Mizser Attila eddigi két, figyelemre méltó verseskötete a töredékesség, labirintusszerűség, nyelvi poénok felől teremtette meg világát, és „részregénye” is erre tesz kísérletet: vagyis egy lírai poétika átvitelére a próza területére.
Maga a poétika a részlegesség tapasztalata által a kisváros kilátástalanságával egészül ki: a nem teljes élet, a kisszerű kisvárosi lét az, amely a regény „nagy” témája. Már az első oldalak olvasása során kiderül, hogy kettős arca van Mizser szövegének
.
Egyrészt tele van nagyszerű nyelvi poénokkal, ötletes megoldásokkal (Döntenie kellett. A recept szerint. / Lányokat.), szlenges elemek mintaszerű felhasználásával, másrészt... Másrészt ebben a regénynek alig nevezhető szövegben nem történik semmi. Ez egy ideig akár szórakoztató is lehet, sőt tudatos írói technikaként kezdjük élvezni, de a szöveg folyton elárulja magát, hogy nem, azért annyira nem tudatos ez az eljárás, inkább kényszerről van szó: hiányzik a megfelelő élményanyag, nincs miről írni, illetve minden kezdődő történet kisszerű és érdektelen. Ezért aztán mintha a szerző kétségbeesetten keresne olyan témákat, amelyekkel ki lehet tölteni a „részregény” terét és főleg terjedelmét. Olyan gondolatfutamokkal találkozhatunk, amelyek irodalom- és regényelméleti kérdésekkel foglalkoznak: „Avatottabb szerzők, akik hallottak például a magyar irodalom nyolcvanas évekbeli prózafordulatáról, az akkortájt oly divatos kollázstechnikát is alkalmazhatják.” Olyan elmélkedések tűnnek fel a könyv lapjain, amelyekben a szerző arról tudósítja olvasóját, hogy határidőre kell elkészülnie a szöveggel: „Szeptemberre kész kell lenni... / Valami szövegnek. / Ha tudnák mennyiért, hát pl. többért olvassák. (...) Azóta germózok itt a gép előtt, és próbálok mindenkit és mindent sorrá, tömeggé, mennyiséggé tenni, köt a határidő, meg ami kell, ezt csak úgy írtam persze, mert épp azt nem tudom még mindig, hogy mit is kell ilyenkor, mit lehet felhasználni, mit lehet rögtön eredménnyé pumpálni, kötetté dagasztani, köszörülni, csiszolni, dájerolni.” Ezt azért nem kéne. Ilyen mondatokat. Ráadásul az irodalmat körülvevő intézményrendszerrel, ösztöndíjakkal, kritikával („Értő recepcióért rebeg fohászt.”) foglalkozó kitételek olyannyira zavaróak, hogy a – talán – ravaszul felépített szerkezetet is hiteltelenítik. ĺgy aztán Mozart Szöktetés a szerájból című operájának emlegetése mint az Ucsásztok-banda vállalkozásának és az írás/alkotás nehézségeinek közös motívuma, valamint Casanova megjelenése mint a Szőcs – Zsófi viszony (szerelmi szál) tematizálása már meglehetősen érdektelenné válik. Maga a szerző is érzi ezt: „Eljátszottam a gondolattal, hogy egész hátralevő életemben létrehozandó műveim majd ennek az egy kisiklásnak a helyrehozására lesznek csak jók, és akkor még kellőképp fasza gyerek leszek, és ha sikerül is, kiköphetem a tüdőm és a belem, belerokkanhatok....”
Majdnem sikerült. Reméljük, azért nem ilyen súlyos a helyzet.
Németh Zoltán
Kalligram, Pozsony 2005
