Nikolas - Egy elmebeteg naplója
Dátum: 2008. január 18. péntek, 21:12
Rovat: Fiatal írók rovata 2007/2008




Fájdalomra szomjazva

00:24, péntek, 2007. december 14. Ismét elmúlt éjfél, s én ismét a gép előtt hervadok. Valami mélyen megszólalt bennem, filmnézés közben. Szerelmes pár, ahogy azt oly’ sokszor látjuk. Hazugság, csalódás, megbánás, happy end, csak hogy ez real life; nem úgy történnek dolgok, ahogy kéne, mert felnőttünk végre, amire vártunk, s most senkit nem találunk. Csak keresünk, kutatunk, újra zárt szobákra bukkanunk, ahol a sötétség tárul reánk, az árnyunktól félünk, mert a halandó lényünk megretten az elmúlástól, hiába győzzük mondogatni, hogy nem kell..., porból lettünk, s porrá vétetünk, a lelkünk, ha egyáltalán létezik olyan, mert senki nem tudhatja, hogy mit, miért, s hogyan; felszáll az égbe, vagy éppen nagyot zuhan.
Szóval ott tartottam éppen, hogy néztem a filmet, lepergett előttem a napom, amely valahogy így fest: reggel nyolckor kelés, elindulunk a munkába, alszik még a város, hiába van a szeme tárva. Bízni próbálok, hogy történik egy csoda, de csak macskaköveket látok, előttem egy pocsolya, amelybe belehajt egy kocsi, mert mit neki számít, hogy fülig sáros leszel, jobb ez, mint egy árvíz. És akkor megszólal egy harang a fejemben, mélyen, na jól van nem is harang, csak épp a kedvenc rímem, a kis kütyüből, mely’ a 3. évezred csodája, nyakamban lógva, tehetetlenül himbálódzva. Már előttem az ajtó, itt vagyok hát belépek, a portás vár éppen, azt mondja már kerestek, de nem az angyalok, amelyekről mindig álmodok, hanem csak emberek, szárnytalan állatok. Eltelik pár óra, és én várok néhány szóra a bennsőmből, amely néma akár egy digitális óra, s közben szárnyalok a mesék birodalmában, vágtatok egy Főnix szárnyas madárral. Bizony, hogy nem rajta, mert Ő is egy érző lény, de ekkor megszólal a telefon, hogy a jó büdös francba, de már mindegy, hirtelen alfából omegába, elkezdenek panaszkodni, hogy nekik milyen szörnyű, nem értik meg, hogy nekem sem épp könnyű, figyelek, hallgatok, de nem jönnek át a szavak, csak annyi, hogy meglátogatunk, mert elmegyünk, s lehet örökre távozunk. Betoppannak hirtelen, lenyomnak két puszit, az arcukon mosoly, a szemükben maga a pokol, mert Ők is játszanak, ahogy azt teszi mindenki más, talán nem tudnak róla, hogy nekem már nem probléma átérezni más lényét, éreztem már sokat; a leplek alól kukucskál a trójai faló, mely’ kívülről olyan ártatlannak tetszik, de a birodalom ereit mégis felmetszi. Erről beszélek, de meg nem válthatok senkit, hisz’ még magamat sem tudom, erőforrásaimban már sok nincsen; elröppen újabb két óra, vágtatok a baktatóra, kieresztem hangom, mert ének a minden, erősen, keményen, úgy hogy minden stimmel.
Amint elhalkulok újra belém váj a kétely, hogy az én hangom-e volt az, amit előbb hallani véltem, és belekezdek újra, egy ördögi kör ez, míg dögfáradtan hazaérek, lepörög egy-két lemez. És újra ének, már nem bízok magamban, tanulni szeretnék, de ki az aki ebből megélhet, na meg hol van az az ember, aki oly’ sokszor a filmekben rábukkan a szegény srácra, s holtodiglan táplálja, reménnyel, hittel, meg a többi marhaság, nem tudom hiddel, pedig előttem a sokaság. Dúdolok halkan, mert az örömöt okoz, de mikor sok volt a jóból, észhez térít egy pofon; mit csinálok újból?, elfeledtem a gondjaim, a gondokat, melyek más formában újra üllepednek... Most az ének, hogy miért nem vagyok Chester vagy Jared, akiktől a nap szép lesz, ha megszólalnak, hangot adnak torkukon, ugyan mit vártam?, pár óra majd kárpótól? Nem-nem, dehogy, én fájdalomra szomjazom, nézem a filmet, az összefonódó ajkakat, önsanyargató vagyok, egy kicsit mazochista vagy nagyon, hogy miért csinálom, a fene tudja! Nem hiszem, hogy direkt, mert kinek jó az hogy szenved, bár az ember már csak ilyen, megfejthetetlen tenger. Hulla fáradt vagyok, magam sem tudom mit akarok, ez csak egy újabb írás, ettől sem leszek nagyobb, de engedjétek, hogy a film tovább forogjon, mert fájdalomra szomjazom, mert fájdalomra szomjazom.

békés harcos



Fájdalomra szomjazva

Na, most aztán teljesen meglepődtem, mert a múltkori két írásod hangneme és stílusa egészen más volt. Ez nagyon jó. Ez egy pontosan, szépen megfogalmazott naplószelet, amely már igencsak megközelítette azt, amit nagybetűs irodalomnak neveznek. Nagyon tetszenek a sodró lendületű, ugyanakkor csiszolatlan (utólag nem átfogalmazgatott) és teljesen őszinte többszörösen összetett mondatok. Mintha már éreznéd az erőt, Luke! Yoda már elfogadna tanítványának. Az se baj, ha imitt-amott közhelyekbe fut a lézerkardod (tudod, a sokszor sokak által elmondott nagy igazságok az életről, amik igazak ugyan, de…), de nem baj, idővel ezek elmúlnak, mint a szúnyogcsípések. Ha nem vakargatják őket, akkor annál hamarabb, így most nem sorolom fel tételesen, mire is gondolok. Ha pontosan, érdekesen meg tudod fogalmazni, hogy mit gondol egy korodbeli fiatal a minket körülvevő világról, akkor nyert ügyed van. Minket, akik egy picit régebben születtünk, bizony érdekel a téma. Nagyon kellenének a tehetséges fiatal írók. Akik átviszik az átvivendőt a túlsó partra. Vagy felrobbantják végre a Halálcsillagot. (Na tessék, én is közhelyekbe futottam volna?)
Z. Németh István






A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=250