Ki merné állítani, hogy a kultúra klasszikus mértékei szerint a folyóirat mint műfaj felívelő szakaszát éli?
Maga a hagyományos humánkultúra is csak úgy bírja a lépést a technokrata és haszonleső indulatok mentén meglódult világgal, ha egyre szorgalmasabban magába ötvözi egy jóval tágabban értelmezett bölcseleti felfogásnak — főleg a közgazdaságtannak, a pénzpolitikának, korunk biológiájának, s a korrupció balzaci méretű viszonyai közepette bármily rezignáltan is hangzik: a jogelméletnek — közgondolkodásunkat egyre jobban befolyásoló komponenseit. Míg a 2o. századot uraló Gutenberg-galaxis egyik meghatározó szellemi fókusza lehetett a gondosan szerkesztett periodika, a vizuális terrornak mondott paradigmaváltások, az egyre inkább számítógépekre hangszerelt intellektuális függőség erősen megkérdőjelezi a továbbélés lehetőségeit. Pedig, most csak a magunk mögött hagyott század magyar irodalmánál maradva, ki tagadhatná, hogy a teljes művészeti panoráma korszerűségének meghatározó viszonyítási pontja a Nyugat, az avantgárd lendület és a formabontó szándék leghitelesebb mértékegysége Kassák néhány folyóirata, a nemzeti érzület és a populista etika fajsúlyát leghitelesebben a népi mozgalom lapjai mérik. Vagy hogy egy nem túl messzi példát is mondjak: a hetvenes-nyolcvanas évek fiataljainak folyóiratában, a Mozgó Világban már visszavonhatatlanul ott lüktet az új szenzibilitás igénye és több műfajt befolyásoló szintetizáló gesztusa.
Az viszont a tektonikus változások közepette sem lehet kétséges, hogy amíg a nyomtatott média tartja pozícióit (s itt most arról a már-már filozofikus problémáról ne is beszéljünk, hogy az elektronikus mű milyen áttételekkel éli meg és reprodukálja az írás eredeti szándékait), a folyóirat funkciói is elevenek maradnak. Hisz az elmúlt század szellemi tablóját többé-kevésbé lefedő műfaj jelentőségének visszaszorulásával is öntörvényű mozgásokat végez, szereplehetőségei és kifejezési formái megkerülhetetlenek a szerkesztési mechanizmusok, szerzői gárdák, technikai és technológiai feltételek bonyolult rendszerében. Egyrészt egyre határozottabban elválik a mindenkori újságtól, melyben foltokban persze szintén megjelenhet a nagyobb összefüggéseket egyberántó felismerés, ám a gondolat komolyságát és konstans értékeit rendre szétzilálják a gyors és múlékony információfutamok, az improvizálás lendülete és a szenzációéhséggel fölülírt tényanyagok. A periodika túloldalán pedig ott áll a könyv, ez az évszázadok gondolkodását magával cipelő emberi műremek, mely épp azoktól a lehetőségektől fosztja meg műfajunkat, mellyel a napilap túlterheli: a szemlélet hajlékonyságát alakító rövid távú aktualitástól, a témák egymásmellettiségének szintetikus varázsától és — talán ez a legfontosabb — a dialógus képességétől, mely megfelelő szellemi ritmust kíván, a konkrétság dimenzióit és dinamikáját. S akkor még nem szóltunk a műről, miként a könyvről szoktak mallarméi értelemben, a műegészről, mely túl azon, hogy összegyűjti és konvencionális rendbe szedi a különböző alkotásokat, hozzátapasztja az egészben láttatás fölényét, megszervezi a művek egymást irritáló erővonalait, tendenciákat erősít fel vagy éppen semlegesít, szerencsés esetben tehát — a szerkesztés koncepciójával és műveletével súlyosbítja a publikációk halmazát.
Aczél Géza
az Alföld főszerkesztője
