SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Turczel Lajosra emlékeztek szülőfalujában

Ipolyszalka. Turczel Lajos irodalom és művelődéstörténészre emlékeztek szülőfalujában Ipolyszalkán. A helyi alapiskola tanulói életével és munkásságával ismerkedtek meg, a felsőtagozatosok pedig csapatokba verődve izgalmas feladatokat oldottak meg.
Első alkalommal rendeztek emléknapot Turczel Lajos tiszteletére szülőfalujában, Ipolyszalkán, az SZMÍT kezdeményezésére. Az ismert irodalom- és művelődéstörténész 1917-ben született az Ipoly-menti palóc faluban, és 2007-ben itt helyezték őt örök nyugalomra. A helyi alapiskola egész napos programsorozattal várta az érdeklődőket. A temetőben Szászi Zoltán, író-költő mondott emlékező beszédet, majd az iskolában folytatódott a beszélgetés a gyerekekkel. Az iskola épületében megnyitották a régóta tervezett Turczel emlékszobát.

Szászi Zoltán:
Emlékezés a Tanár úrra!
    Turczel Lajos, a Tanár úr! Igen, a nagybetűvel írt és külön kihangsúlyozottan mondottan a Tanár úr volt Ő. Akinek tanítványai közül ma már lassan nyugállományba vonulnak azok is, akiket az egyetemi katedráról való távozása előtt nevelt és oktatott ez a szelíd, de szigorú, szeretettel teli, de következetesen a tudást számon kérő ember. Maga Turczel Lajos még a múlt század nyolcvanas éveinek elején fejezte be egyetemi oktatói tevékenységét, utána azonban még dolgozott, lelkesen, szeretettel, figyelve és nyitottan, befogadóan és humorral. Nem adatott meg az a szerencsém, hogy diákja legyek, s ha van valami, amit sajnálok, akkor ez az egyik dolog.
    Kedves, drága Tanár úr! Az emlékezés napján ma, alig nyolc esztendővel az Ön e világból való távozása után nekem adatott meg az a tisztesség, hogy itt az ipolyszalkai temető enyhe lejtőjéről széjjelnézve, ebbe a didergős őszbe beleszippantva megpróbáljam befogadni lelkembe a tájat, amelybe hazatérni óhajtott. S már értem, miért is kívánkozott haza. Itt béke van, az a himnuszokban megénekelt béke, amelyet olyan hőn óhajtott és képviselt mindig is!
    Tanár úr kérem, én tudom, hogy az emberi élet lehetséges csúcsait és poklait is megjárta, hogy oly korban élt a földön, mikor az iszonyatos hatalmak dúlása felforgatta ezt a szülőföldet is, de utána tudott és képes volt értéket teremteni, óvni, nevelni! Ön a világégés után, a romok tetején virító gaz gyomlálásba kezdett, az elcsitult frontok után megmutatva a szelíd, de mindenen győzedelmeskedő tudás hatalmát. Tette ezt a szellemnek alkotó erejével, a műveltséggel, a tanítással, anyanyelvén, magyarul. Küldetéstudat, áldozatkészség, türelem, bölcsesség – ezt mindenki megtapasztalhatta, aki ismerte a Tanár urat. Mi vezetheti az embert az irodalom, a szó szeretetéhez, a nyelv bírásához, miért az írott szó lett az, ami egy életen át képes volt Önt foglalkoztatni? Nem tudhatom a titkát ennek, de azt tudom, kevés találkozásainkkor mindig tisztán csillogó tekintettel, igaz érdeklődéssel figyelt minket, az akkori fiatalokat. Játszani is engedve, szép szóval is oktatva! Vitathatatlan, hogy több, talán egy tucatnyi nemzedék irodalmi ízlését is Ön formálta, cikkeivel, tanulmányaival, könyveivel és nem utolsó sorban egykori tanítványai formálták és formálják ma is. Közvetve hát ugyan, de mégis engem is tanított. Az Ön által hirdetett „szeretettel, aggodalommal, szigorúsággal”! Köszönöm, kedves, áldott emlékű Tanár úr! Az Ön élete és munkássága legyen példa, érték, mérce. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. – így, Radnóti Miklós Nem tudhatom című versének utolsó sorával köszönök el, Tanár úr, mert már tudni vélem, mit jelent az: hazaérni!