Jelige: "Vénusz légycsapója"
Dátum: 2018. október 18. csütörtök, 10:47
Rovat: Arany Opus Díj 2018


Az utolsó római

Egyet jól megtanultam Tőled, Róma:
„Ha békét akarsz – készülj a háborúra!“
Ellenségeim jéghideg pillantással vizslatnak engem,
de az én fegyverem a könyörület volt egész életemben.
Hisz´ tudod, én csak erre vagyok képes.
Nem úgy, mint a lelkedből vágtató gyűlölet-ménes.
Sosem értettem ezt a vak és istentelen dühöt.
Mintha, Te lennél a mindenki által üldözött.
Hisz´ egy helyben állnak a falaid, Róma!
De túl sok vandál fosztogatott Téged és túl régóta.
Mondd, kérlek, én is közéjük tartoztam?
Voltál, Te mellettem egyszer is magadra hagyottan?
Végigmenekülted a világot, úgy raktad le eszményi alapköved.
Az istenek vagy mi elől futsz? Cipelsz valamit mint egy meg nem született gyermeket.
Én próbáltam lemosni falaidról a mocskos grefitiket,
hogy az örök városban tisztát dobbanjon a szíved.
Emlékszem, egykor büszke polgárod voltam,
pedig annyiszor estem össze utcáidon holtan.
Mikor az északi törzsek fenyegettek, Téged,
minden istennek áldozatot mutattam be Érted.
És nem törődtem vele, hogy a nyájban
mit szóltak hozzá, mert Veled örökké nyár van.
Az eső lágyabb volt Veled, mint a hűvös árnyak.
Szerettem művelni kertjeid, tisztítani csatornádat.
De a legszebb volt az első hajnal,
akkor találtam fel a rímeket ösztönös ritmusoddal:
Álmomban egy városban
nevettem és táncoltam.
Félbehagytam életem,
hogy a Tiéd jobb legyen,
mert méla nyájban terelődtem,
irtóztattak rőt fagyok.
Hisztériám, képzelődtem,
egész csarnok kép vagyok!
Reggelenként – bár imára kulcsolódtak érted a hozzám tartozó kezek -
mint proto-mohamedán csókoltam áldott földedet.
Még álmodott a mindig nyüzsgő város,
és a nehéz munkát se bántam, mert szívem szerelmedtől volt sáros.
Rómáé voltam testestől-lelkestül, minden feltétel nélkül.
Szerettem a várost teljes szívemből, lelkemből s elmémből.
De aztán, hogy is volt? Valami megtörte lelkünk hurráját.
Hogy´ is lehetne a szolga nagyobb uránál?
Róma dombjai, lombjai és combjai között
az őrült tűzvész engem tükrözött.
Aztán szerelmed napfogyatkozása
leűzött a katakombába.
De ott is tudtam, hogy soha el nem árulom,
melyik bálványodé éppen a hatalom.
Nem keltettem soha rossz hírét a városnak, azt hiszem.
Hazudni azt nem tudok, de hallgatni azt igen.
505 napon át voltam Róma hajléktalanja.
Szerelmet koldultam s voltam a város legalja.
Az árulásra és erőszakra pedig tökéletes alibim van:
hisz´ mint tudod – végig a börtönödben voltam.
Minden hitem elszállt, mikor saját törvényed is megszegted.
Megfeszültem, hogy melletted ember lehessek.
Miattad öltem meg az őrangyalom,
mégis gyenge voltam melletted mint egy levert forradalom.
A vesztőhelyen is imádkoztam Érted,
mikor lelkem a testemből kilépett.
Mert Róma pusztulásába belepusztultam volna új napra sose vágyva,
de az én pusztulásomtól a város sosem borult gyászba.
Valahányszor pusztító járvány ütötte fel a fejét,
mindig én szaladtam orvosért.
Mégis mind az 505 napon az arénában ébredtem.
Felnéztem s mindig Te ültél a VIP helyen.
Az döntötte el melyik gladiátor mennyi könnyet hullajt,
hogy merre mozdult éppen szeszélyes hüvelykujjad.
Én sosem kértem mást csak békét és szeretetet.
Üdvözlégy Róma! A halálba indulók köszöntenek.
Pedig egyszerre voltam titkárod, kedvesed, kertészed, postásod és barátod,
mégis száműzött a város vagy önként lettem zarándok?
Egymás miatt ne terheljen minket átok!
Mindkettőnknek megbocsájtok.
Gyermek volt az örök város, és én? Én még gyerekebb.
Akárhogyis, örökké áldom, köszönöm és őrzöm szerelmedet.








A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=1980