SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Jelige: Őszidő

Emlékszem, milyen pompával érkezett a hajnal.
Olyan szépnek még nem láttam a napkeltét.
Gyengéden átölelt az életem párja,
s én boldogan megírtam az első versikét.

Hajamnak akkor már vendége volt a dér,
de a szívem húrjain örömérzet játszott.
A természet elbűvölt tavaszi bájaival.
A végtelen síkon tiszta fény sugárzott.

Az eresz alatt csicseregtek a fecskék,
amikor a tájainkra beköszöntött a nyár.
A réten a pacsírta cifrázta a röptét.
Érlelte a gabonát az áldott napsugár.

Örök törvény szerint változnak az évszakok.
Kedvesen dúdolt nekünk az őszi szél.
Fogtuk egymás kezét, s álltunk szótlanul.
Lassan hullani kezdett a megsárgult falevél.

A színes cserjék közül néztük a távolt.
Arra gondoltam, hogy lassan a természet aludni tér,
s hogy az ősznek is eljön az alkonya,
és a negyedik évszak majd a télbe ér.

Itt születtem a Csallóköz egy zugában.
Verseimben benne van az élet.
Kettős érzelmek közt írom e sorokat,
miközben hallgatom a táj szavát, kémlelem a vidéket.

Fecskék egy csoportja már elindult az útra.
Régi szépidőkről mesél az őszi szél.
Az életem párja örök álmot alszik.
A lombhullató fákon már sárgul a falevél.

A szem gyönyörködik, a lélek elérzékenyül.
Egyedül nézem a reggeli napkeltét.
A szívem húrjain a hiányérzet játszik,
szolgál a toll. Írom a történések könyvét.

Az írás tölti ki az életem.
Szeretem a vidéket. Ide köt a szívem.

2009. szept. 22.