Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 33080
Linkajánló
 Pályázatfigyelő: JELIGE: BIRSALMA

Arany Opus Díj 2015Nyúlj bele a sebbe

– Iszol te rendesen fiam? Na, itt van egy kis tavalyi szilvórium, ezt kóstold! Ez csak 45 fokos, ez nekem olyan gyengécske, de így alkalmilag, érkezésre talán megteszi! Majd utána, mutatok, mondok mindent.
– Jól van Imi atyus, köszi, csak egy pohárkával kérek. Pfí, azt a mindenit! Ez, gyenge neked? A szentségit, hát hisz ez megfojt, hú, na, az ördög szánkázza meg…
– Ne káromkodj annyit, mert megjelenik vagy valóságban maga az ördög, vagy a drága nénéd! Ja, várjál már, ezt elnéztem! Hát nem a hatvan fokosból öntöttem neked! Ez a finomabból van! No, igyál még, akkor én is ihatom még eggyel. Tudod, Póli nénéd…
    Tudtam hát, hogyne tudtam volna, hogy Póli néném olyan. Egyik pillanatban egy kedves asszonyság, a másikban már valóságos szipirtyó, vén banya, morcos és szitokkiabáló, vagy ennek ellentéteként akkora szentfazék, amiben a kannibálok megfőznék az egész Szent Családot. Végül is jó szándékú asszony ez a Pólika, csak mindig harcol az ivás ellen. Közben egész életét pálinka illatában élte le, jobban mondva a pálinkafőző illatában. Ez volt az ő hagyatéka, Gyula atyustól, egy jó kis pálinkafőző berendezés, olyan rézcsöves, kétüstös, államilag bevizsgált, mert öregapám, mindig, minden rendszerben tudott okosan intézkedni, főleg hét megyében ismert, finom pálinkái miatt. Pólika mostani férje, ivótársam, Imi atyus ismerte minden bogarát, rigolyáját a nénémnek. Igaza volt atyusnak, mire a nagy, barnára öregedett almáriumból hirtelen kiszedett talpas poharakat másodszorra is peremig teleöntötte a hihetetlenül aromás és égető pálinkával, mint aki földből nőtt ki, ott termett a nagynéném a tisztaszobában.  Hogy a káromkodásomra vagy a pálinka illatra bukkant-e elő, ezt meg nem mondhatom.
– Hogy nem szígyellitek magatok, itten kinyútózva a Lenke nenéd, te gyerek, tik meg, hát még a halott mellett is innyi kell, mindég csak innyi? Aj, hogy a kórság essík a májatokba, vinné az ördög a pájinkát! Én drága jó istenyem, hát mit vítettem én, hogy evvel sújtol le rám, evvel kínzol engem, hogy mindég a pájinka, mindég az innyi kell!
Hát ilyen asszonyság a drága Pólika. Ki is ő? Tulajdonképpen az anyám nagynénje, de én is úgy hívtam mindig, hogy Póli néne. Most egyrészt azért utaztam majd félezer kilométert, mert hát, halott van a családban. A halottaknak pedig meg kell adni a tisztességet. Másrészt meg, valami érdekes story alakul itt ebben a faluban, ami az én bulvárlapomnak kellhet. Temetés és story, munka és családi esemény, még ha szomorú is, kicsit sok egyszerre, de csak átvészelem ezt a pár napot vidéken.
–Ne mondj olyat, amit megbánnál Póli, a pájinkát meg ne szidjad! Abból gazdagszol te, mióta szelel az alsó meg a felső összes lukad, meg minden egyéb nyílásod, hát akkor mit szidod?
–Jaj istenyem, mit is átkozódok én itt, mikor szegény húgom halva fekszik, jaj, szegíny húgom, istenem, uram, atyám! Menjék innen atyus, vigye a fijút is, drága gyermek, istenyke hozott haza tígedet, a kisházba mennyenek, no, oda hát!
– Na, gyere, fiam, mert kezdi a vén csont, kezdi a litániázást megint, ha nem fogadunk szót! No, igyuk meg, gyere, lepakolsz a kis házban, itt úgyse lehet aludni, a tisztaszoba most a halotté. – fogott karon Imi atyus és kikísért a szobából.
Végigmenve az elsötétített, hosszú, ámbitusos házon, az öregszagú, mattos csillogású bútorok közt, a kókadt mirtuszkoszorúkat őrző szentképek alatt, a füstös konyhán át bukdácsoltam az udvar felé. A poros, régen megvakult tükrön valami fekete csipke, vagy fátyol lógott, a vén állóóra megállítva, pontban fél négykor. Ez itt a szokás, még mindig szokás. Megállítani a halál pillanatában az időt. Mintha az idő megállítható lenne, persze.
Szegény Lenke! Sose voltam tisztában a rokoni kapcsolatokkal, ki kinek a kicsodája, meg hogyan, ki révén keveredett családunkba, ki miért s hol lakott, ugyan miért maradt vénjány vagy agglegény, s valakinek miért kellett férjhez mennie harmadszor is, és miért mindig pálinkafőzőhöz, mint Imi atyushoz Pólinak.  Imi atyus nem vér szerinti rokonom mégis olyan szívesen fogadott, mint a néném, a vérrokon ős özvegye. Pólinak Imi atyus a harmadik férje. Őt Józsi atyus előzte meg, aki híres szilvapálinkákat főzött, sajnos nem ismertem, mondják róla, kár, mert hadapród őrmester volt Doberdónál harcolt, nagyezüstje volt, nagy mesélő. Na, ezt a Józsi atyust előzte meg Gyula atyus, a vér szerinti rokon, anyám nagybátyja, nagyanyám testvére, akinek a barack párlatát hét megyében dicsérték, az egész széles Gömörben pálinka királynak hívták. Királyi vér folyik bennem ezek szerint! Szóval a Póli néni, igen, aki végül is nem vérrokon, mert csak beházasodott a családba, ő egyfajta vezeklést gyakorol már évtizedek óta, mert valahogy minden rokona – legyen az igen távoli oldalági, vagy szintén csak házassággal bekerült – egyszerűen nála, ebben a határ menti nagyközségben, ebben a hosszú házban köt ki, ha valami baj éri. Aki elvénül, leesik a lábáról, megbetegszik, és nincs senki olyan, aki olyankor törődnék vele, azokat Póli gondozza végső percükig. Szegény Lenke nénémet is, akinek a temetésére most hazautaztam, fél évig ápolgatta. Rák vitte el, igaz, 80 évesen. Miért nem vitték a ravatalozóba? Nincs itthon pénz? Nem, ezt nem hiszem, mert ha én gondban vagyok olykor, éppen Póli néném az, aki mindig ki tud segíteni, akár pár száz eurós összeggel is. Hogy szerzi, honnan van neki, sose kérdeztem. Pénz az van a házban, mindig is volt. Hogy akkor miért ravatalozzák itthon Lenkét? Más az ok. Egy az, hogy ez itt még élő szokás. Itt háztól temetünk ma is, pedig már 2015-öt írunk. A másik ok meg az, hogy néném, míg velem szemben nagyvonalú, addig kifelé állítólag rém zsugori. Centet ki nem adna a faluba, semmiféle szolgáltatónak. Csak gázt, áramot, villanyt és telefont hajlandó fizetni. El kell mondanom még valamit. Nem csak a temetés miatt jöttem, más is van itt. Lenke nénémet alig ismertem, annyira nem lett volna ez a temetés fontos. Más dolog hozott. Nyomozok.
Egy titokzatos szobor ügyében. Imi atyus mesélt róla telefonon, pár napja, amikor a temetés miatt hívtam. Imi atyus a helyi informátorom, aki régóta tudja, ha nem is vagyok nagy ivó, de a finomat szeretem. Bevett szokásommá vált az, hogy az itteni házi pálinkákért cserébe hozom, a különleges, városi italokat atyusnak. Most, a temetéskor ír whiskyt hoztam. Ha jól gondolom, ezt is felviszi majd az öreg a kocsmába, ott kóstolják meg a szakértőkkel. A kocsma a hengermalom szomszédságában van, ahol örökösen remegtek a poharak a pohártartóban, mikor még zúgott a malom. Vagy hat éve nem remegnek már. Csend van. A vendégsereg öregebb lett, a fiatalok eltűntek, elpártoltak. A Luna bárba járnak, ami steril egy hely, semmi hangulata nincs. Egy érdekes pletykát hozott a kocsmából az Imi atyus, bár a Póli is hozhatta volna, csak ő a templomból, nem a kocsmából. Atyus hozta, aki nem jár templomba, a pletyka pedig a templomot érinti.
– Na, jobb-e már? – kérdezte az öreg, mikor az udvarra érve végre kiköhögtem magam a váratlanul erős és kissé félrenyelt szilvórium után.
– Ja, jobb! Hát, finom ez, csak tudod, milyen vacak pálinkás vagyok én, inkább a sört iszom, abból is a belga söröket, barnát, meg gyümölcsöset. Ez nekem erős, de amúgy meg finom ez az ital, atyus. Már bent akartam kérdezni, tudsz valami újat arról, tudod, a templomi dologról?
Az öreg erre a kérdésemre kicsit összerázkódott, ujját a szája elé tette, azonnal lepisszegett és szinte betuszkolt a kis házba, ahová elszállásolt Póli néném.
– El ne árulj, mert megnyúz a vénasszony, ha megtudja, hogy én szóltam neked a vérző Krisztusról! Majd este, felmegyünk a kocsmába. Elkértem a kulcsot is a harangozótól, bemehetsz, megnézheted magad is, mi igaz, mi nem.
Tetszett az atyus ötlete, teljesen felvillanyozódtam, hogy saját szememmel láthatom a gyerekkoromtól jól ismert, hársfából faragott, paraszt barokk oltárszobrot. Amelynek valamilyen folyadék szivárog három hónapja az oldalából.
Suttogva ment ennek a híre szét az egész országban. Az egyház, hallgat róla, de miért is kiabálná ki, mikor kényes idők járnak.  Majd ha nagyon kell, amikor kenyértörésre kerül a sor, de pont most nem kell még kijönni a farbával. Hivatalosan tehát semmi hír, csak a pletyka. Hogy vérzik a Krisztus szobor! Hát egyre többen járnak a faluba a szobor miatt. A cigánygyerekek néhány hete már fröccsöntött műanyag korpuszokkal kereskednek, a magukat turistának álcázó zarándokoknak kínálva a portékájukat. Egy hete megjelentek a falu focipályáján a búcsúkból ismert bóvliárusok, meg a körhintások, mintha állandóan ünnep lenne. A helyi katolikus plébános szegény, eleinte harcolt a dolgok ellen, de mit csinálhatott? A nép márciustól csak tódul, meg tódul, és főleg adakozik, ami nem elvetendő dolog ám, mert csak nyugodtabban alszik ez ember fia, még ha isten szolgája is, ha mindig tele van a persely. Mostanában pedig nem csak a kéteurós csörög benne, zizegnek a papírpénzek is szaporán. Olyan ez, mint egy Mikszáth regény. Már egy jó hónapja, hogy a püspök jóváhagyta a napi négy szentmisét. Azelőtt heti kettő volt. Némi különbség. Káplánt is kirendeltek, a jezsuitáktól hetente jár ki két atya gyóntatni. Másképp nem is győznék a tömeget. Az állami egyházi hivatal is felfigyelt a mozgásra, adott nagy hirtelen pénzt az apszis freskóinak restaurálására, még áprilisban, és be is állványozták éppen a szobor felett a templombelsőt. A kinti vakolatra a hívek gyűjtöttek, így most állványerdőben a templom. Még valami feltűnt idefelé utaztomban. Busszal érkeztem, országúton, s aki erre jön, azt látja, valami különös oknál fogva, errefelé rendkívül egyediek az út menti korpuszok. Mindegyik hófehérre van meszelve, és mindegyikre régies divatú, fecske fazonú zománckék úszónadrág van festve. Rendes fecske fazonú úszónadrág. Isten bizony, nem viccelek! Egy kissé mókásan mutat, de rendkívül eredeti. Imi atyus azt is ígérte, a szivárgó sebű korpusz mellett a zománckék krisztusi úszónadrágok titkát is felfedi, persze, csak némi pálinkáért cserébe. Amit szigorúan az informátorainknak ad tovább. Imi atyus pogánynak tartja magát, szerinte ez az egész vérző Krisztus szobor valami átverés lehet. Ilyen csalásra fentem a fogamat. Bulvárban utazom!
– Akkor ma este bemászol, Markó bátya majd elhozza a kulcsot. De a tornyon keresztül, a karzatnál kell majd lemenned. Két liter pálinkámba került, míg meggyőztem, no, hidd el, nem könnyű eset a Markó! – morogta az öreg, míg lepakoltam a cuccomat a kiskonyhában.
– Jól van, Imi atyus, ne félj, van még a kocsiban elég sok finom ital, egy egész rekesz ír whiskyt hoztam, én készültem, mert tudom, milyenek a helyi viszonyok. – mondtam neki, s közben végig arra gondoltam, ez a történet lehet életem legnagyobb storyja, esély a kitörése. Sose indultam neki vakon egy leleplező riportnak. Napokkal ezelőtt tanulmányozni kezdtem a helyi viszonyokat. Lakik itt majd 3 ezer lélek, java szlovák, de a falunak még mindig harmada magyar. Határtelepülés, évszázadok óta a hadak útjában, ami persze azt jelenti, jó kis vérkeveredés van itt, mert ahány sereg, annyi erőszakolás. Az emberek kissé hirtelen haragúak. Aminek nem mindenki örül, pláne az asszonynép nem. Itt néhány éve akkor volt rendes a falusi bál, ha kint jártak a rendőrök, és halott is volt. Vallás szerint a római katolikus a legtöbb, van még evangélikus és református. Templom kettő van, a katolikus kissé kopottas még. Most már talán csak telik felújításra abból a pénzből, amit a szobor kikönnyez, vagy mit csinál. Azt tervezik, hogy átfestik, szép halványsárga színűre, a próbafestés nyomai ott vannak a bejárat mellett. Olyan lesz, mint a képviselőfánknak Imi atyus szerint. A kocsmában aznap este valahogy sokan voltak. Egy perc alatt tíz pálinkás pohár került az asztalunkra, mi meg, a szokásnak eleget téve egyet kézbe véve körbeköszöntük a társaságot, és ledobtuk az italt. Ezt látva mindenki jóleső morgással visszafordult a saját társasága felé. Végre mi is tárgyalhattunk Markó bácsival, a harangozóval.
– Mióta szivárog a seb a szobron, Markó bácsi? – vágtam bele a dolgok közepébe, nagy bátran.
– Hát tuggya, én nem is tudom, ez úgy van, hogy néha igen, néha nem.
– Mi néha igen, néha nem?
– Hát a seb, na! Néha látom, néha nem. Én nem akarnék…
– Mit nem akarna, Markó bácsi? Most akkor van ez a dolog, vagy se?
– Van, hát vanni van. Akkor kezdte, mikor kihirdette a plébános úr a felújítást, hogy pénz kéne rá. Ez húsvét táján lehetett. A Vladko, a téglás, az el is vállalja, még részletre is, így vót mondva. No és a hirdetés után egy pár nappal már fel is vonultak a Vladko emberei, máris állványoztak, de oszt annyiba maradt egy darab ideig minden. Ez volt úgy márciusba, most mingyá június.
– Mi volt ezután?
– A plébi mikor meghirdette, hogy kéne újítani, alig pár euró gyűlt be, tán vagy 350 pénz. Az meg semmire se vót elég, még a hat kőműves egy napi munkájára se nagyon, amivel felállították az állványozás felét. A Vladko is kapott kulcsot a templomhoz, ezt én sérelmeztem kérem, mert hát mi van, ha elveszik valami? Kit vesznek elő? Engem.
– Mióta szivárog, és mióta tudják a népek, hogy szivárog a seb, már ha tényleg van ez a dolog, Markó bácsi?
– Hát egyszer úgy vót, hogy vasárnapi mise vót, még márciusba, húsvét előtt asszem. Na, menek be a templomba, mondom, felkapcsolom a villanyokat, megnézem ki van-e takarítva, hát érezek valami finom szilvórium illatot bent. Mondtam is magamnak, meg vagy te hülyülve már Markó, szilva a templomban?
– Honnan érezte, Markó bácsi?
– Volt az fiam mindenhol, nem volt nagyon erős csak éppen, hogy érezni lehetett. Ahogy meg néztem fel az oltár feletti keresztre, jó magasan, vagy három méterre van fent, hát láttam, csillog a Jézuska oldala, ott, ahol a seb van megformázva szobrászilag, na! Azt hittem, káprázik a szemem, de nem. Valami apró rózsaszín cseppek voltak rajta.
– Biztosan látta ezt, Markó bácsi?
– Ne izéljen már velem! Ahogy néztem, hát odaállt mellém a Póli, ő is látta, meg még vagy tucat asszonyka, akik vele jöttek be, mert hát, csak kell takarítani isten házában is, nem?
– Persze, rendnek lenni kell. Mi volt ezután?
– Hát én máris szóltam az atyának. Hogy izé, a szobor valamit csinál. Én nem mertem közelebb se menni nagyon hozzá. Nem félek, de tuggya, én óvatos egy ember vagyok, nem akarok én ebbe belekeveredni. Az atya jött, megnézte, keresztet vettet, mondta, ne híreszteljük, de hát a helyi asszonynépnek mondani ilyent, hogy ne híreszteljen? Á, kérem, felesleges!
– Mit mondott a pap, Markó bácsi?
– Az atya rám bízta, hogy hallgassak, és ekkor adott nekem 100 eurót, hogy vegyek festéket és fessem végig a korpuszokat a faluba vezető út mellett, van vagy tucat belőle. Ez is az én dolgom szokott lenni, csak én…
– Mit csak maga?
– Hát én a pénzt elittam meg eljátszottam ezen az átkozott kártya automatán.
– Most ez, hogy jön ide?
– Hát, mondta az Imi, hogy a Krisztusokon a kék gatyák. Hogy az is érdekli…
– Ja, az is a maga műve?
– Nu, hát mondom, elittam a pénzt, meg az a rohadt gép vette el a javát, de hát festeni meg kellett, hát micsinálhattam vóna, belógtam és elloptam a szövetkezet gépalkatrész raktárából egy doboz festéket. Olyan Zetor kéket. Hát oszt azzal…
– Mit azzal?
– Azzal festettem ki a korpuszokat. De mingyá az elsőnél megugrott a kezem, bevallom, akkor is részeg voltam, Imi hozott jóféle kóstolót a barackból és hát, sikerült, ahogy sikerült, szegény Jézuskának, olyan fecske fürdőnadrágot festettem, no. Már hogy fel ne tűnjön az az egy, amit elrontottam, így hát mindnek olyat festettem.
– Semmi gond Markó bácsi, csinosak a fecske gatyós korpuszok, nekem bejön. A szoborról még tud valamit?
– Nem nagyon kérem, nem tudok, csak az asszonyok mindég mondják, hogy jaj, valami nagy dolog leszen a világba, mert vérzik a Krisztuska! Tényleg jók a gatyós Krisztuskák?
– Mondtam, nekem bejön ez a fazon. Markó bácsi, hát a kulcsot elhozta-e?
– Hát megegyeztünk Imivel… De ha az asszony, meg a plébi megtudja, nekem végem. Engem akkor…
– Diszkrét leszek, Markó bácsi nyugodjon meg, amúgy meg tán 20 percig se fog tartani az egész, maguk addig kint ülnek majd a padon, én bemegyek, fényképezek és utána mehet mindenki, ahová gondolja. Jó lesz? Csak diszkréten!
– Legyék így! De mi az a diszkrit, amit mondani teccett?
Záróra után kissé zsongó fejjel indultunk a templom felé, a tíz pohár mind legurult. Meleg volt, az első meleg este azon a tavaszon, messziről mintha villámlást is lehetett volna látni. A pálinkákat dicsértük, az idei jó tavaszt, ígéretesnek mutatkozik a gyümölcstermés, ígéretes pálinkákat lesznek az idén. Ha nem lesz viharkár, jég, vagy kései fagy még. Ember inna, isten végzi a termést! A templomhoz érve lecsendesült Imi atyus, meg Markó bácsi is. Én is izgultam, bevallom. A kis kompakt fényképezőgépem, amit félig illegális bevetéseken szoktam használni, ott lapult a zsebemben. A kulcs simán nyitotta a szűk faajtót a tornyon, én beosontam, s máris zárták utánam az ajtót.
Tapogatózva tudtam csak haladni, szerencse, hogy gyerekkoromban sokszor jártam a toronyban, tudtam, két forduló, negyvenkét lépcső után kell jobba fordulni, vállal benyomni a karzat ajtaját, az orgona mögött, és akkor az ember a fújtatóhoz ér. Azt megkerülve három szűk sor pad, majd balra le egy csigalépcsőn lehet a bejárat melletti mellékoltárhoz, a lourdesi barlang mellé jutni, ott van egy kis örökláng, onnan simán lehet menni, egészen éjfélig díszkivilágításban van a templom, így az ablakokon annyi fény jön be, hogy talán villanót sem kell használni a fotózáshoz. Minden ment is a tervek szerint. A karzatról leértem, ott voltam a lourdesi barlangnál. Alig tettem pár lépést, érezni kezdtem a szilvapálinka illatát. Minél közelebb mentem a vérző Krisztus szoborhoz, annál erősebb lett. Érthetetlen! Az oltárnál már szinte penetráns. A szobor, egy szomorú arcú Krisztus, ágyékára sötétkék színű takarót faragott a régi mester, gondoltam innen ihlette magát Markó bácsi, mikor az útszéli korpuszokat mázolta hasonlóra. Kihúztam a gépet a zsebemből és próbáltam a szoborra élesíteni. Az oldalán tényleg csillogott valami. Pár csepp le is gördült a szemem láttára. Megrázkódtam. Bevallom váratlanul ért a látvány. Még jobban hajtani kezdett a kíváncsiság. Közelebb léptem, odahúztam egy széket a szobor alá, hogy arra felállva tudjak fényképezni. Ráálltam és hirtelen erős késztetést éreztem belenyúlni a sebbe. Kinyújtózva értem el csak, bizonytalanul, lábujjhegyen állva. Amikor sikerült hozzáérnem, hirtelen villanást láttam. Valami rácseppent a kezemre. Automatikusan megízleltem. Szilvórium! Az aznapi ivászat után próbáltam zangós fejjel felfogni, mi ez az egész. Minden igyekezetem csődöt mondott. Vártam a feltételezett villám dörrenésére. Hozzáértem még egyszer a szoborhoz. Ragacsos volt a seb, mint egy valódi döfés helye. Halványpiros folyadék néhány cseppje csillogott rajta. Hogy került szilvórium Jézus sebébe? Felnéztem a szomorú szeműre és ebben a pillanatban megint villant az ég, s mintha megelevenedett volna a Megváltó tekintete. Ugyanabban a pillanatban hatalmas dörrenés, majd éreztem a légnyomást, hangos volt az üvegcsörgés, én meg hirtelen elzsibbadva azt éreztem, hátrafelé zuhanva merülök a sötétbe.
Az ujjam égnek feltartva, a másik kezemben a kis, kompakt gép. Ami video funkcióra váltott, mert ijedtemben megnyomtam valami gombot rajta. Aztán már csak sötétség.
Mi is történt egyáltalán? Napokkal később kaptam csak választ. A járási kórházban, ahová másodfokú agyrázkódás, kéztőcsonttörés, áramütés tünetei miatt vittek be. Plusz még volt rajtam néhány horzsolás is, meg apró égési sebek, mert a villámtól egy kis tűz is támadt bent, de én arról már nem tudtam. Azon az estén, a hirtelen meleg miatt, egy ritka erős vihar csapott le a falura. Két villám is belecsapott a templomba, úgy mondják a vasállványozás miatt, az vonzotta le. A második villámlás a benti csövekre is átvezetődött, mert szabálytalanul összekötötték a két állványozást, a kintit meg a bentit. Emiatt aztán… Történt, ami történt. Hogy mi lett a szoborral? Amelynek állítólag – és mintha én is láttam volna – a jobb oldalán tényleg valamilyen folyadék csordogált végig? A szobor megmaradt, csak a két keze végén vannak apró sérülések. A tűznek ellenállt, csak a homloka pörkölődött meg, leégett a festék, ami még tiszta szerencse, mert így legalább kiderült, korábban volt egy arany glóriája a szobornak, ami ettől az égéstő került elő. A jobb oldalán, jó nagydarabon piros színű lett a szobor, teljesen elkenődött a régi piros festék. Kíváncsi is mindenki, mi is történt. Főleg a csordogáló seb vár magyarázatra. Háromféle elmélet született. Mindhárom helytálló lehet. Vagy egyik sem és minden csak feltételezés. Legutóbbira szavazok én.
Vegyük akkor sorjában! Mikor először, még valamikor március végén elkezdett szivárogni a seb, az egy sima beázás eredménye volt. A pléhtető mintegy két centis lyukán az akkoriban igen gyakori és intenzív eső pont oda csepegett, ahol a seb van. Ezt vették először észre Markó bácsi meg a vénasszonyok. A víz kioldotta a háború alatt vízfestékkel rosszul újrafestett sebet. Ehhez társult a restaurátorok szivárgó kupakú szilvóriumos üvege. Hogy került pálinka ide? Itt mindenhol isznak, és ennyi az egész.  Az már külön érdekesség, hogy pont abból a palackból kezdett el csepegni a jóféle szilvapálinka, amelyet valami véletlen folytán pont a szobor fölött felejtettek.  Ez már JELIGE: BIRSALMA akkor történt, mikor elkezdődött a belső festészeti munka. A restaurátorok egyike az állványozás tetején tett ki a zsebéből egy rosszul záródó, félliteres pillepalackot. Pont a sebre hullott a pálinka! Hogy ott van még az intenzív szilvaillat a templomban kérdése is? Erre is van magyarázat. Ezek a művész emberek egy ötliteres műanyag palackban tárolták az oltárszekrény mögött az italukat, amit helyben kaptak, szíverősítőnek, bátorítónak. Mert ugye felmászni korán reggel tizennégy méter magasra és ott dolgozni? Kell a kurázsi! A nagy, raktározó palackon volt egy pici lyuk, egyszerűen valaki megkoccintotta a sarkát, és elrepedt. Lett ott egy tizedmilliméternyi lyuk, így a finomság lassan alászivárgott az oltárnak. A restaurátor urak több hónapig ottfelejtették, mikor leléptek egy másik helyi megrendelést nagy hirtelen elvégezni. (Egy helyi vállalkozó megrendelte a kertjébe a Trevi kút kisebbített másolatát) A harmadik magyarázat pedig az lenne…
Ne nézzetek rám furán! Lehet, hogy csoda történt! Valóságos csoda, és el kell hinni. Ezt is el lehet fogadni. Az ujjam, amivel belenyúltam a sebbe, máig zsibbad. Nem fáj, csak mintha ezer hangya keringőzne egy helyen. Az orvosok szerint a könyökömben egy ideg miatt van ez, csúnya nagy ütést kapott. A fejem még most is zúg, mintha vihar lenne benne. Hát igen, csoda, hogy egyáltalán megmaradtam. Imi atyus, meg Markó bácsi szedett ki a restaurátorok rosszul összerakott és a villám miatt összeomlott állványozása alól. A templomban nem lett nagyobb kár, az oltárszekrényt leszámítva, az kiégett. A Krisztus szobor, amihez felmásztam, szinte sértetlen maradt, a kiolvadt koronát, meg az oldalán lévő piros foltot leszámítva. Senki nem érti, hogyan történt az egész. Miért égett ki oltár szerkény, mint valami fáklya? Ebben közrejátszhatott az alá kiszivárgott pálinka a tűzvizsgálók szerint. Egyértelmű ok a villámcsapás. A kompakt gépemben megmaradt hatperces felvétel adhat támpontokat. De azt elvitte a rendőrség, még nem tudom, mikor fogom visszaszerezni. Azt nem értem, mit akar a rendőrség. Egyszer volt bent nálam egy tiszt. Mert lekódolt a fényképező gépem, csak én tudom kinyitni. Én is nyitottam ki. Akkor láttam, hogy mit vett fel a gép. Az elején néhány fotó, egy egész alakos, a szoborról, aztán közeliek, amin halvány rózsaszínű cseppek látszanak, sárgás, plasztikus JELIGE: BIRSALMA felületen, majd megint egész alakos képek. Aztán a video látható. Elején egy durranás, majd a zuhanás íve, aztán a lángok tánca, és a szobor sebéből kibuggyanó egyre több piros csepp. Póli néném biztos bekereteztetne egy ilyen képkockát! A tűzesetkor a szobor úgy borult fölém, hogy két templomi pad megtartotta a kereszt két szárát, az állványozás vascsöveitől megvédve engem. Az arcunk, a szoboré, s az enyém, majdnem összeért mikor megtaláltak. Valami történt velem. Orromban a szilva illata. Az agyrázkódás utóhatása lenne, hogy a hangokat másképpen hallom? Mondják, megváltoztam. A laptól kirúgtak, eljárás folyik ellenem, betörés miatt. Pedig feljelentés az nincs. A plébános nem tett ilyet. Azt mondta neki Imi atyus meg Markó bácsi, véletlenül jártunk arra, amikor a villám becsapott, és én a szobrot akartam menteni. Ha legközelebb odamegyek, elmegyek a plébánoshoz, lesz mit vele megbeszélnem. Imi atyus szerint nem haragszik rám sem a pap sem a néne. Isten ujját látják ebben. Mit tudom én. Lehet. Az ujjam az zsibbad. Picit. Nyúlj bele a sebbe! Ő ezt a hitetlennek, a kételkedőnek mondta, mikor feltámadt.  Én megpróbáltam.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2015
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2015:

Jelige: „Kecskerágó”

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2015

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.19 másodperc