SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Marasztaló évszakok

A tavasz karcsú leány
homloka égig ér
bokája a szivárvány
hídján táncol, zenél

hunyorog az ég azúrján
a nap, zivatart hoz a szél
a felhő szoknya felreped
villogó combjain kacér,
csábító ígéretek,
burjánzik a pipitér
tétova szüzek a füzek
a szívemig ér
a Duna a Tisza
jaj, nem mehetek innét
el, soha.
A nyár a báj asszonya
a tájon végig hömpölyög
a vágyakat horzsolja
és felnyög alatta a rög
dúsan ring keble, csalfa
a mosolya, kalács a feneke.
Árnyékba küld a nap,
araszol, közelít az este,
settenkedik a virágillat,
a kacér menyecske
távol ring a Balaton vize
és a Királyné szoknyája alatt
a hűs szürkületben
titkok bujálkodnak.
Itt nem vagyok idegen
mormolom magamnak.
Az ősz, érett dáma,
megérti a gondokat,
kávé a csészében, bor a pohárban,
homlokán ragyog a fény
átpingálja a budai lombokat,
nyakadra a sálját terítené,
nevetve átöleli vállad,
az esti utcán sült gesztenye
illatoz, és az éjszakádat
nála felejted pár hétre,
akár többre is,
jövőre is rád néz majd nevetve,
tekintete bölcs és hamis
véresek a fákon a levelek.
Nincs ilyen ősz máshol,
máshol élni nem lehet.
Buja kerítőnő a kedves öreg tél
ha kell, új szeretőt kerít
és régi meséket mesél,
ismeri lelked titkait
a paplanos ágyak bársonyát
öleled, ő könnyezik
vagy havat hullat,
feldíszíti a Bakonyt, a Mátrát
és poharadba tölti a jó borokat…
a tél erre felé lucskos, sáros
koccintasz a csenddel, kortyolgatsz
megidézed Erdélyt, Szabadkát, Sárost
mélázol a téli esték óráinál
messzire bámulsz, maradsz
szemedből a könny kikandikál
ideköt minden arasz.