Örömmel fogadtuk el a meghívásukat e díjátadásra, s örömmel képviseljük itt Diószegen a Magyar Írószövetség tagságát, mert ez a jelenlét már semmit sem tartalmaz a béketáborbeli országok írószövetségeinek formális, hivatalos, penzumszerű küldöttségesdijéből. Pedig még annak is volt haszna, az idősebbek emlékezhetnek rá: ha hivatalos anyaországi irodalmárok találkoztak csehszlovákiai magyar irodalmárokkal, az is azt jelentette, hogy magyar írók beszéltek magyar írókkal, még ha ez nem változtatott is sokat az elszigeteltségen. 

Mikor ezeket a gondolatokat írtam, s mersze most, hogy ezeket a sorokat olvasom, valahogy furcsának tűnik - itt állok - történetesen régi – na most barátomot nem mondhatok, mert noha „Fonsi” közel állt hozzám - de legyünk pontosak – stílszerű lenne kérkedni Fonsi barátságával – de  Talamon Alfonz nem volt a barátom, inkább haverok voltunk… Haverok?

A történelmi publicisztika vonzásában

Kiss József a szlovákiai magyar kisebbségnek ahhoz a nemzedékhez tartozik, melynek tagjai szellemi munkásként szlovák munkahelyeken dolgozva is igyekeztek magyarként helytállni. Ma ez természetesnek tűnik, de a hatvanas években még eléggé ritka volt az ilyen magatartás. Ezért talán érdemes végigtekinteni Kiss József pályájának alakulását, melyben egyaránt jelen volt a csomópontok egymáshoz kapcsolódása, de azok meghaladása is, nem nélkülözve az éles kanyarokat sem.

Fonzi,
azt mondtam, hogy rendben, elvállalom, s most döbbenek rá, mikoron épp születésed napján rászánom magam a szónoki beszéd megírására, a  fehérlő lap  láttán  elbizonytalanodom, megtorpanok, meg kellene találnom a fonalat, keresem az ilyenkor illendő hangfekvéshez a színeket, s tényleg nem tudom, hogyan is indítsam beszédem, mert a „tisztelt hölgyeim és uraim“ nem illik ehhez a helyzethez a Te jelenlétedben.

Turczel Lajos élete és műve átfogja és megjeleníti a szlovákiai magyar történelmet. Beleszületett a huszadik század nagy kor- és sorsfordító változásaiba, egy éves, amikor létre jön a Csehszlovák Köztársaság. Sorsa, pályafutása magán viseli a történelmi kataklizmák minden drámai jegyét. Megélhette ritka örömeit és súlyos sorscsapásait!

Szőke Józsefben – az író, a bibliográfus, a művelődésszervező közéleti ember és a szerkesztő mellett – hadd köszöntsem most első munka-adómat. Nem, nem dolgoztam soha az irányítása alatt, csak éppen a pályám indításához kaptam tőle az első, soha nem feledhető ösztönzéseket.

„Akinek a szöveg a hitvallása”

Zeman László 1928. november 7-én született Eperjesen. Szülővárosában járt is-kolába, s ott is érettségizett 1948-ban.
Számára a szülőföld, a „Tarca-parti Athénnek” is nevezett Eperjes gazdag történelmével, az evangélikus Kollégium szellemi örökségével mindmáig meghatározó élményt, kiapadhatatlan szellemi forrást jelent. (A város és a Kollégium kultúrtörténetének egyes fejezeteiről, kiemelkedő személyiségeiről egyébként a Gymnasiológia c. könyvében olvasha-tunk.)

,,Megszülettem egyszer régen Budapesten”
(A holnap hitével című szonett, 1964)

Tisztelt Ünnepeltünk! Kedves Mester!

Irót ünneplünk, és irodalmat ünneplünk. Ünneplünk egy kiváló írót, aki a megélt valóságot képes többszörös metaforákba rejteni. Akinek időtechnikája múltat, jelent és jövőt gyakran egyszerre léptet színre.

Talamon Alfonz-díja alkalmából Diószegen, 2008. május 30-án
(Tóth László, József Attila-díjas költő)

Hölgyeim, Uraim!
Hadd kezdjem a következővel. Rendes körülmények között, egyszer, valamikor, igazából Talamon Alfonznak kellett volna megkapnia egy majdani Duba Gyula-díjat. Az élet azonban, s tudjuk ezt akár olvasmányainkból: akár Talamon Alfonz vagy Duba Gyula műveiből is – nemigen ismeri a rendes körülményeket.

Elhangzott Diószegen, 2008. május 30-án, a Talamon Alfonzról elnevezett díjátadáson.

Mély fájdalommal emlékezünk Gergely József költő és volt tanárunk halálának első évfordulóján, aki 2007. január 9-én hunyt el súlyos betegsége következtében Losoncon. Családjával együtt minden volt tanítványa mély fájdalommal a szívében gyászolja Őt.
Silvia Mann,
Gergely József volt tanítványa

     A pszichológia tudományos művelői ma már meggyőződéssel állítják, hogy a mese valójában az első, bölcsőbeli szellemi ingecskénk, s boldog az, aki ezt az ingecskét soha le nem veti.
     Hiszem, hogy Vércse Miklós, akit ma itt együtt ünnepelünk, hetvenöt évesen is magán viseli a meséknek ezt a varázslatos ingecskéjét.. Mert tehet-e mást az olyan ember, aki a Csallóköz szívében, egy olyan iciri-piciri falucskában született, amelynek a neve Lidértejed, s titokzatos nevével maga is egy soha meg nem írt mese.

A Gál Sándorral való kapcsolatom, a barátságunk csaknem fél évszázados, kezdete 1959-re tehető, amikor is a most 70 éves költő, még ifjú emberként Pozsonyba, a Szabad Föld szerkesztőségébe került.
Nem sok híja volt azonban, hogy már korábban is nem találkoztunk, hisz ő is Komáromban tanult, de akkor kezdte a komáromi tanulmányait, mikor én már eltávoztam a városból, 1955-ben.

Irodalomtörténeti közhelynek számít, hogy íróink, költőink, kritikusaink, bár jelentős részük a fővárosban él, nagyrészt vidékről, falvakból és kisvárosokból származnak, az ország minden részéből verbuválódtak. Pozsonyi születésűt alig találunk köztük. Egyikük Aich Péter! A háború alatt, 1942-ben született. Amiből az következik, hogy megélhette a város múlt félévszázadát, és folyamatukban éli a huszonegyedik századi változásokat.

     Az életben a jelek szerint nem létezik tökéletes dolog. Sajnálatos, hogy még az olyan alapigazság is, amely szerint az idő ezen a sárgolyón mindenki számára egyforma gyorsan telik, tartalmaz bizonyos fokú igazságtalanságot. Az embernek például kedve volna néha megálljt kiáltani, s némi kedvezményt kérni azoknak, akik a drága időt a legfontosabbra: alkotásra próbálják meg felhasználni. Szinte hallom azonban a Szent Péter-i választ a túlvilági kapuból: – Nem, semmiképpen.

Mács József írói pályájáról szólva egy nemzedékről beszélek. A háború után eszmélkedtek, ma jóval hetven felett járnak. Ő maga hetvenöt éves. Megtorpant gyerekkor, félbetört fiatalság és megszakított tanulás után vidéki sivárságból vagy magyarországi iskolákból verbuválódtak össze Pozsonyban a múlt század második felének elején.

  Motesiky Árpád a vidék írója, ennek minden attributumával.
Vidéken él és alkot, írásai a vidéki élet tükrei. Többen vannak ilyenek, de mi alig veszünk róluk tudomást. Pedig a helyzetük, publikálási gondjaik, anyagi létkörülményeik alig változtak az elmúlt évtizedekben. Seregük, főleg a nemzetiségi irodalomban jelentős, ahol a publikálási lehetőségeik egyre szűkülnek. Kevés az újság, folyóirat, a könyvkiadók megélhetési gondokkal küszködnek. Ugyanakkor hitem szerint a vidéki írók szerepe egyre nő.

Születés, kapaszkodás a nap felé, szerelem, bújócska az idővel, méricskélése emberi szempontból a mérhetetlennek. Íme az ember, aki megpróbálja saját alkotói horizontját, az annál szélesebb közösségi látószöget és a még szélesebb ívet, az örök emberi érték továbbadásának lehetőségét megrajzolót bevilágítani. Zirig Árpád erre tette fel életét, úgy hogy közben elsősorban hű maradt, szűkebb pátriához, tájhoz, tájhazához, városhoz s emelett irodalomhoz, magyarsághoz, értékteremtő és értékmentő szellemiséghez.

Egy vallomással kell kezdenem. Mészáros Lászlóval személyesen, ha emlékezetem nem csal, először csak az 1980-as évek vége felé találkoztam valamelyik írószövetségi rendezvényen. Addig csupán a lapokban közreadott cikkeit és Nyitott tétel címmel megjelent tanulmánykötetét olvastam, sőt ez utóbbiról egy szigorú kritikát is írtam valamikor 1977-ben. Közel 30 év távolából úgy látom, talán ez az írás is közrejátszhatott abban, hogy Mészáros László kritikusként és esszéíróként elhallgatott. Bármi is volt azonban az oka, őszintén sajnálom, hogy így alakult, hiszen az ember sebeket oszt és sebeket is kap, főleg ha olyan terepen mozog, ahol árgus szemek figyelik minden lépését, de ettől az élet még megy a maga útján, s mindig van lehetőség a korrekcióra vagy a pályamódosításra.

Azt mondják, a műfordító olyan szerző, aki más neve alatt és más nevében ír. Az ún. posztmodern irodalomban számtalan olyan író van, aki más neve alatt és más nevében, mintegy álarcban ír. Megkockáztatom hát a paradoxont: tulajdonképpen minden posztmodern szerző műfordító, s kérdéssé formálom a meglepő állítást: vajon nem nevezhetnénk-e akkor a műfordítókat posztmodern szerzőknek?
S majdnem ugyanez a helyzet a kiadószerkesztőkkel.