Lassan enyhülni kezdet a szél, lágy szellővé csendesült. A lány a felhők mögül előbújó nap első sugarait érezte az arcán, kellemesen simogatta bőrét, de csak ment, ment, földre szegezett szemmel.
Kedvenc helyére sietett, egy nyugalmas kis tisztásra, majd leült a sziklára, hátát egy vastag fatörzsnek támasztotta. Könyökét combján nyugtatta, keze ernyedten lógott két térde közé. Sápadt volt és elgyötört. Kínzó üresség és mérhetetlen fájdalom kavargott benne. Beesett, hamuszürke arca, elhanyagolt külseje rémisztő volt, ellobbant belőle a ragyogás. Ruhája gyűrött, arckifejezése reménytelen. Úgy nézett ki, mint a vihar utáni kerti virág.
A város zaja nem hallatszott el idáig, és a csendet csak a felröppenő madarak lármája zavarta meg. Emlékek kavarogtak a fejében, de nem tudtak utat találni. Törni, zúzni szeretett volna, majd a körülötte lévő csend, és a kék ég végtelene kissé megnyugtatta. A világból eltűnt a szín, egyedül volt. Magányát a közelben álló dús lombjaitól, koronájától megfosztott öreg fával osztotta meg.
Nyolc éve kezdődött, akkor veszett el az elvárások tengerében. Visszahúzódó, nehezen barátkozó gyerek volt, s ahogy nőtt, egyre jobban egyedül érezte magát. A középiskolában rossz társaságba keveredett, majd elkezdett szárnyalni. Szárnyak nélkül, széttárt karokkal. Bátrabb lett, úgy érezte övé az egész világ. Csillogó szemei attól kezdve tompán néztek a világra. Mindenkivel összeveszett. Megváltozott, és addigi élete teljesen kifordult megszokott tengelyéből. Eleinte képes volt irányítása alatt tartani a függést, majd szép lassan elhatalmasodott rajta. Kezelhetetlenné, agresszívvá változott. Mindenét eladta, nem maradt semmije. Kölcsönkért, de senki sem remélhette, hogy viszontlátja a pénzét. A józan ész törvényei többé nem voltak érvényesek számára. Habozás nélkül letért az egyenes útról, hogy kielégítse szenvedélyét.
Gyakran sírt, siratta az elrontott életet, s hitte, hogy könnyei által megtisztul. Végül a könny és a remény is elfogyott. Végig járta a pokolba vezető út minden egyes lépcsőjét. Szívében űr tátong, lelke az ismeretlenbe kiált. Kiégett, s beszippantotta a néma sötétség.
Most itt ül a semmi közepén, s gondolatai messze járnak. Szép lassan felmorzsolódott körülötte minden. A kedves, reményekkel teli gyerekekből állat lett. Fenevad. Lopott, csalt hazudott. Mélypontra jutott. Képtelen volt helyesen irányítani az életét, majd belesodorta magát az áldozat szerepébe.
Tudta, hogy gyors ütemben menetel a temető felé, ezért eldöntötte, hogy leáll, bár számtalan kudarcélménye volt már, s lehet, hogy ez is az lesz...
A nap lenyugvóban volt a zöldeskék felhőtlen égen. Nem akart hazamenni, kószált a kihalt városban. Zavart volt. Úgy jött-ment, mintha súlyos zsákot vonszolt volna. A hiány elhatalmasodott rajta. Álmatlanság gyötörte napok óta. Nappalok valahogy elteltek, de az éjszakák borzalmasak voltak. Ilyenkor azt érezte a világ ellene van. Egy senkinek érezte magát, aki feláll, csak azért, hogy újra és újra a porba hulljon.
Hosszúra nyúlt céltalan sétálgatás után végül hazament. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, nem akart találkozni senkivel. A szobában hatalmas rendetlenség uralkodott. A ruhák szanaszét hevertek, s az asztalon is ott voltak még a reggeli maradványai. Nem érdekelte. A gondolkodás és a séta kifárasztotta, felült az ágyra, átfogta a térdeit. Fájdalmasan megrándult arcát két karja közé bújtatta. Összepréselt ajkakkal küzdött. Reszketett, hányingere volt, patakokban folyt róla a veríték. Nem bírta tovább. Kisurrant a szobából, ki az éjszakába. Kellett neki az anyag. Pénze nem volt, ezért, mint már oly sokszor, a testét adta el. Utálta magát, de a szer megvolt…
…ott vigyorgott rá a szobája asztaláról. Félhomályban, egyetlen lámpa fényénél görnyedten ült az ágyon, és mereven bámulta az anyagot. Próbált ellenállni, de gyengének bizonyult. Reszkető kezével elkötötte a karját, és nyomni kezdte magába a mérget. Egy idő után forgott vele a világ, minden hullámzott körülötte. Szeme mintha mondani akart volna valamit, erőlködött, homlokán kidagadtak az erek, de hang nem hagyta el az ajkát. Forróság öntötte el, aztán hosszú álomba zuhant.
Metsző hajnali fény járta át a szobát, mikor anyja rátalált. Szerencséje volt. Megmenekült, de ami ezután következett, maga volt a pokol. Rohamai voltak, hallucinációk gyötörték. Sírt, kétségbeesetten ordított, megvádolta az egész világot az elrontott életéért. Gyenge volt, reszketett, fájtak az izmai, csontjai, és majd megveszett egy adagért. Ha behunyta a szemét, érezte a szer illatát. Szemei újra megteltek könnyel, szíve nagyokat vert, megszámlálhatatlanul gyorsan. Harcolt, küzdött önmagával, a sorsával, a miértekkel.
Anyja naponta járt be hozzá. Erős volt ahhoz, hogy mellette legyen, bár arcán fájdalmas tehetetlenség ömlött szét. Nem szidta, nem hibáztatta. Egész lényével azon igyekezett, meg ne sértse az elviselhetetlenül érzékeny lányt. Tudta, az csak rosszabb lenne, pedig rettegett, hogy végleg elveszíti. Megfogadta, most erős lesz. Nem hisz többé az ígéretekben. Egyenesbe jön valaha a lánya élete? Erre a gondolatra leült az ágy melletti fotelba, a támlájának szorította tarkóját, mellkasát rázta a hangtalan zokogás, s arcán lassan végiggördült egy-egy könnycsepp. Érezte, hogy valahol, mélyen belül fölszakadt valami, és most követeli, hogy engedjen neki szabad utat. Fojtogatták hullámzó érzései, de nem akarta, hogy lánya lássa a könnyeit. Reménytelenség lett úrrá rajta, pedig tudja, hogy a remény újból és újból történő elvesztése mindennél rosszabb. Az maga az egy életen át tartó lassú haldoklás.
Elnézte alvó, gyermekét az ágyban. Sápadt volt, s láthatóan még álmában is szenvedett. Szerető anyai kezek könnyű érintésével hátrasimított egy rakoncátlan hajtincset a homlokáról.
Vajon most sikerül?
