SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

A MI FIUNK


A kórház folyosóján csípős szag terjengett. A takarítónő épp az imént törölte fel a követ klóros fertőtlenítő oldattal.
Rita egy műanyag széken ült zavaros gondolataiba merülve. Rezzenéstelen arccal bámulta a zöldre mázolt falat, térdén vaskos egészségügyi aktáját gyűrögetve. Úgy festett, mint bármelyik átlagos páciens, aki a sorára vár. Pedig a lelkében vihar dúlt. A papír égette a bőrét, mintha a saját halálos ítélete volna benne megírva. Bizonyos értelemben az is volt. Az akta első oldalán ott állt a rémítő diagnózis: ,,Áttételes méhnyakrák.“ Feketén, fehéren, kérlelhetetlenül. Néhány laboratóriumi lelettel alátámasztva, orvosi szakvéleménnyel megerősítve. Tények kompromisszumok nélkül.
,,A műtét sajnos elkerülhetetlen! Ne aggódjon, minden rendben lesz. A szervezete fiatal és erős. Kissé későn vettük észre a problémát, de az esély a gyógyulásra így is több, mint 80%. Manapság igen hatásos terápiák állnak rendelkezésünkre.“ – vigasztalta az onkológus, aki igazi tekintélynek számított a szakmában.
,,Miért pont én?“ – sikoltotta odabent egy kétségbeesett hang. - ,,Ez nem lehet, itt valami tévedés lesz! Összekeverték a papírokat. Igen, biztosan ez történt. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy halálos beteg legyek! Hiszen előttem áll az élet, a boldogság Gyula oldalán! Sikeres vállalkozó, nagy családra vágyik, vidám, egészséges gyermekekre! Fantasztikus apa lenne belőle, a kegyetlen sors pedig megtagadná tőle azt, ami szíve leghőbb vágya. Én vagyok az oka, nem hagyhatom cserben.“
Az operáció gondolata pánikszerűen hatott rá. Sebész szikéje soha nem érte a testét. Egész mostanáig olyan egészséges volt, mint a makk, még a gyermekkori fertőző betegségek is elkerülték.

Egy hónappal később az ajtófélfába kapaszkodva tántorodott ki a kezelő ajtaján. Émelygett a gyomra, forgott vele a világ. Szeme előtt színes karikák táncoltak. Gyuszi felpattant, hogy a karja után kapjon.
-Gyere drágám, fogódzz belém!
-A mosdóba! Gyorsan… – nyöszörögte elhaló hangon.
Görcsösen öklendezve hajolt a WC fölé, hasán a varratok fájdalmasan húzódtak össze.
-Csak nyugodtan, itt vagyok veled! – duruzsolta a fülébe. Nagy tenyere gyengéden símított végig Rita dús fekete haján. A csodás fürtök egymás után adták meg magukat. Néhány szál Gyuszi kezére tapadt, a többi a földre hullott.
-Nézd csak, mit hoztam neked? Tetszeni fog!
Gyuszi egy kasmírmintás kendőt húzott elő, és a fejére terítette. A hűvös tapintású selyem idétlenül
csúszkált tar koponyáján. Ritának kicsordult a könnye.
-Szerencsére manapság minden fejfedő divatos. A kendő, sapka, kalap is. Szerintem nagyon jól áll neked ez a modell. Na, mit szólsz?
-Nem szoktam hozzá! Utálom! És a szemöldököm! Jaj! A szempillám is kihullott!
-Ugyan már, ez legyen a legnagyobb bajod! Csak akad egy szemceruzád? Majd szépen rajzolok neked egy kis szemöldököt. Hol van az a sminkkészlet?
Gyuszi gyakorlatlan keze nagyon igyekezett rendbe hozni felesége arcát. Rita fásultan ült a tükör előtt, és megadóan tűrte.
-Na ne bőgj már, teljesen tönkreteszed a művemet! Meglátod, te leszel a legcsinosabb páciens a radiológián.

Délután a laboratórium várótermében üldögéltek egymást átölelve. A lépcsőn pocakos kismama cihelődött felfelé. Enyhén dagadt bokája láthatóan szenvedett a divatos vastagtalpú szandálban. Zsebéből cigarettásdoboz kandikált ki. A maga előtt tolt szutykos sportkocsiban pici lányka fészkelődött. Minden ruházata egy hanyagul körétekert textilpelenkából állt. Dundi kacsóját nagy élvezettel tömte a szájába. A nő keze meglendült, és nagyot csattant a barna arcocskán.
-Naker!!! – kiáltotta ingerülten.
A kislánynál azonnal eltört a mécses, ám az asszony nem is reagált rá. A füle botját sem mozdította miatta. Rakoncátlan ikerfiacskáit bámulta szúrós szemmel, akik fürgén kergették egymást körülötte.
-Héj! Ide gyertek, szarházi átokfajzatok! Nem hallottátok? – rivallt rájuk. – Anyátok nem szeret benneteket, mert nem tudtok viselkedni! Érjünk csak haza, akkora pofontot kaptok, hogy a fal adja a párját!
-Segítek neki azzal a kocsival! – pattant fel Gyuszi, de a felesége megragadta a könyökét.
-Gyerünk innen! – súgta a fülébe.
-Mindjárt szívem, csak megvárjuk a vérvétel eredményét.
-Gyerünk most azonnal! Én ezt nem bírom hallgatni! Esküszöm, itt helyben megfojtom ezt a nagypofájú perszónát, akit anyának csúfolnak, és az sem fog érdekelni, hogy állapotos!

A városi park egyik padjára ültek le. Körülöttük fiatal családok sétáltak babakocsit tologatva. A totyogó apróságok a szüleik mellett botorkáltak.
-Nekünk sosem lesz gyermekünk – jajdult fel Rita. Fekete szemét elfutották a keserű könnyek.
-Csak az a fontos, hogy meggyógyulj, drágám. A jövőn ráérünk töprengeni, most a jelenre kell összpontosítanod. Tudod, hogy mindenben támogatlak. Szeretlek. Szükségem van rád!
-Hogy lehet az, hogy az arra alkalmatlanoknak az Isten számlálatlanul ajándékozza az áldást? Hát hol itt az igazság?
-Nyugod meg szívecském! Ugye láttad a klinikán azt a fiatalasszonyt? Neki inkább kolonc volt a gyermek, nem pedig áldás.

Rita rosszul viselte a chemoterápiával járó megpróbáltatásokat. Hol a hideg rázta, hol meg izzasztó hőhullámok gyötörték. Az étvágya teljesen elment, ételre nézni sem bírt. Alaposan lefogyott. Szédelgett, alig állt a lábán, olyan gyengének érezte magát, mint az ősz légy. Az állandó rosszullétek depresszióssá tették. Ennek ellenére a leletei egyre biztatóbbak voltak. A doktor nem győzte dícsérni odaadó együttműködéséért. Gyula fáradhatatlanul böngészte az internetet, hogy beszerezze számára a legújabb gyógyszereket, amik a piacon megjelentek.
Őszre elkezdett nőni a haja. Szép hullámos tincsei a múlt emlékévé lettek. Fején vékonyszálú pihék meredeztek a szélrózsa minden irányába. Láttukra Gyula majd kibújt a bőréből örömében. Álló nap cirógatta, csókolgatta felesége halovány arcát. Estefelé elővette tokjából féltve őrzött hegedűjét.
-Ezt a hangszert még a dédnagyapám hagyta rám. Nagymama szerint tehetséges prímás volt az öreg, akinek némi cigány vér is csörgedezett az ereiben. Én is jártam zeneiskolába néhány évig, de az igazi művészlélek sajnos hiányzott belőlem.
Rita hitetlenkedve nézett férje szőke hajára, tejfehér bőrére, miközben Gyula kezében megszólalt az értékes régiség. Panaszosan síró hangja az asszony minden fájdalmát, bánatát magába foglalta.

Az orvos gyógyultnak nyilvánította. Szigorú kontrollvizsgálatot írt elő neki, amin negyedévente részt kell majd vennie. Búskomorság elleni gyógyszert is kapott, hogy a kedélyállapota valamit javuljon. Gyula kitett magáért, könyveket, újságokat, hanglemezeket, cserepes virágokat vásárolt, amivel leköthetné magát, de hiába, Ritát semmi sem érdekelte. A társasház szomszédságában egy óvoda üzemelt. Teáscsészével a kezében kiállt az erkélyre, és naphosszat az udvaron játszó kicsiket bámulta. Gyulának megfordult a fejében a gondolat, hogy más környékre költözzenek, ám ő hallani sem akart a dologról.
Egy napon a felvonóra várva álltak a lépcsőházban, amikor a szomszédasszony totyogó kislánya megbotlott, és elterült a bejáratban. A hóna alatt szorongatott rongybaba messzire gurult, a leányka homloka fájdalmasan koppant a kemény kövön.
-Ejnye, milyen béna vagy! Akárcsak az apád! Miért nem nézel a csámpás lábad elé? – korholta az anyja.
Rita odalépett, hogy felsegítse a hüppögő gyereket. Megsimogatta a szöszke fejecskét, és kezébe nyomta a babáját. A kicsi hálásan nézett rá.
-Nem kell úgy elkényeztetni! – legyintett az asszony bosszúsan. – Tanuljon a maga kárán!
Rita megütközve bámult utánuk.
-Nahát, hogy micsoda szülők vannak a világon?!? – sóhajotta.

A vasárnapi vacsoraasztal mellett ülő Gyula nagy levegőt vett, hogy legyen mersze előállni a gondolattal, ami már napok óta foglalkoztatta.
-Drágám! Mit szólnál hozzá, ha örökbe fogadnánk egy árva kisgyermeket? Tudom, hogy példás anyja lennél, és tőlünk mindent megkapna...
-Normális vagy? Mondd, hogy juthatott eszedbe ilyen képtelen ötlet?!? Soha nem lennék hajlandó egy idegen nő kidobott kölykét felnevelni! Mégis, mire számítottál? Hogy tapsikolni fogok örömömben? Ki tudja, milyen géneket hordoznak ezek a lelencek, akik a tulajdon szüleiknek sem kellenek? Drogosok, tetves munkanéküliek, hajléktalanok korcs leszármazottai. Belegondoltál már ebbe, vagy csak az én szívemmel játszadozol?
A férfi sápadtan fordult el, és zavarában felhajotta a vörösbor maradékát. Az alkalom nem volt megfelő arra, hogy a jó nevelés pozitív hatásairól papoljon. Nehezen tűrte a női könnyeket, márpedig Rita naponta bőven ontotta őket.
-Akkor talán egy macskát, vagy egy kiskutyát megengedhetnénk magunknak, hogy legyen valaki, akiről gondoskodhatsz. Ez így nem mehet tovább, Rituskám, ezt neked is be kell látnod! Emészted magad, szomorkodsz, unalmas semmittevéssel telnek a napjaid. A barátnőidet sem látogatod...
-A barátnőim a családjukkal vannak elfoglalva, nincs idejük velem trécselni! A bébiszitterük pedig nem leszek! Verd ki a fejedből ezt a hülyeséget!
-Egy kedvesen doromboló cica nagyon jó hatással lenne rád...
-Hogyisne! Szó sem lehet róla! Még szétkarmolná az új bőrkanapét! Akkor inkább legyen kutya, ha már mindenáron ragaszkodsz hozzá!

Burkus, a nyolc hetes dobermann kölyök ijedten nézett szét az ismeretlen lakásban. Rövidre csonkolt farkát igyekezett minél jobban a lába közé húzni. Gondosan kupírozott füle lekonyult, és egy terjedelmes tócsa nőtt a feneke alatt.
-Na mondhatom, szép kis bemutatkozás! Máris akadt tennivalód! – jegyezte meg epésen Rita, hátat fordítotva az új jövevénynek.
Gyula szó nélkül munkához látott, hogy feltakarítson. Bevásárlótáskájából sorra előkerültek a kutyatartás nélkülözhetetlen eszközei. A plüssel bevont matrac láttán a kiskutya lassan megbátorodott, és birtokba vette új otthonát.
Burkus, akit Rita magányának enyhítésére vásároltak, nem kedvelte meg új gazdasszonyát. Mi tagadás, Rita sem szívlelte a kutyát. Valamiféle ócska pótléknak tekintette, csak a férje kedvéért viselte el a jelenlétét. Nem zavarták egymás köreit, óvatosan kitértek a másik útjából. Burkus csakis Gyuláért lelkesedett, őt várta egész nap a küszöbön gubbasztva, őt üdvözölte kitörő örömmel, ha végre hazavetődött a hosszas túlórázások után.
Hétágra sütött a nap. Gyula hosszú pórázt csatolt Burkus nyakörvére.
-Kiviszem egy kis sétára a parkba. Itt az ideje, hogy szocializálódjon.
-Csak túlzásba ne vidd, Gyuszikám. – morogta Rita, aki az új családtag megjelenése óta magányosabb volt, mint valaha. Úgy érezte, Burkus elrabolja tőle férje kevéske szabadidejét is.

Az asszonynak igaza lett, ahogy az asszonyoknak általában mindig igazuk van. A délutáni séták hosszúra nyúltak, Burkus és gazdája egyre több időt töltöttek együtt. Vidáman, kifáradva tértek haza, és azonnal elvonultak pihenni. Burkus idővel az ágyukba is beszemtelenkedett, és Rita minden tiltakozása ellenére tanyát vert közöttük. Gyula karja hamarosan a kutya nyakát ölelte álmában a felesége helyett.
-Hová készültök már megint? – kérdezte szemrehányó hangon egy esős délutánon.
-Sétálni. Tudod, az ilyen növendék kutyának sok mozgásra van szüksége. Te csak pihengess, erősödj.
Rita szót fogadott. Fel sem tűnt neki, hogy a párja egyszer sem hívta magával levegőzni. Ide-oda lézengett a tágas lakásban. Lassan telt az idő, az óra mutatója alig vánszorgott előre. Igyekezett elfoglalni magát valamivel. Már kétszer is letörölgette a port, átrakta a vitrinben a kristálypoharakat. Megigazgatta a festményeket a falon. Leszedte a képzeletbeli pókhálót a sarokból, aztán a férje holmiját kezdte rendezgetni. A nehéz utazótáska a kisasztalon feküdt. Számokkal kombinált zár védte az illetéktelen kíváncsiskodók elől, Ritának eszébe sem jutott hozzányúlni, csak a könyökével taszította meg merő véletlenségből. A bőrönd a földre zuhant, tartalma szanaszét szóródott. A sok hivatalos papír közt egy takaros kis ajándékdoboz is kiborult, fekete ruhába bújtatott robotfigura pottyant ki belőle. Rita lehajolt érte, hogy alaposabban szemügyre vegye. A bábu fején rácsos védősisak, egyik kezében miniatűr fénykard. Homályosan emlékeztette valami rég látott mozifilmre, amelyben hasonló alakok szerepeltek. Úgy nézett ki, mint egy játékszer, melyet ovodáskorú kisfiúk kedvelnek.
-Mi a franc ez? – kérdezte kertelés nélkül a hazatérő Gyulától.
A férfi arca olyan paprikapiros lett, mintha valami tiltott dolog birtoklásán kapták volna.
-E-ez? Semmi különös... csak egy lengyel játékkereskedő ajándéka, akinek teherszállítást inéztem. A főnökasszony kisfiának szántam, hátha szerzek nála egy jó pontot...
Gyula vacsorát sem kívánt. Holtfáradtan dőlt az ágyba, és szinte azonnal horkolni kezdett. Burkus orvul befurakodott közéjük, mint valami ék, ami tovább tágítja a képzeletbeli szakadékot.
A karácsonyi ünnepek eseménytelenül teltek. Napközben Rita elhatározta, hogy lefekvés előtt majd átkarolja Gyula vállát, elmondja neki, mennyire szereti, aztán egy romantikus éjszakát töltenek együtt. De erre valahogy nem került sor. Elfogyasztották az ünnepi vacsorát, megitták a bort, átadták egymásnak csillogó papírba csomagolt semmitmondó, fantáziátlan ajándékaikat. Aztán Gyula készülődni kezdett. Burkus izgatottan szűkölve várta a folyosón.
-Ma is elmész? – kérdezte Rita szelíd lemondással.
-A kutyának nem számít, hogy ünnep van. Számára minden nap egyforma.

Január végén beköszöntött a nemszeretem időjárás. Ember, állat beszorult a négy fal közé. Az ónos eső járhatatlanná tette az utakat, viharos széllel rettentve el azt a néhány elszánt járókelőt, aki mégis kimerészkedett az utcára.
-Akinek nincs halaszthatatlan dolga, ne hagyja el az otthonát! – harsogott a média figyelmeztetése. Gyulát felhívta a főnöknője, és a balesetveszélyes időre való tekintettel négy nap rendkívüli szabadságot adott neki. A férfi a kanapén lopta a napot. A távirányító gombjait nyomogatva bosszankodott, turkált az asztalra tálalt ételben. Képtelen volt feltalálni magát. Hosszasan ácsorgott az erkélyen Burkussal a sarkában, miközben a borús eget kémlelte. Többször is megszólalt a mobilja, míg végül lehalkította a készüléket.
-Az idegeimre megy ez a vacak telefon! Szabadságon vagyok, nem pedig szolgálatban – magyarázta ingerülten Ritának.
Harmadnap este már alig bírt magával. Bélelt túrabakancsot húzott, Burkus pórázát keresgélte.
-Ne menj sehová! Veszélyes! – kérlelte szelíden az asszony.
-Gutaütést kapok, ha még egy napig idehaza kell rostokolnom! Láthatod, ennek a szerencsétlen állatnak is viszket már a talpa!
-Gyalogszerrel nem juttok messzire. Más sem hiányzik, mint hogy elcsússz, aztán kitörd a bokádat!
-Akkor kocsival megyek! Leparkolom a sétány közelében, és megjáratom a kutyát, mellesleg én is alaposan kiszellőztetem a fejemet.
-Gyuszikám, maradj itthon! Minek indulnál útnak, ha nem muszáj?
Gyula után hangosan csapódott be a lakás ajtaja.

A rohammentők és a tűzoltók sürgős esethez száguldottak a sűrű hóesésben. A közlekedés egyáltalán nem volt egyszerű a síkos jégen, melyet mostanra már összefüggő hótakaró borított. A könnyű mentőautó kerekei minden kanyarban kipörögtek. A karbantartók hókotrója folyamatosan tisztította előtte az utat, míg végre a baleset színhelyére nem ért.
A fiatal vezető a felborult kocsiban lógott természetellenes pózban fennakadva a biztonsági övön. A kiszakadt műszerfal mélyen belepréselte az ülésbe. Körülötte tizenkét légzsák szottyadt ballonja leffegett a metsző szélben, ami utat talált befelé a kitört szélvédőn keresztül. A feszítővágó hangja fülsértően csikorgott a drága szedán felismerhetetlenségig deformálódott ajtaján.
-Beszorult! Az istenit! Sehogy sem bírok hozzáférni! A kormánykerék teljesen a mellkasába nyomódott! – kiabálta a parancsnok.
A hátsó ülésen Burkus kezdett magához térni. A váratlan sokkhatás nagyon megviselte érzékeny idegrendszerét. Homályosan látta, hogy eszméletlen gazdáját két papagájszín overallba öltözött idegen ráncigálja kifelé. Acsargó fúriaként tört rá az elmélyülten dolgozó tűzoltókra, erős állkapcsával habozás nélkül megragadta egyikük csuklóját. A teflonnal kezelt speciális anyag kicsúszott a fogai közül, Burkus habzó pofával kapkodott utána a levegőbe. A férfi ijedten hőkölt hátra, maga elé rántva a szétroncsolt ajtó maradványait.
-A rohadt életbe! Egy nyavalyás kutya! Jesszusom! Hívjatok állatorvost! Sintért, vadászt, bárkit, aki ért hozzá!
-Nincs idő, elvérzik!
-Csinájatok már valamit a francba! Ez a dög leharapja a fejemet!
A parancsnok nem volt beszari fajta. Több sikeres akcióban vett részt, mint a beosztottai együttvéve. Kenyere javát már megette, de ilyet még nem látott. Előbb mászta volna meg kisgatyában a Himaláját, mint hogy egy dühöngő harci kutyával tengelyt akasszon.
A mentősök orvosát viszont nem hagyta el a hidegvére. Egy nehéz feszítővasat lengetve bezúzta a roncs hátsó ablaküvegét, aztán a támadó állatra borította vastagon bélelt viharkabátját, teljes testsúlyával nehezedve rá.
-Van kéznél valami nyugtató? – kiáltott hátra az asszisztenséhez.
-Lidocain készítettem, de minimum ötven kilóra...
-Akkor ne gatyázz, nyomd bele. Úgyis megsérült a gerince, valószínűleg el kell majd altatni.
-Köszönöm. – sóhajtotta a tűzoltó az egy szál ingben didergő doktor felé.
-Nem tesz semmit, végezzék a munkájukat. Csak hogy tudják, az áldozat eleve menthetetlen volt. Az élettel összeegyezhetetlen agysérülést szenvedett. Már akkor sem mutatott életjeleket, amikor a mentést megkezdtük. A dobermannt meg vigyék állatorvoshoz, hűséges állat, megérdemel egy esélyt. Talán az ő számára még van segítség. Sajnos, mi nem rakhatjuk be a mentőbe, azzal súlyos szabálysértést követnénk el!

Rita a patológia alagsorában ácsorgott arra várva, hogy néhai férje földi maradványait azonosítsa. A nagy ürességen kívül semmit nem érzett, amikor Gyula összetört arca előbukkant a lepedő alól.
-Igen, ő az. Veszelei Gyula – mondta. Hangja idegenül viszhangzott a tágas teremben. A lapos tepsi egy éles csattanással eltűnt a falba épített hűtőszekrény többi fiókja között.
Burkus még aznap éjjel kiszenvedett a közeli állatorvosi klinikán. Sietősen távozott, hogy mihamarább utolérje imádott gazdáját.

A nagy családi kripta tátongó szájjal várta, hogy magába fogadja újabb halottjának testét. A gyászoló özvegy valójában képtelen volt tiszta szívből gyászolni. Ő, aki annyit sírt életében, most egy könnycseppet sem bírt kipréselni magából. Csendben lezárta életének ezt a szerencsétlen szakaszát, mely inkább volt lassú haldoklás, mint boldog hitvesi együttélés. Karót nyelten állt a koporsó mellett talpig feketében, mintha csak egy vadidegent búcsúztatna. A jelenlévők hátsó sorában váratlanul felzokogott valaki. Rita felkapta a fejét. Vajon ki siratja Gyulát? Hiszen nincs is élő rokona egy kanadai nagynénit leszámítva.
A madárcsontú, babaarcú fiatal nő az elhunyt munkatársai mögé húzodott. Jobbjával egy hét év körüli fiúcska kezét fogta, baljával zsebkendő után matatott a táskájában. A fájdalmas hang úgy tört elő belőle, mintha az ő szíve szakadt volna darabokra.
Rita megvárta, amíg a temetkezési vállalkozó alkalmazottai lezárják a sírt, aztán odalépett hozzá.
-Elnézést! Ismerte a megboldogultat?
A nő felemelte könnyáztatta arcát és a szemébe nézett.
-Ne haragudjon, nem akartam felháborodást kelteni, de úgy éreztem, el kell jönnöm. Kötelességem elbúcsúzni nemcsak a magam, de a fiam nevében is.
-Valóban? Ugyan miért? – kérdezte Rita összeráncolt szemmel.
-Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Ivett vagyok, ő pedig ifjabb Veszelei Gyula.
Rita földbe gyökerezett lábbal bámult a megszeppent kisfiúra, akinek arcából Gyuszi búzakék szeme nézett vissza rá.
-Te gyalázatos ribanc! Utolsó szégyentelen cafka! Volt bőr a képeden a nevére kereszteltetni, te... te...
Megemelte a táskáját, hogy azzal vágja fejbe ezt a mocskos kurvát, csakhogy a világ megfordult körülötte, a karja elgyengülve hanyatlott le, fülében bánatos hegedűszó csendült, aztán elvesztette az eszméletét.

A férje hagyatékát szortírozta. Három nagy kartondobozba belefért minden, kivéve a hegedűt. Még nem döntötte el, mihez kezdjen a becses családi ereklyével, ezért óvatosan félretolta. Egy iratokkal teli aktát nézegetett, melyből lepecsételt boríték hullott ki. Érdeklődve forgatta ujjai közt a titokzatos levelet. Nem volt címzése, csak egy keltezés állt rajta. Egy nyolc évvel ezelőtti nap dátuma. Kíváncsian tépte fel a papírt, aztán elsápadt. Fogalma sem volt róla, hogy Gyuszi végrendeletet írt. Az első lapon takaros kézírással a következő állt: ,,Ezen testamentum hitelesített másolata ügyvédemnél, Dr. Bárány Sándornál van letétbe helyezve, aki a halálomat követő harminc napon belül köteles pontosan végrehajtani a benne foglalt utasításokat.“
Rita nem olvasott tovább. A naptárhoz rohant, és számolni kezdett. Alig egy hete maradt, hogy felkeresse ezt a jöttment zugügyvédet, aki hamarosan beleavatkozik az életébe.

Dr. Bárány Sándor higgadtan nézte a dühösen gesztikuláló özvegyet.
-De asszonyom, mi alapján kíván Ön fellebbeni? Hiszen a gyermek csak egy hegedűt kap, és havi apanázst, amit kizárólag abban az esetben folyósítunk a gyámja számlájára, ha zenei képességeit teljes mértékben kiaknázza. Ha jól látom, Ön marad a családi vagyon kezelője, valamint az életbiztosítás kedvezményezettje.
-Ez a senkiházi fattyú, ez a szaros kis senki milyen jogon akar élősködni rajtam?
-Nézze... az Ön férjének fia született, akit hivatalosan adoptált, és a nevét adta neki. Itt van az anyakönyvi kivonat kópiája. Jogi szempontból ugyanolyan örökös, akárcsak Maga. Nyugodjon bele, és adja oda neki, ami megilleti őt. Ne bolygassa feleslegesen ezt az ügyet, mert fellebbezés esetén csak rosszabbul járhat!

A lepukkant lakótelep egyik garzonlakásának bejáratában állt, és a csengőgombot nyomta teljes erővel. Az ajtónyílásban Ivett félénk arca jelent meg.
-Gondolom, tudod, ki vagyok? Ne rémüldözz, nem hozzád jöttem, a kölyköt keresem. Itthon van?
-Még nincs. De jöjjön beljebb, nemsokára hazaérkezik.
Az igénytelenül berendezett szoba csak a legfontosabb tárgyakkal volt felszerelve. Apró főzősarok a háziasszony számára, kis tanulópad a fiúcskának. Televízió, számítógép, laptop sehol. Rita tudta, hogy Gyula azon az elátkozott napon is ide indult. Örök rejtély marad, hogy miért érezte itt olyan jól magát. Milyen vak is volt, elfoglalva a saját fájdalmával, hogy hosszú évek során sem vett észre semmit. Ez a nőcske pedig megadta neki a legdrágábbat, amire vágyott, és ezzel menthetetlenül az ujja köré csavarta. Szegény Burkus sosem sétált a park árnyas fái alatt. Csak egy kifogás volt, egyfajta eszköz, hogy elfogadható alibit biztosítson nekik.
-Remélem, nem bántottam meg a jelenlétünkkel... – kezdte Ivett zavartan.
-Nem azért vagyok itt, hogy a szánalmas magyarázkodásodat hallgassam, sem a részletkérdéseket nem kívánom megtárgyalni veled. A gyereknek hoztam valamit. Az örökségét, amit Gyula hagyott rá a végrendeletében.
Ivett törékeny ujjai mély áhítattal símítottak végig a nyitott tokban heverő fenséges hangszeren.
-Hihetetlen! Ez egy eredeti Amati! Kishíján háromszáz éves, ha jól számolom. A lakkozása kiváló állapotban van. Egy repedés sincs rajta! Tökéletes munka, az évszázadok vasfoga sem tudta kikezdeni...
-Az mit jelent?
-Azt, hogy egy kincsen ültek évekig. Az ára felbecsülhetetlen. Nézzen csak ide az aljára! Ez itt Andréa Amati szignója.
Rita a szemét meresztette a hegedű belsejébe, de csak egy olvashatatlan krikszkrakszot vélt felfedezni.
-Biztos vagy benne? Honnan tudod mindezt?
-Zenetanárnő vagyok egy középiskolában. Néhány hangszeren játszom, de a többihez is konyítok valamit. Első látásra felismerem a remekművet, márpedig ez annak számít. Ezeknek a hegedűknek saját egyéni nevük van. A leghíresebb művészek versengenek azért, hogy borsos biztosítási összeg fejében játszhassanak rajtuk. Ha a piacon véletlenül felbukkan valamelyik darab, a gyűjtők egymás sarkát taposva licitálnak rá. A határ a csillagos ég. És most azt állítja, hogy ez itt az én Gyuszikámé?
-Sajnos igen. Remélem, van fogalma róla, hogy melyik felét vegye kézbe...
-Ó, hogyne! Hiszen most is zeneórája van. Szorgalmasan gyakorol. Az ap... szóval Gyula ragaszkodott hozzá, hogy magas színvonalon foglalkozzanak vele. Az óráit is ő fizette. Eddig...
-Emiatt felesleges aggódnod, Gyula ügyvédje már elrendezte az anyagiakat. Akkor hát minden jót, és sok szerencsét a hegedüléshez!

Néhány év telt el. Az idő begyógyította a sebeket, és sok változást hozott.

Rita vonatja késett. Idegesen rágta a körmét, amit nem sokkal ezelőtt manikűröztetett. A Nyugati előtt taxiba vágta magát.
-A Művészetek Palotájába kérem. Taposson bele, egy kicsit késésben vagyok!
-Csak nem az ifjú virtuóz koncertjét szeretné meghallgatni? – kíváncsiskodott a vezető.
-De igen, és nem akarom lekésni a nyitányt.
-Nahát, maga mázlista! Az egy igazi csodagyerek, amilyen nem születik minden évszázadban. Lefogadom, hogy fényes karrier áll előtte!
-Ne mondja! Ön is a rajongója?
-Sajnálom, de botfülű vagyok. A nejem meg a húgom viszont látták a tévében, és el voltak ragadtatva tőle. Egy hónapja próbálok jegyet szerezni nekik, mégsem sikerült...
Rita remélte, hogy Ivett már foglalja a helyét a díszvendégek páholyában. Pazar virágcsokrát markolászva az utolsó pillanatban huppant le barátője mellé.
A közönség zaja elcsitult, mikor ifjabb Veszelei Gyula a színpadra lépett, háta mögött a Száztagú Cigányzenekarral. Kezében életre kelt apja csodálatos hegedűje, és a publikum szájtátva hallgatta a fiatal ,,Paganinit“.
Rita szeméből egy könnycsepp buggyant ki, ahogy a szívbemarkolóan szép dallam hatalmába kerítette a lelkét. Gyuszika karizmatikus egyénisége, utánozhatatlan tehetsége mindenkit levett a lábáról.
-A te fiad! – suttogta büszkén Ivett fülébe.
Ivett megszorította az ujját, és rámosolygott.
-A mi fiunk! – súgta vissza.