivel nevetni tudtam.


12. ÁRNYÉK

Ennek ellenére tudtam, hogy képtelen vagyok tovább így élni. Ezen dolgok tudatában.
- Deamon - húztam magam mellé bajtársam egy nap.- Meg akarok halni.
Tiszteletben tartotta döntésem.
Két nappal később pedig megjelent a szobámban. Már feljött a Hold, fényesen ragyogott.
- Elviszlek egy helyre, hogy befejezhesd a történeted.
Leült mellém, és megfogta a kezem.
Amikor kinyitottam a szemem, egy temetőben találtam magam, fehér köpenyemben álltam, aztán kiabálást hallottam. Engem kerestek. Vissza akartak vinni. Rohanni kezdtem. Egy kis kunyhó tűnt fel előttem. Felrántottam a kilincset, és az engedett.
Odabenn tűz pattogott a kandallóban. Ismerős hely.- gondoltam.
- Újra itt vagyunk.
- Megperdültem.
- Hogy lezárjuk a történeted.
- Deamon?
- Látod, mondtam, hogy az enyém leszel.
- A tiéd?
- Emlékszel, hol találkoztál velem először?
- Persze, a klinikán…- vágtam rá kissé elhamarkodottan.
Ekkor előbbre lépett, és akkor…felismertem. Az álmomban…
- Pontosan. Az álmodban…
- Te vagy az Ördög? Innen a Deamon?
Észre sem vettem, keringtünk a szobában. Ezúttal azonban a félelem helyett izgalommal telt meg a levegő.
Egyetlen szék állt a szoba közepén. Lerogytam rá. Ő odajött. Megállt mellettem. Kés villant meg a kezében, mint legutóbb. A fülemhez hajolt, úgy suttogott.- Tudtam, hogy megértesz.- a kés hegyét végighúzta a nyakamon.- Kivártam.- többet nem szólt. Végigcsókolta a nyakam, majd felállított, magához húzott, és amikor azt hittem vége, egyetlen vágással megszabadított a fehér köpenyemtől.
A kandallóban lobogott a tűz, s én átadtam magam az élvezetnek.
Tűz figurák járták törzsi táncukat, s elvegyültem köztük. Hozzám simultak, megbűvöltek, hogy aztán belém véssék mérgük. Izzott a nyelvük, ahogy végig futottak bőrömön. Égett hús szaga terjengett a levegőben. Fájdalmas sikoly hagyta el ajkam, de elnyelte a gallyak pattogása. A parázs vöröslő szemeivel fürkészte minden léptem. Éreztem, hogy testem összeomlik, s ahogy visszanéztem, már ott hevert lenn a fekete mélyben.






A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=148