| Év Irodalmi Alkotása: jelige: Lotos |
NEM SZABAD SÍRNI
A hajnali derengésben egy fogat áll a
tanyasi ház előtt. A szikár lovacskák türelmesen várakoznak.
Gyakorlatlan, kapkodó asszonykéz fogta be őket, a sallang is lemaradt a
kötőfékükről. A szekér hátuljában jókora kupac széna, a bakon kisleány. Ő
a legidősebb, övé a felelősség. Nagy út áll előttük.
Az asszony kitereli a gyermekeket, gondosan bereteszeli maga után az ajtót, aztán felkapaszkodik. Kétszer is nekiveselkedik, mire nehéz terhével sikerül elhelyezkednie. A kicsik néma csendben kuporodnak mellé. Egy pisszenés sem hallatszik, még a legapróbb is olyan most, akár a kezes bárány. Máskor alig várnák az ilyen utazást. A messzi város hatalmas házaival, nyüzsgő piacával a csodák kiapadhatatlan tárháza lenne számukra. Édesapa egy-egy jól sikerült alku után árpacukorral, mézeskaláccsal halmozná el őket. De édesapa már nincs. Ott maradt a… anya se tudja pontosan, hogy hol, és soha többé nem jöhet haza. Némán ül a zsákon, a beteg fiúcska fejét fogja. Még nincs harminc éves, de már özvegy. Fekete kendője illendően a szemébe húzva, nehogy megszólják a szomszédok. Ámbár… ki látná ilyen korai órán, mikor még a kakas sem kukorékol? Közel s távol nem lakik senki, csak a csobán a völgyben. Annak idején Gábor az egész dombhátat megörökölte, aztán ugaron hagyta. Okosan gondolta, jól jött az legelőnek a jószág számára. Nem is volt oka panaszra, az ő ura a föld alól is előteremtette a betevőt mind a hat gyermeke számára. A kerék zöttyenése riasztja fel gondolataiból. A leányka meglendíti az ostort, kikerüli a kátyút. Jól hajt a szentem, az apja tanította, Isten áldja meg érte haló poraiban is. Lepillant az ölébe. A gyerek egyenletesen lélegzik, mintha csak szunnyadna. Hálistennek, legalább nem jajveszékel. Nehéz éjszakája volt, a gyomra gyötörte. Úgy odalett, hogy a purgálófőzet is kifolyt a szájából, hát most elcsigázottan pihen anyja térdére hajtva a fejét. A másik három megilletődve nézi a sápadt arcocskát, és talán az jut az eszükbe, hogy nemrégiben Jancsi is a hasát fájlalta. A múlt héten még együtt mókáztak a Buksival, aztán Jancsi hirtelen megcsendesedett. Már nem panaszkodott, hogy bántaná valami, de az anyjuk nem örült neki, hanem papot hívott, aki szigorúan kiparancsolta őket a tisztaszobából. Estefelé Lidikát beküldték valamiért, de ő nem vitt magával világot, mert akkor már minden mécses az ablakban égett, aztán a nagy vakoskodás közben megérintette a ravatalon fekvő Jancsi kihűlt testét. Akkorát sikoltott, hogy attól még a halottak is felpattantak volna, ha ugyan nem vitték el magukkal a lelküket az angyalok. Lidika egész éjjel sírdogált, a testvérke pedig kiköltözött a temetőbe a nagy fenyőfa alá. A város messze van. A lovacskák patkója ütemesen kopog, szinte álomba ringat. De jó is lenne most aludni. Gépiesen megsimítja a kisgyerek homlokát. Forró, mint a tűz. A város messze van. Nem lehet aludni. A megyeszékhely alig egy kőhajításnyira esik a tanyától, nagy tudású doktor is lakik ott, meg patikárius is, de a határ miatt, amit az urak húztak, elérhetetlen. Akár a világ végén is lehetne. Meg kell hát kerülni az egész dűlőt, a szántót, a kaszálót, a szénégetők kunyhóit, a Kopaszhegyet, aztán az országútra kanyarodva Vásárhelynek venni az irányt. Ki hallott már efféle sületlenséget, hogy az ember elfelé haladjon a céljától? Bolond ember az ilyen, de hát mit lehet tenni, ha tegnap még Magyarországon hajtotta álomra a fejét, másnap meg már oláhföldön ébredt? A rossznehesség egye meg az urakat ott, ahol vannak, ha már jódolgukban nem tudták egy kissé lejjebb húzni a mappán azt az átkozott vonalat. A nemzetiszínű zászlóval ékesített fahídon nincs tülekedés. A csendőrök egy szakadt gúnyájú vándorlegényt abajgatnak éppen, mikor meglátják a szekeret. -Hová, hová jóasszony? – szólítja egyikük szép magyar nyelven. -Hát csak ide, a vásárba – mondja, aztán mutatja a zsákot, hogy ni. A törvény embere tessék-lássék pillant a szegényes rakományra, és int, hogy indulhatnak Isten hírével. Nem veszi észre a doktornak szánt hízott libát elrekkentve a széna alatt.
Döcögnek tovább kitartóan, mert Vásárhely messzire esik. Abrakolni is kéne már, de a feje lekókad, kendője az arcába csúszik, szeme leragad. Arra ocsúdik, hogy a gyerekek a kötőjét rángatják. -Édesszülém, leesett a Berci. Hát csakugyan. Kicsúszott a kezei közül, amíg ő elpislantott, aztán most a saroglyába gurulva hentereg az istenadta. A karja után kap, érzi, hogy hideg. Tapogatja a homlokát, a kis kezét, aztán olyan hang hagyja el a torkát, mint egy haldokló állaté. A két ló ijedten kapja fel a fejét az egyhangú kocogásból. Ráró a gyeplőt cibálja, Peták nyerít. A kicsik megrettenve bújnak a szoknyájához. A bakon ülő Lidika tátott szájjal fordul hátra. Megállnak. Eltelik néhány perc, míg az asszony megtalálja a hangját. Akkor felnyalábolja a fiát, és rákiált a lánykára. -Indíts haza! Szó nélkül engedelmeskedik, megrántja az istrángot, visszafordítja a szekeret. Tudja, hogy baj van. A többiek észreveszik kibuggyanó könnyeit, hát ők is rázendítenek. -Csituljatok! – förmed rájuk az anyjuk. – Hallgassatok! Nem szabad sírni! A hídon posztoló finánc még emlékszik az asszonyra, nem fér a fejébe, hogy újra itt látja. Valami jobb fogást szeretne sonkával, boroshordókkal megrakodott székely kalmárok személyében, nem holmi gyászoló özvegyet egy fészekalja góbéval. Odaballag azért, mert fő a kötelesség, mellesleg gyanús is lesz neki a dolog. -Aggyonisten húgomasszony, ejnye no, de gyorsan megjárták. -Biza otthon feledtük a pityókát, anélkül meg nem vásár a vásár. -Az már igaz. No és a legényke? Mi lelte? -Semmi, kérem alássan, csak egy kissé elpilledt szegényke, aztán most aluszik. -Akkor hát eredjenek békivel.
Lidika úgy ül a bakon, mint aki kísértetet látott. Mereven markolja a gyeplőt, időnként néhány halk szóval biztatja a rudast, amire nincs semmi szükség, mert Peták tudja a dolgát. Hazafelé tartanak. A félig nyitott ajtó láttán balsejtelem keríti hatalmába, szólítja az anyját, de az csak Bercit ringatja, a halott fülébe dúdol. Leugrik hát a kocsiról, és beóvakodik a tornácra. A küszöbön majdnem elbotlik a Buksi tetemében, aki szétvetett lábbal hever az ajtóban, mint egy elhajított rongydarab. Mérges kutya volt a Buksi, nem adta olcsón a bőrét. A kamra is tárva-nyitva, pedig ez nagy baj, mert beköltöznek az egerek, és megrágják a törökbúzát. De milyen búzát, uramisten? A hombárokban egy szem nem sok, annyi se maradt. Lába kelt, akárcsak a szalonnának meg a gömböcnek. Erőt vesz magán, benyit a szobába is. Édesapjuk szép rendben bevetett ágya feltúrva, a lepedő hiányzik a csíkos dunyhák alól. A szemét törölgetve tántorog vissza a kocsihoz. -Édesanyám, édesanyám… elvitték a szemfedőt… mindent abba kötöttek bele az orcátlan tolvajok… Az asszony felemeli sápadt arcát, úgy nézi a pityergő kislányt, mintha először látná életében. Aztán nagy sokára síri hangon megszólal. -Csiba te! Nem szabad sírni.
|
|
|
|
| |
Kapcsolódó linkek | |
Hír értékelése | |
Értékelés: 5 Szavazat: 3
| | Parancsok | |
|