Egy pillanat, és semmivé vált az életem.
Kíntól vérzik a szívem, a lelkem szenved,
pedig szenvedett már eleget.
Az életemet adtam volna neked,
a szerelmemet.
Kevés voltam, már tudom.
Miért? – egyre csak kérdem magamtól.
Szegény vagyok,
semmim sincsen,
az otthonom sem az enyém,
azt is elveszítettem.
Elűztek álnok emberek.
A hazám is mostoha,
nem lelek benne megnyugvást.
Benned bíztam, a szerelmedben,
ami már nem az enyém,
szertefoszlott minden,
egy másik nő miatt.
Nem sírok,
sírtam már eleget,
csupán a lelkem fáj,
a szívem vérzik, szenved,
majd beheged, talán!
Kínzó vággyal pecsételed
meg a sorsomat.
Belépsz az életembe,
szenvedést, szenvedés után
halmozol.
Mit remélsz még tőlem?
Megölöd a szerelmemet,
elfojtod az érzéseimet.
Te jössz a semmiből,
nézel rám szerelmesen,
megbocsájtón.
Nem szólsz egy szót sem,
nézel némán.
Kitalálni a gondolatodat
nem tudom.
Furcsa egy találkozás.
Annyi beszélni valónk lenne.
Te jössz, és elmész némán.
Nézlek, csendben, némán.