Takács Zsuzsa prózái (mentor: Z. Németh István)
Dátum: 2009. szeptember 18. péntek, 14:07
Rovat: Fiatal írók rovata 2009/2010


Eper íze hiányzott

Kések. Nagyon késésben vagyok, már utol se tudnám magam élni. Igazából olyan annyira lemaradtam, hogy már fölösleges is elindulnom. Inkább csak hagyom a helyzetemet és szépen belefagyok az éjszakába. A lábfejemmel dörzsölgetem a talajt, őt is itt hagyták, nem csak engem. A tegnapi fogalmazásomra gondolok, amiben rosszul írtam egy szót. A saját felépített logikám szerint nekem kellett volna helyesen írnom, de utólag mégiscsak hibásnak minősítették. Végül is tök mindegy, hogy én hogyan képzeltem el azt a szót, milyen érzések fűztek hozzá….nem, kurvára az a lényeg, hogy a más fejével gondolkodjak. Csak én magamat élem, úgy gondolkodom, ahogy élek, meg ahogy itt hagytak. De itt állok egy magammal és nincs kinek elmondanom, mert aki meg is hallgatna, túl messze van vagy itt hagyott. A beton alattam meg ugyanígy él 10 éve. S én meg hogy jövök ahhoz, hogy őfelette panaszkodjak? Csak üveges tekintettel hagyom, hogy elmenjenek mellettünk vagy rajtunk az emberek, de szemem előtt egy másik drámai élet elevenedik meg. Megírom önmagam drámáját, de olyat, hogy senki se tudja ellopni tőlem. Aztán melléegyenesedem a földnek, beszippantom az eső áztatta szomorúságát, mely oly erős illatokkal rendelkezik, hogy nekem is könny pottyan a szememből, s nemcsak az eső miatt. Rájöttem, hogy valaki vagyok mellette, mert neki sokkal szomorúbb élete van, ő valójában a senki. Nem tudom mi van most, hogy most már a szomorúságom is alulmarad, de ez nem tesz boldoggá, az biztos. Nem viselkedhetek most már boldogan csak azért, mert más jobban megérdemli nálam a szenvedést.
Vagy mégis? De akkor tudom, hogy jön a madár és túlharsog mindkettőnket sorsával. De akkor hova megyünk? Hova bújunk a boldogok elől?

Fax ízű szivárványok

Szégyenlős kislány töpreng a buszmegállóban. Túl bonyolult a menetrend. Megfejthetetlen a kislányoknak, a szeplősöknek. Biztos egy magas, hegyes orrú csúnya néni találta ki, aki mindig pirosra festette a körmét, és sosem hordott golyóálló mellényt. Persze, mindez csupán feltételezés és a dühös kislánynak esze ágában sincs a pont erre az illetőre haragudni. Főleg, ha éppen melegedhetne otthon, kortyolhatna kakaót, fésülhetne póni szőrt, s miegymást. Tonhal képű azért mégis mellé áll az élet lassú dolgairól elmélkedni, más dolga sosem akadna. S ez mindössze csak egy húszasba kerül (a pénznemet kikérjük magunkat). Még azért dob, vagyis csak ejt egy laza mosolyt, a szöszi mégis csak könnyű falatnak bizonyult. Buszsofőr bácsi aztán 2 méterrel a vártnál később kezd lassítani. Az eső csaknem bőrig áztat, tolakszik a nép, fogy az ülőhely. 5 perc zötykölődés után pánikroham sújt a kislányra: rossz buszra szállt, rossz irányba tart. Menekülés csak vészjáraton embertömegi vész esetén. A szakállas buszsofőr bácsi eszeveszetten hajt, a hónaljszagú tata pont az orr irányába préselődik. Bohócok az út mentén jobbra, aztán elmarad az utolsó ismert kép is. A fa urak még itt is zölden lazítanak, de a környékkel valami nem stimmel. Ismeretlen és az alma túl soká esik le a fájáról. A hátsó ülésen ültek már fakulnak, mintha radírozná őket az amatőr festő fia. Kint azért csak enyhül az ég adta zuhany, a kislány kabátja körül pedig a legördülő vízcseppekből lassan egy mini tó keletkezik. Még a hülye is látja, hogy nem erre a buszra való. Kegyetlen pillantások, egy torokköszörülés az elárusítók szomszédjától, de a kis szeplős azért tartja magát. Újabb megálló, de a település neve már arabul van kiírva. A keletkező szabad helyet rögtön megtámadják, már csurog a nyáluk, úgy megkívánták. Most a kislányról az újonnan érkezőkre terelődik a figyelem. Középkorú, elegáns és az ablakra mered. Magába roskad az utazás teljes időtartalma alatt (még szerencse, hogy a végcél elérésekor feleszmél). Az iskolatáskás festett zenét hallgatva divatmagazint lapoz, a bibircshókás mama az orra mögül lesi. A sapkás az óráját manipulálja, hátha a szemei felgyorsítják a mutatók mozgását. Nagy kanyar jobbra, dől az egész busz népe. Szimpatikus megálló, sokan búcsút is intenek a sofőr bácsinak. Szégyenlős kislány telefonfülke reményében követi őket, de aztán szemben épp rázendít az utcai zenész. Igénytelen és ócska, mégis úgy éli át, mintha az emberiség mámorban úszna tőle. Szőke kislány az üres padra ül és beszúrja a levegő konnektorába a mobilja töltőjét. Már erősödik is az akku.

Orrot öcsémnek

Jaj, a Jancsi múltkor letépte a hegyről a kedvenc rózsámat. Az égbe kellett érte nyúlnia, én pedig levegőt se kapva vártam. A por beleszállt a légutamba, beágyazta, befészkelte magát oda, ahol olyan egyenesen repül el a levegő. Még ma is pezseg, ha nagyobbat nyelek. De akkor nem tudtam, hogy az eszem vagy a gondolatom e nagyobb fegyverem. Magamból ugyanis soha semmit nem tartottam undorítónak vagy visszataszítónak. De a hideg átrázott, mikor megláttam jancsi fehér, kilógó lábát a mennyből. Érintésre hideg volt, kemény és látványa nagyon sáros. Olyan lassú pillanatok voltak ezek. Megállt egy pillanatra bennem is az élet. Csak álltam küszködve, kinyújtott kézzel, körülöttem az életem állandóságával… a semmivel. Nem tartottak értelmet, fényt a kezükben, s nem nyújtottak felém boldogságot sem. Olyan üres volt a levegő… hiányzott belőle a mások valósága, az űrt pedig nem pótolta semmi…
Jancsi végül kihozta a virágot az égi mezőből, s valami csodálatos volt. Lila, erős, friss és szép… vázába tettem… tele vízzel… a Nap ablakához fordítottam…
Másnapra elszáradt… visszament a gyökere földjéhez, visszaszállt csak oda, ahonnan jött. Nem hiszem el, hogy nem valóság volt. Pedig nem is én álmodtam!


Menj csak a mennybe, te macska!

Mindezt profilból kell elmondanom, hogy takarjam a másik oldalt. Én is csak kívülről figyeltem az eseményeket.
Egy iskolában a tanítási óra menete alatt egy kislány feltépte az ajtót. Összezavarodott arca már nekem sem sejtetett jót, ki is ugrottam az útjából, hogy el tudjon futni mellettem. Nagy robajjal, vágtatva suhant el, de nem mondanám, hogy kétségbeesetten. Inkább csak nem értette az eseményeket akárcsak én, amíg meg nem fordítottam a fejem. A háta irányát követte a szemem. Testének ezen részéből, ahol vonul a hátgerinc, egy lyuk tátongott, benne valami kis kör alakú fényt kibocsátó testtel. Olyan, mint egy konzervdoboz, egyszerűen csak erre emlékeztet. Hallom a szemét, nem fáj, csak furcsa. Utánaeredek, mert vonz, hogy él a háta, tetszik az új képződmény, nem tagadom, nekem is kéne. Automatikusan követem, s a tekintetem csak a kis lyukból áradó világításra mered. Folyamatosan egyre mélyebbre fúródik a hátába és szélesedik, s a belőle jövő sugárzás erősödik. Eddig sárga volt, de most zöldül. Már elmegy ettől az egésztől a kedvem, nincs több játék, letérnék a sarkon. Áh, nincs is kanyar. Eltűnt, nyoma veszett, s mellettem összedől egy virágbolt is, ahova befuthatnék. Nincs menedék, nincs olyan, ami befogadhatna. A kislány meg erősen tartja a tempót, sőt növeli, már a szemöldököm is felhúzom, álljunk le, nem tetszik ez nekem. De meg se hallják, egyszerűen nincs itt fül, s egy kapun nagy betűkkel amolyan üdvözlő szöveggel már várnak: Helló a másik osztályban! Rájövök, hogy a játékban előreugrottunk egy szinttel, s ez a lény itt előttem, ez bizony osztályból osztályba fut.
Azelőtt barna hajam volt és világos szemem, most kopasz vagyok és színtelen. Csak maradványok ugrálnak ki belőlem. A lelkem nézeget így vissza a múltba, látja is ott az én zsuzsit, szürke rabruhában a futószalagon.
Még mindig megbabonázva követ egy arctalan kis gyereket, észre se vette, hogy közben húsz kilót vesztett a súlyából, kihullott a haja vagy lerohadt róla a színes ruha. Csak fáj ott a jobb karja mellett, de egy kis rángástól elmúlik.
Nem bírom ezt a látványt, tovább leskelődöm, persze nem sok sikerrel. Ugyanilyen lányok mászkálnak monoton, de semmiképpen sem értelmetlenül, ezt kiírták eléjük a nagy vetítőre. Minket, lelkeket meg ide bedobáltak, mellettem egy sorozatgyilkos szunyál, mondhatom klassz. Ja, és a legjobbat még nem is mondtam! A gazdáink helyett is nekünk kell táplálkozni és kitörölni a seggeket.

Takács Zsuzsa írásairól

Takács Zuzsa négy rövid prózája remek teljesítmény. Nekem tetszik.
Látszik, hogy a szerzőjük nem mostanában ragadott először tollat. Szóval van íráskészsége, annyi bizonyos. Hibátlan mondatfűzések, semmi felesleges mellébeszélés, olyan kis írások ezek, amelyeket élvezet olvasni. Simák, gördülékenyek, őszinték, az apróbb hibák ellenére is jól össze vannak rakva. Van egyfajta olyan dimenziójuk, amelyben szívesen időzik az ember. Egy pici groteszk, egy kis kikacsintás az olvasóra, játékos monológok, amelyek gondolkodásra kényszerítik az olvasójukat. Már nyert ügye van a szerzőnek, ha ezt eléri. Nekem mindezeken túl tetszik a szövegek tartalma és a címek közötti feszültség is. Nem baj, ha a szerző az olvasóra is bíz valami kis feladatot.
Ezek után aztán már mindegy, hogy a hideg „átráz” vagy „kiráz”, hogy „ki is ugrottam az útjából” vagy „elugrottam az útjából”, hogy én nem értem, miképpen lehet „melléegyenesedni” a földnek, és mi az, hogy „hallom a szemét”, stb. Az apróbb hibák, képzavarok bármikor könnyen kigyomlálhatók, ha maga a szöveg friss és egészséges.
És még egy apróság. Számjegyeket csak akkor használnék egy prózában, ha az feltétlenül indokolt, hiszen ott vannak a jó öreg számnevek, és a három pont... is csak oda való... ahová indokolt... hogy kerüljön...
Mindenféle fax és eper ízű udvariaskodás helyett őszintén mondhatom tehát, hogy.... Még, még, még, ennyi nem elég!

Z. Németh István







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=748