Kisebbségi irodalom és kultúra magyar tannyelvű iskoláinkban
Dátum: 2007. március 14. szerda, 11:50
Rovat: Rendezvények



Hodossy Gyulának a XV. Katedra Napok nyilvános rendezvényén,
2006. október 28-án elhangzott beszéde.

Mind a humán-, mind a reálértelmiség meghatározásakor elsődleges szempont a szabad, őszinte alkotói vágy kiteljesedésének lehetősége. Egy olyan helyzet és állapot, amikor semminemű korlátok nem fékezik az embert abban, hogy a tudás és tehetség szülte gondolat terjeszthetővé válhasson.


Ha megvizsgáljuk a Szlovákiában élő magyarok történetét és keressük benne az értelmiség szerepét, minduntalan odalyukadunk ki, hogy létező és önjelölt értelmiségünk mindenkor társadalmi, politikai, illetve gazdasági függő viszonyban állt környezetével. A szlovákiai magyar értelmiség sohasem nyilváníthatta ki szabadon véleményét, örökösen félnie kellett a különböző szintű megtorlásoktól. Ha mindezt komolyan vesszük, és komolyan gondoljuk filozófusaink, bölcselőink értelmiségre vonatkozó útmutatásait, akkor nincs, vagy alig van igazi értelmisége a szlovákiai magyar közösségnek. Megjegyzem, ezért nem kizárólag maga az értelmiség felelős. Felelős a történelmi múlt Trianonostul, Bécsestül, Moszkvástul, Prágástul, felelős a mindenkori politika és annak gyakorlói, akik a mindennapok túlélésére helyezve a hangsúlyt sokszor képtelenek össznépi, nemzeti, hosszú távú fönnmaradási programok képviseletére, felelős maga a mindkori értelmiség, amely a saját egyéni kényelme és anyagi lehetőségei mentén hajlamos az emberiség szent képviselete helyett önmaga napi gondjait tartani szem előtt, őket részesíteni előnyben.
„Azoknak az erőknek a képviselői, amelyek előrehajtották az emberiséget, azok voltak, akik új tudás, új szépségek, hathatósabb erkölcsi és etikai értékek után kutattak. (...) Véleményem szerint az emberiség igazi hősei a Galileik, Newtonok, Darwinok, Shakespeare-ek, Bachok és Buddhák…” – írta Szent-Györgyi Albert az Őrült majom című dolgozatában. A kérdés az, hogy ma értelmiségünk köreiben vannak-e Newtonok, Shakespeare-ek, Buddhák. S ha igen, élhetnek-e, dolgozhatnak-e nyugodtan úgy, hogy számukra nem teljesen adottak a szabad alkotás feltételei. Mert többek között hiányzik az intézményes háttér, amely biztosítja a méltányos megélhetést. Örök dilemma: a mának vagy a jövőnek éljünk? Ha jobban belegondolunk, megválaszolható kérdés ez! Ma éljünk jól és boldogan, miközben cselekedjünk a jövőért, a megmaradásért, a szabad gondolatért. Nem az a tudós ember, aki sokat tud, hanem az, aki képes tudását alkotásra váltani, alkotásra cserélni. Az alkotáshoz persze feltételek és eszközök szükségeltetnek. A feltételek és az eszközök előteremtéséhez viszont sok-sok pénz kell, ha pedig egy nemzetrész megmaradásán gondolkodunk, akkor nyilvánvalóan még több pénz. Mindazonáltal megmaradásunk szempontjából ez a kisebbik gond, mert a szlovákiai magyar kisebbségi lét legkártékonyabb, a leginkább burjánzásra képes rákfenéje az idő- és szakemberhiány. Egy latin mondás szerint: „Akit az istenek el akarnak veszejteni, annak előtte elveszik az eszét.” Ezzel az idézettel nem azt akarom mondani, hogy például a trianoni békeszerződésről és az azt követő évtizedek közösségünket sújtó történéseiről az istenek döntöttek, hanem azt, hogy a döntéshozók – istennek képzelve magukat – sokszor és sokféleképpen megpróbálták elvenni a szlovákiai magyarság „eszét”.

A nemzet esze – a kultúra meghatározó ereje – az értelmiség. Az értelmiség, amely hivatásszerűen végzett tevékenysége eredményeként új szellemi értéket alkot, gondoskodik a tudás módszeres alkalmazásáról, részt vállal a kulturális értékek, a szakismeretek közvetítésében, irányítóként vagy szakértőként részese a tudásteremtéshez, a tudásátadáshoz kötődő többszintű, iskolai és iskolán kívüli döntés-előkészítő és -végrehajtó munkának. Nem a környezete iránt érzéketlen szakbarbárt, hanem azt a szakembert hiányolom, aki alkotóképességgel, szellemi érzékenységgel, az „egészre” figyelés képességével van megáldva, mert ahogy Németh László megfogalmazta: „Az elismert tudós, az érdemes művész még nem okvetlen a szellem embere, viszont az is az lehet, akinek egyáltalán nem szellemi a foglalkozása. Tulajdonképpen nincsenek is szellemi foglalkozások, csak szellemiekkel foglalkozók vannak, s ezeket nem a képesítés és a pálya avatja azzá, hanem a végzet és a szenvedély.”

A végzet által kijelölt, küldetéstudattal rendelkező, a nemzete iránti szerető szenvedéllyel teli, áldozatokra is képes értelmiség elveszejtése káoszhoz, a hagyományok megtagadásához, a viselkedés- és szokásrendszerek összeroppanásához, tekintély- és értékvesztéshez, a jó és a rossz összemosásához, az álideológiák diadalához – asszimilációhoz vezet.

Történelmünkben, tudom, nem Trianonnal kezdődött az „értelmiségtelenítés”, végigkísérte e jelenség históriánk hosszú évszázadait, de szerencsére nem olyan súllyal nehezedett ránk, hogy nemzetünket térdre kényszeríthette volna. A szlovákiai magyar kultúra helyzetét tárgyalva most mégis az 1918-cal kezdődő három évtized következményeiről kell értekeznem. A háború, a háborúk okozta, testet-lelket tipró szenvedések, a határmódosítások, az ebből következő traumák, a diktatúrák, a hit- és reményvesztő hadifogoly- és munkatáborok, ugyanúgy a kitelepítés és a deportálás, a magántulajdon elrablása, a jogfosztottság, az anyanyelvén megszólaló gyermek megfélemlítése – mind-mind stációi voltak annak a folyamatnak, amelynek eredményeképpen a szlovákiai magyarság 1948-ra majdnem teljes „esztelenítésre” ítéltetett.

A megmaradt maréknyi értelmiségi közül, a kezdeti kényszerű hallgatás után – tapasztalva a kommunista párt kultúraktivistáinak tudatlanságát, de annál lelkesebb csaholását – sokan végleg lemondtak a megszólalás bárminemű lehetőségéről. Néhányan talán reményt vesztve, de Istennel vagy önmagukkal szembeni tisztességből küzdöttek tovább a tiszta, a felelősségteljes, az igazi szellem-ember megmaradásáért, mert hitték az író szavát: „csak szellemiekkel foglalkozók vannak”.

A hatalom sem volt ám rest! A tehetségeket dilettánsokkal, álértelmiségiekkel vette körül, hogy az építő, értelmes gondolatot csírájában fojtsák el, és hogy a hatalom iránti hűségük jeléül jelentsék is a történteket. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy az ügynöklistán szereplő magyarok közül manapság szinte mindenki értelmiséginek tartja magát. Profi politikusok, írók, költők, újságírók, képzőművészek, zenészek, színészek, tudósok és tanárok nevei találhatók az ügynöklistán, és itt vannak köztünk ők is, pedig tudjuk, aki a gondolat szabadságának bármi módon gátat szab, gátat szabat, már nem lehet értelmiségi.

A második világháború német hadifogolytáboraiban a nácik álszökéseket szerveztek: néhány helyen kirobbantották a tábor kerítését, falát, hogy megfigyelhessék, kik azok, akik a leghamarabb ismerik fel a szökés lehetőségét, akik elsősorban nem saját maguk megmenekülését, hanem a többiek épségben maradását tartják fontosnak. Az elnyomók nagyon jól tudták, hogy ha megsemmisítik azokat, akik élen jártak a cselekvésben, akár néhány tucat katonával is képesek lesznek ezreket fogva tartani.

Minden diktatúrának ez a lényege. A fasisztának és a kommunistának is. Az értelmiséget kell megbénítani, lejáratni, megfélemlíteni, és a bólogató tömeggel – az igazi áldozatokkal – narancsként elfogadtatni a citromot.

Értelmiségünk manapság csak akkor tudja maradéktalanul ellátni kultúraközvetítő feladatát, ha folyamatosan növekszik a publikációs tér, vele egyetemben könyveink, folyóirataink tartalmi színvonala és külalakja, példányszáma, olvasottsága – na de ez tapasztalataim szerint, sajnos, koránt sincs így. Mert berkeinkben hiányoznak – vagy részben hiányoznak – azok a műhelyek, fórumok, szellemközösségek, melyek az alkotó, az alkotást közreadó szlovákiai magyar tudós, gondolkodó, szépíró műveit értelmezik, megvitatják és szellemi közkinccsé transzformálják. A kultúrát mint nemzet- és közösségmegtartó erőt csak a társadalomban meglévő igény tarthatja életben, és ennek az igénynek a kialakulását leginkább az értelmiség tudja elősegíteni. Ha nevelőink, tanáraink, újságíróink, papjaink, művészeink és tudósaink lemondanak a kultúra iránti igény felébresztéséről, valamint egyetemes és saját értékeink közvetítéséről, akkor hamarosan beáll a kultúrhalál, az az állapot, ahonnan már nincs visszatérés, hiszen a kultúráját vesztett nemzeti közösség nagyjából úgy reagálna egy-egy magyar nyelvű rendezvényre vagy kiadványra is, mint ötnapos hulla az újraélesztésre.

A szakemberhiány legfontosabb oka tehát a kultúra iránti igény felkutatásának, megteremtésének és megtartásának hiányosságaiban ismerhető fel. „Itt alkotni, teremteni kell!” – mondta Széchenyi István. És akár így is folytathatnánk: itt alkotni, teremteni – és közvetíteni kell. A megteremtett alkotásokat eljuttatni a szlovákiai magyar közösség minden egyes tagjához. Értelmiségi felelősségünk tudatában vajon megteszünk-e minden tőlünk telhetőt ennek érdekében? Oktatóink vajon kellőképpen ismerik-e kulturális értékeinket? Mert ha nem, hogyan adhatják át őket tanítványaiknak?! Az egyetemistákat – leginkább a pedagógusjelölteket – megfelelő nevelő-oktató programok alkalmazásával kellene felkészíteni, hogy küldetésük: közvetítőszerepük betöltésére maradéktalanul képesek legyenek. Mindenekelőtt a pedagógusoktól várható el, hogy mind a nevelésben, példamutatásban, mind a szlovákiai magyar értelmiség által felhalmozott tudás továbbadásában, mind az alkotások közvetítésében élen járjanak, ezért a kultúránkkal szembeni igény ébresztése bennük kell legyen a legfontosabb. Na persze, a szép az lenne, ha magyar tannyelvű középiskoláink – eleget téve alapvető erkölcsi, sőt törvényből eredő feladatuknak – máris és minden esetben kultúrszomjjal teli fiatalokat küldenének az egyetemekre.

Kultúránk színvonala és gazdagsága, vagyis a szlovákiai magyarság megmaradása nagyrészt attól függ, hogy dilettánsokkal és tehetséges besúgókkal, feljelentőkkel „tarkított” mai értelmiségünkkel sikerül-e tiszta lappal induló, kulturális értékeinket jól ismerő és azt saját maga is gyarapító, az öreg európai kultúrára büszke, szívében és lelkében magyar értelmiséget kinevelni, útjára bocsátani, megtámogatva őt tudással, tapasztalattal és szeretettel.

A szlovákiai magyar kultúra leginkább burjánzásra képes rákfenéje az idő- és szakemberhiány. Vajon van-e még időnk pótolni a mulasztásokat?

Miután, reményeim szerint, sikerült az értelmiségi léttel és értelmiségünkkel kapcsolatban néhány megválaszolatlan kérdést feltenni, tegyük meg ezt irodalmunkkal kapcsolatban is. A magyar irodalom országhatárokkal szétdarabolt irodalom, kierőszakolt irodalmak együttese – egy eleve pusztulásra ítélt nagyhatalmi érdekházasság mongoloid, paranoiás és skizofrén szülöttei. Remélhetőleg a tisztító halál végez velük, s ezután Kolozsvárott és Pozsonyban,  Ungváron és Münchenben, Budapesten és Újvidéken a magyar nyelven megjelenő irodalomkritikai és -történeti tanulmányok újra és most már mindig az egyetemes magyar irodalomról fognak értekezni, a romániai magyar vagy éppen a szlovákiai magyar helyett. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyar írók, költők, irodalmi törekvések, írói csoportok, csoportosulások nem léteznének, illetve létezhetnének Szlovákiában, létük nem lenne szükségszerű, pusztán arról van szó, hogy csináljanak, teremtsenek bármit ezeken a tájakon, azt tekintsék csakis és kizárólagosan az egységes magyar irodalomhoz tartozó elemnek, mozzanatnak, alkotásnak. Ennek az 1918 óta tartó szétdaraboltságnak ugyan vannak anyagiakban és ideig-óráig sikerekben mérhető erkölcsi nyertesei, mégis, és még mindig, ezzel sokan nem értenek egyet.

Már az első, de főleg a második világháború után az igazi irodalomra nézve veszélyesen elburjánzott a provincializmus és a dilettantizmus. Hogy okát megértsük, gondoljunk a szlovákiai magyar értelmiség előbbiekben felvázolt történetére, szinte teljes egészének korábbi kitelepítésére, elüldözésére, majd az 1948 utáni politikai rendszer értelmiség-, s főként művészetellenes politikájára, amelynek lelket, így természetszerűen irodalmat tipró hatása a kommunista diktatúrában rányomta bélyegét az irodalmi élet szerkezetére,  egyetlen irodalmi könyv- és lapkiadónkra, a Madáchra, az egyetlen irodalmi és kritikai folyóiratunkra, az Irodalmi Szemlére, és ugyanígy, szintén egyetlen, íróinkat tömörítő és pártoló érdekképviseleti szervezetünkre, a Szlovákiai Írók Szövetségének Magyar Tagozatára, sőt annak ifjúsági társulására, a Fiatal Írók Körére is. Az alulról jövő és építkező egészséges kezdeményezések sorban elhaltak, mert demokratizmusuk, a dogmáktól és a bürokratizmus útvesztőitől magukat távol tartó laza önszerveződésük miatt elsorvasztotta őket az állami, illetve úgymond közérdek. Ilyen sorsra jutott például a hetvenes években a nyitrai Fórum, majd Új Fórum főiskolai irodalmi kör vagy a nyolcvanas évek első felében az érsekújvári székhellyel működő Iródia, a főként fiatal írókat és költőket tömörítő, az együttgondolkodás iskolájaként meghirdetett szlovákiai mozgalom.

A rendszerváltás után tizenhét esztendővel is az az érzésem, van még mit tenni a nagypolitika által ránk kényszerített és itt felejtett falak lebontásáért.

Miként a folyót más-más helyről, irányból eredő erek, patakok duzzasztják folyammá, az irodalmat is a különböző helyen és körülmények között, politikai hatásoktól teljesen függetlenül született alkotások teszi naggyá, egyetemessé, örök érvényű művészetté. Hál`istennek, az utóbbi években az egyetemes magyar irodalomban való szerepvállalás igénye jellemzi a szlovákiai magyar irodalmi élet történéseit. Ehhez a szerepvállaláshoz nyújthat sok segítséget a magyarországi író- és újságíró-társadalom, hogy többet ne fordulhasson elő az a korábbi eset, amikor az egyik budapesti lap az ünnepi könyvhéten dedikáló Kossuth-díjas Grendel Lajost a sima „író” meghatározás helyett, a degradáló „szlovákiai magyar író” megnevezést kerülendő, csak egyszerűen „szlovák íróként” mutatta be olvasóinak. A Szlovákiában élő és magyarul alkotó íróink legjava ma már Máraival együtt vallja, hogy „az író nem nyugodhat bele, hogy az olvasó nem végezte el azt a másik, láthatatlan középiskolát, melynek íratlan érettségi bizonyítványa képesíti az olvasmány érzelmi megértésére. Az író kénytelen megbecsülni olvasóit; erre kényszeríti rangja. Úgy kell írni, mintha Goethe-nek írnál. Lehet szerényebben is; csak nem érdemes”. 

Következésképpen a Szlovákiában élő magyarul író szerző nem természetszerűen dilettáns, provinciális. És nem biztos, hogy a regionális tanterv regionális eseményei, alkotásai, hősei nem az egyetemes magyar kultúra részei, személyiségei. A szlovákiai magyar kultúra és irodalom hatékony oktatása nem szólhat a semmitmondásról, a szerepnélküliségről, az értéktelen felmagasztalásáról, szólnia kell viszont saját, szűkebb pátriánk egyetemes értékeinek, múltunk nagyjainak megismeréséről, a hozzájuk fűződő viszonyról, az egészséges lokálpatriotizmushoz, az igazi polgári magatartáshoz elengedhetetlenül szükséges önismeretről és önbecsülésről. A szeretetről se feledkezzünk meg. A szeretetnélküliség ugyanis hosszú távon feszültséget okoz, ellenségképet szül, idegesítő érthetetlenségeket teremt, amely az egyénre lebontva nem vezet máshoz, mint a romboláshoz. Múltunk, gyökereink megtagadásához, örökségünk és mai sikereink becsmérléséhez.  Az önmagát becsülni, szeretni képtelen ember a boldogságtól fosztja meg magát. A boldogságtól, amely az életet teszi elviselhetővé, kedvessé, széppé.

Éppen ezért irodalmunk oktatása is csak szeretettel és természetesen kiváló szakismerettel képzelhető el hatékonyan. A legjobb tanárnak is szüksége van rá, hogy felkészültségét időnként ellenőrizze és felfrissítse, hogy irodalmi és irodalomkritikai lapok, könyvek, irodalomtudományi szakdolgozatok folyamatos olvasásával, ismeretterjesztő és szakelőadások rendszeres látogatásával magabiztosan tájékozódjon az irodalom szerteágazó világában.






A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=91