Jelige: GOTICO
Dátum: 2007. december 07. péntek, 09:37
Rovat: Fiatal írók rovata 2007/2008




A  kőszikla


Előhang

A sötét éjszaka leple alatt jelent meg először arcod.
Kinn pont ekkor a Nap a Holddal vérbefagyva dacolt.
Veritékező álmaimban hallottam újra s újra neved,
Mintha valaki könnyü porba temetne akkor holt lelkemet.

Visszaemlékezni az első találkozásra már nem tudok.
Csak látom, ahogyan az utolso percekben lehúnyom szemem,
S te, mint a nyári éjjen váratlan eső megjelensz.
Gyakran is volt azidőben dühöngő, forró villámmal szennyezett zápor.

Jelenésedet a mai napig megfejteni nem tudom.
Ugy döntöttem, hogy mindent mi megtörtént ,
Mindent, mi felidéződik bennem,
S hála neked megismerhettem, leirom.

1.

Az agyam templom, a testem oltár,
A lelkem csupán lelkednek szolgál.
Vágyaimnak tükre te vagy, Ha rád
Nézek, eltorzitva látom önmagam.

Imádkoztam érted minden éjjel,
De csak rothadás maradt bennem.
Hiába vártam később majd jobb
Lesz,áhitatom igy is halál lett.

Derü ült ki arcomra,a szenvedés
Édes nedüje.Kerestelek álmaimban,
S a mocskos földilétben, hiába.

Őseim hivtam, a szivnek minden démonát.
Idegen a lét, beszennyezett elkárhozott testem.
Ki vagy te, mondd el, akkor érzem igazán,
Akár a sötétnek zaját, megváltasra lelek.

Hazzád nem mennyei.
Földön lelked lelkem nem leli.
S mig szaggat a vágy,
Kinok töltik el oltárom édes tornyát.

2.

A főpap közeleg,
látom kezében tőr diszeleg.

Fénylő acél az éles penge,
A vérvonal kanyarogva vájja útját ki.
Markolata diszes, drágakő ékesiti.
Az Ördög erejével nem fékezi.

De én már rég nem e alatomos fegyvert figyelem.
Tekintetem ráfagyassza magát minden apró mozdulatra,
Nem engedi a csoda szemeim elkalandozni.
Érzem tudásom, érzem életem már szipolyozza.

Szemei ridegek, ha az ember mélyen belenéz,
Csak annyit lát- merev, jégszivü katona,
Belzebub jobb kezének, a pokol harcosa.
Lelke fagyos, de keze mégis tüzzel játszik.

Elméje tiszta, bár látomások szennyezik be azt.
Tudása feledhetetlen remekmü,
Életének gyümölcse, miért éveken át dolgozott
Fegyelmezetten.

Gyakran kényszerült a magány dolgozószobájába.
Becsukta ajtaját, hogy sem Isten sem ember őt
Meg ne találja.Az egyedüllét hős árnyéka
Lepte el a szoba minden sarkát.

Könyvek hevertek szanaszét,
Egyik nyitva közepénm
Hirtelen tekintet támad arrafelé.
Igy üzen a jóbarát-
Az idő a Földön lejárt.

Nem ijedt meg soha semmitől.
Nem szeretett úgy, hogy fájjon
Is valami neki. S ha fájt is lelkének
Súlyán oly módon könnyitett,ahogyan
Ember azt sosem tenné meg.

Volt benne valami misztikus-
A mágia hatalma, vagy csak
A filozófia atyja.

Ahogyan igy közeledett,
Éreztem, hogy húsából ömlik a hő.
A hő, melyet termelni nem lehet.
Csak tudás fokozhatja,a látomás,
Mi elméjében gyökeret vetett.

Ha sápadt arcára fény vetemült,
Az árnyék szemezugában új gyermeket szült.
Halandó lélek, mikor megtalálta
Szabadulni többé nem hagyta.
Egyszerüen csak megbabonázta.

Egyik lépése jött a másik után.
A parketta minden darabja orditott
talpa alatt, akár az orkán.
Reszkettek jelenlétében a függönyök,
Rezgett a bútor s a fal is mennydörgött.

3.

Az esti látogatását nem egy pillanat adta.
Müvészi lelke könyvemet elragadta.
Szinte tépte ki kezeimből, ahogyan huncut
Gyermek, mohon az édességért remeg.

Nem tudtam tiltakozni,
Ujjaim felfoszlottak az erős papirról.
Már a betüket nem is láttam
A két démoni intelligens szempártól.

Mintha mondani akarna valamit.
Szája nyilik is ki, de mosolyra görbül,
S az édes ajkak nem ejtenek el semmit.

Egyre csak közeledik, közeledik.
Éjszinü haja vállaira telepedik.
Beleolvad a sötét szövetbe,
Mintha két rokonlélek ölelkezne.

Szeme egyre csak tágul,
Pupillája meg sem rándul.
Megdermedek a hidegtől,
De szivem felé kellemes meleg repül.

A forrőság sugárként vési magát testembe,
A ridegség végtelen reménytlenségével
Ürt hagyva ártatlan sokkolt lényemben.

Hirtelen az összes gondolatom megáll,
Többé nem áramlik agyamba,
Kezdem azt hinni meghaltam.

De a vágy, a vonzalom,
Mi ő érte rebeg a levegőben.
Ha nem is bennem,
Egyelőre csak kikerülve.
Ez nem szánalom,
Rájövök szükségem van rá
S még meg nem halhatok.

Magammal húzom őt az életbe,
A vérbe, mi téged is éltet.
Figyeld csak meg kedves,
Ahogyan a vörös keserüség
Folyik ereidben.

Lüktet a pulzusod,
Az enyém sikolt.
Ordit bennem az élet
Érted.

Elhesegetem magamelől szellemed,
Felállok, fából készült faragott
Tükrömbe nézek..
S saját szemeimbe meredek.

Ott vagy
Hihetetlen, de igy van.
Ott vagy.

4.

elmém üres és tiszta.
Nincs most benne mozdulat.
Csak állóháború pusztit s kinozgat.

Nem szól senki, csönd van.
Ablakom nyitva résnyire.
A hőség szaggatja bőröm
S vizcseppekért könyörög.

A szellő alig hallható hangját
Még aprócskát hallani.
Tücskök és miegyéb rovarok
Készülnek párzani.

A bútorokra ömlő sötétséget
Itt-ott a fény megrontja.
Gyönge karjaival
Ágyam szélét simogatja.

A kinnről jövő mesterséges kikelet
A nappalért meredve szendereg.
De nem képes már élni.
Csak lézeng a sárgás ér,
Óvatosan kerüli meg testem,
Először s utoljára
Majd végleg elszunnyad
Többé nem is háborgat.

A kellemes levegő bágyadtá tesz,
Magamba szivom jó mélyen,
És elszenderülök az idővel.

Bennem mélyen legbelül
Két ember találkozik
S többé már nem menekül.

Utóhang

Álmaimba merülök,
Könnyeimmel vegyülök.
Érzem a végtelen fájdalmat,
Amint hiányod szomja, száritja orcámat.

De próbálom túlélni a létet,
Mikor lelked nem jelenik meg,
Ekkor húnyom le szemeim.
Hogy világos bőröd sármja vakitsa
Testem mélyén szunnyadó tükreim.



Irány és témaválasztási gondok – avagy se gó, se tika!
Menni kéne, menni kéne, menni kéne, menni kéne, menni kéne, ó! Lehetőleg előre. Mert mi az irány? Nézzük a „gotico“ jeligével beküldött verspróbálkozást. Erénye (nem tudok sajnos bő lére eresztett méltatást írni róla) csupán annyi, hogy valaki, talán egy lány, vette a bátorságot, és írni kezdett. Ami magában véve nem baj, még az sem baj, ha másnak is megmutatja, akkor sincs gond, ha tudja, nem tökéletes az írása, mert sajnos attól fényévnyire van.  Ami kezdőnél nem baj, nem is hiba, ha tanulni tud belőle.
Nézzük, mi is a Kőszikla című verspróbálkozás.
Az az igazság, hogy többszöri nekifutás után sem sikerült kibogoznom, kiről szól és miért született az írás. Hol pontosan emlékszik valamilyen hátborzongatónak látszó élményre, hol meg nem tudja a kedves szerző, mire is emlékszik. Nos ha ő maga is bizonytalan, akkor hogyan tájékozódjon olvasója? Sejteni vélem, talán egy sötét szertartásról szóló lázálom leírása lenne ez az írás, a hangulata ilyennek tűnik ugyanis, de oly sok önmagának ellentmondó állításával a szerző állandóan mellékvágányra tereli az olvasóját. Képzavarai olyan súlyosak, hogy kitalálni nehéz lenne hozzá hasonlókat. Hogy a versben miért ez a téma, az persze érdekes lehet. Mostanság divat ez a nagy feketség, sátánimádatra hajazó, misztikus, kultikus katyvasz, ami alaposan megbolondítja az ember fejét, benne boszorkányságra utaló, szellemutazást mímelő álságos problémákkal.
Művilág ez, műérzésekkel, olyan, mint a beteges horrorfilmrajongók félelem és borzongás utáni megfejthetetlen vágyódása, amiben sem érzelem, sem racionalitás nincs, viszont mégis másabbnak, különlegesebbnek lehet tőle lenni, ki lehet tűnni az átlagból. Nem tudom eldönteni, a mazochista vagy szadomazochista beütések miért fogalmazódnak meg egy normális fiatal agyában.
Valami borzasztó hiányérzet van a verspróbálkozás többszöri elolvasása után is bennem, egy kicsit aggódom írójáért, de talán mégsem, mert nyilvánvaló pozőri attitűdöt is látok benne. Nem vagyok pszichoanalitikus, de azt, beletúrva alaposan a sorokba, kiérzem, van ebben a szövegben egyfajta durva szexualitás, valami lappangó perverzió, indokolatlan és érthetetlen sötétség iránti vágyakozás, amelytől egyszerre fél és ugyanúgy rajong érte az írója. Nem értem a célját, nem látok mondanivalót, nem tapasztaltam benne semmilyen poétikát, inkább nem is minősíteném ezt a szöveget versnek, csupán szövegnek. Olyan szövegnek, amelyre sok régies nyelvezetű, témájú, hangulatú idegen anyag telepedett, amelyek nem engedik kibontakozni magát a szerzőt, az embert.  Emberi arcot sem látok a szöveg mögött, nem érzek igazi érzelmeket. Gumi az egész – mondaná erre a textusra Kenya Laci, aki pedig mindannyiunk közül jelenleg a legtöbbet tudja a fekete érzésekről és arról a bizonyos másik oldalról. Ki a főhős, ki az író? Minek ez a vers? Mi és miért generálta? Félelmetes, hogy ma egy fiatal így gondolkodik, ilyen érzéseknek próbálja magát átadni, ilyenbe igyekszik belelovalni magát. A textus nyelvezetébe igen kevés költőiség szorult, szinte alig - alig. Inkább köznapi beszéd, abból is az a fajta, amikor tinik egymásnak mesélik első izgalmasnak tűnő kalandjukat, amit úgy kiszíneznek, mintha egy hollywoodi nagyfilm szüzséje lenne. Kár, de nagy kár vala elmenni versírónak, inkább maradni kén´ rendes olvasónak. Aki pediglen írását beküldi, annak vállalni kell az ódiumát annak is, hogy nem biztos az egyáltalán, csak dícsérő szavakat kap, csak biztatást.
Kedves GOTICO jeligével jelentkező, ennyi tellett tőlem, a kedved ne vegye el semmi, írj, ha kedved van, de tanulj meg élni, vedd észre, az élet nem egy sátáni éjszaka, nem bizarr szex, nem csak a Hold túlsó oldala, amely mindig fekete és hideg! Tessék melegséget, valós élményeket keresni és élni!
Üdvözlettel
Szászi Zoltán






A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=234