Bárczi Zsófia
Lorenzo Ribera: Trisztán és Izolda
Trisztán ostoba volt. Nem különösebben ostoba, hanem átlagosan ostoba. Az őt körülvevő csend, amit Izolda rendszerint titokzatosnak aposztrofált, részint a világ dolgaira való reakcióképtelenségből, részint az azok iránti teljes közönyből fakadt – a világ dolgaiba természetesen Izolda is beletartozott. Valószínüleg épp kikezdhetetlen középszerűsége tette alkalmassá arra, hogy Izolda felfigyeljen rá.
Izolda egyébként festő volt. Általában tájképeket festett, pasztellszínekben. Pasztellzöld mezőket, előtérben virágzó mandulafákkal. A mandulafák virágait impresszionisztikus, elmosódott foltok jelezték. Egészében kellemes volt az összhatásuk. És néha tengert is festett, sok hallal, a mexikói primitívek modorában , de ezeket a képeit sosem állította ki.
Izolda életének egy rendkívül nehéz szakaszában találkozott Trisztánnal, mert a szükségszerűség elve alapján eltökélten hitt a csodában, s ezért a csodák mindig meg is történtek vele. Mikor Trisztánnal találkozott, már évek óta fuldoklott. Persze, hozzá kell tegyem, a csoda nem okvetlenül teszi boldoggá azt, akivel megtörténik.
Trisztánnal szemben Marke okos volt, gyöngéd és megértő, rádásul időnként kiporszívózott. Mindezen érdemei sajnos nem voltak elégségesek felesége szerelmének elnyeréséhez, mert az emberek általában nem érdem szerint szeretnek, de Marke ebbe már rég beletörődött, arról pedig valószínűleg fogalma sem volt, hogy Izoldának miféle csendes kétségbeesésben peregnek a napjai. Amit Izolda leginkább nem tudott elviselni Markeban, hogy hangosan csukja be az ajtót, hogy nem érzékeli a láthatatlan határvonalakat, ahogy kortyonként tölti ki reggel a tejet, nehogy megmaradjon, főleg ez utóbbit, no meg az élet minden apró területén megnyilvánuló enyhe, és mások számára tökéletesen láthatatlan kicsinyességét. Marke úgy volt smucig, hogy közben döbbenetesen drága ajándékokkal halmozta el a feleségét. Igaz, sosem azt adta, amire Izolda vágyott, erről viszont tényleg nem tehetett, Izolda sosem beszélt a vágyairól. Market valószínűleg mindenki jobban értékelte volna Izoldánál, és Izolda igazán nem bánta volna, ha Marke valamelyik törekvő kolléganője elcsábítja a férjét, de Marke, Izolda legnagyobb bánatára, módszeresen és idegesítően hűséges volt.
Amparo semmit nem gyűlölt annyira, mint a hallgatást. A csendnek pont huszonhét fajtáját különítette el, de mind közül legjobban a bűntudatos csendet utálta. Közvetlenül ezután jött a közönyös csend. Aztán a süket csend. Na, ez jellemezte szerinte Trisztánt. Nem a másik gyötrésének enyhén szadista és jól kiszámított hallgatása, hanem az érzékelés hiányából fakadó neutrális és némileg szórakozott csend. Ezért Amparo idegenkedett Trisztántól. Amparo Izolda férjétől is idegenkedett. Igaz, a férjétől Izolda is idegenkedett.
Amikor például nem ment el Izolda kiállítására. Nem nézte meg a képeit, amiket – bár ezt nem tudhatta – részben pont ő ihletett. Nem nézte meg, mert megfeledkezett a kiállításról. Nem egyszerűen elfelejtett elmenni, az ilyesmi naponta megesik, bárkivel, Trisztán tudatából úgy zuhant ki Izolda kiállítása már a meghívó elolvasásának pillanatában, mint csupasz madárfióka a lazán összetákolt fészekből. Pedig Izolda szívszakadva várta. Szívszakadását fénylő mosoly mögé rejtette, ebben, meg egy sötétkék selyem estélyiben fogadta a kiállítás megnyitóján a város előkelőségeit, a kiállítás szponzorait, meg azt a néhány barátját, aki szerette annyira, hogy még a képeit is hajlandó volt megnézni (rendre). Hogyne tudta volna, hogy nem jön el Trisztán, de azért minden ajtónyitásnál elállt a lélegzete – a remény már csak ilyen, utoljára hal meg, meg effélék.
A kiállítás egyébként nem volt túl sikeres, persze igazán sikertelen se. Egyike volt azoknak a tizenkettő egy tucat rendezvényeknek, amelyekre minden városban sor kerül a különböző nemzeti, helyi és egyházi ünnepek tájékán, s amelyekre a közösség magára valamit adó tagjai sorra el is mennek, önmaguk előtt saját felsőbbrendűségük, ismerőseik előtt pedig kultúrlényi mivoltuk s abszolut kötelességtudatuk bizonyítandó. Izolda életében viszont kiemelt helyen szerepelt. Nemcsak azért, mert először állított ki saját szülővárosában (lásd senki sem próféta...), hanem azért is, mert úgy érezte, ezzel a huszonegy képpel valami egész különöset, minden eddigi művétől teljesen elütőt alkotott. Képei harsány színekben pompáztak, az addigi pasztellzöldet felváltotta a Benetton hisztérikusan boldog, elmebajos színvilága (ennek viszont legalább annyi pozitív következménye lett, hogy egyik képét a kiállítás után tényleg megvásárolta a Benetton, és hosszú hónapokig hasznosította óriásplakátként).
Van olyan, hogy egyáltalán nincs végkifejlet. A dolgok csak úgy megtörténnek, és kész. Megnyugtató lezárása kizárólag a sablonos amerikai filmeknek van, az élet dolgainak csak egész ritkán. Ez volt Izolda gondja. Izolda várta, hogy Trisztán majd színt vall - ezt a kifejezést a nagyanyjától vette át -, de Trisztán mindig egyformán barátságosan viselkedett, és ez így is maradt, végig. Rendszerint kávéházakban és kiállításokon találkozgattak, Trisztán ilyenkor valamilyen művészettörténeti kérdésről beszélt nagy lelkesedéssel, Izoldában pedig ezekre a röpke órákra felengedett az idegenség fojtogató szorítása, hogy aztán otthon újult erővel törjön rá. Trisztán egyébként eléggé únta Izoldát, bár a ragaszkodása imponált neki.
Izolda sokáig azt hitte, hogy Trisztán a problémája, holott önmaga volt az. Túlzott jelentőséget tulajdonított a szavaknak, mindig az érzelmek verbalizációját várta, s ennek elmaradása mérhetetlen csalódást okozott neki. Trisztán esetében ez amúgy nem számított, részéről szó sem volt érzelmekről. Izolda viszont egész nap képzelt párbeszédeket pergetett magában az „erre ő azt mondja, mire én, mire ő..” - klisé alapján. Ezekből persze soha egy sem hangzott el.
Trisztánnak Izolda a csütörtök esti, egyetemi összejövetelek részét jelentette. Csütörtök esténként Trisztán művészettörténeti előadásokat tartott a Kari Tanácsteremben, teljesen grátisz, a’ la szabadegyetem, az járt be hozzá, aki csak akart. Rendszerint összejött 15-20 ember, jobbára oktatók, meg azok ismerősei, így került oda Izolda is, Amparon keresztül. Trisztán épp Da Vinciről adott elő, s Izoldát azonnal lenyűgözte az a lobogó hit, amivel a perspektíváról beszélt. Izolda egyébként nem kedvelte a reneszánszot. És a művészettörténészeket sem. De Trisztánba azonnal beleszeretett. Aki viszont komolyan méltányolta, hogy mennyire méltányolja Izolda a szellemességét. Trisztán jó elbeszélő volt, Izolda pedig tökéletes hallgatóság.
Egyszer Izolda megbetegedett és nem ment el az összejövetelre, erre Trisztán gálánsan küldött neki egy rövidke levelet, hogy mennyire hiányolta az este. Izolda tulajdonképpen erre a pár sorra építette egész szövevényes képzelt viszonyát. Trisztánnak minderről még csak fogalma sem lehetett.
Izolda ekkoriban már feladta a Markeval folytatott küzdelmet. Marke – persze merő jószándékból – tökéletesen rátelepedett, beszivárgott élete minden apró zugába. Izolda szerette a kontemplatív semmittevést, Marke viszont folyamatosan tevékenykedett, ami rengeteg ajtócsapkodással, határozott, döngő léptekkel, és Izolda folyamatos ellenőrzésével járt. Izolda régebben napokat gubbasztott néma derűbe burkolódzva öreg fülesfotelje mélyén – ekkoriban még szerette a férjét –, Marke azonban rendszeresen átlépte azt a bűvös kört, amelyet felesége vont képzeletben maga köré, hogy gyengéd szemrehányásokkal illesse vészesen közelgő határidők, befejezendő képek, megrajzolandó illusztrációk kapcsán. Marke azt hitte, ez a szeretet. Egyébként rengeteget dolgozott, valószínüleg ez volt a legjobb benne, s Izolda életének legszebb korszakai azok lettek, amikor férje hosszú napokra elutazott valamilyen céges ügyben. Ilyenkor azonnal kihúzta a telefont, kikapcsolta a mobilt, és hiába csengetett bárki, még a postásnak sem nyitott ajtót. Izolda szenvedélyesen szerette a zavartalan nyugalmat. A telefontól különösen irtózott, sosem értette meg, mi a jó abban, hogy akárki felhívhatja. Ezért óvatosságból mindig különböző álneveken mutatkozott be, ha (amikor Marke otthon volt) felvette a telefont. A férjét ez rettentően bosszantotta, hiába magyarázta Izoldának, hogy nyilván fontos ügyben keresik, mire Izolda azt mondta, pont ezért.
Marke őrjítően becsületes volt, ő sosem jelentkezett be álnéven, ha felvette a telefont. Az a fajta következetesség jellemezte, ami az Izoldához hasonló embereket előbb-utóbb felőrli. A rossz házasságnak számtalan variációja van, s ezek közül néhány olyannyira hasonlít a jóhoz, hogy magukat a házastársakat is megtéveszti. Becsapni csak a testet nem lehet, s Izolda egy idő óta légszomjjal küszködött. Pontosan emlékezett az első esetre. Akkor történt, amikor Marke kitakarított a műtermében. Még az ecseteit is kimosta. Izolda hosszú ideig csak állt a fényesre suvickolt padlón, aztán felkapott egy spaklit és sikoltozva nekiesett a képeinek, s a sóbálvánnyá dermedt Marke szemeláttára cafatokra vagdosta őket. Aztán összeesett. Ezután hosszú időre depresszióba süllyedt. Az értelmetlen élet teljes súlyával zuhant rá, megtetézve Marke gyengéd gondoskodásával.
A Marke és Izolda közti, egyre mélyülő ellentétre a gyerekek fizettek rá. Izolda nem volt jó anya, és ezt tudta is, mi több, a gyerekei is tudták. Nem arról van szó, hogy ne végezte volna el lelkiismeretesen mindazt, amit egy anya általában megtesz, sőt, valószínüleg körültekintőbben járt el az utódokról való gondoskodás terén, mint a legtöbb asszony, csakhogy ami másnál természetes és magától értetődő volt, az Izoldánál állandó, megfeszített figyelem eredményeként működött csupán. Például a jóéjt-puszi. Izolda rendszeresen elfelejtette megcsókolni a gyerekeit, aztán, hogy pótolja a mulasztást, zajos érzelemkitörésekkel kendőzte a gyerekeivel való testi kontaktus tényleges igényének hiányát.
Izolda és Marke akár még boldogok is lehettek volna, ha Izolda képes kiegyezni a sorssal. De Izolda mindent akart, az abszolútat kereste, és nem tudta elfogadni az életmentő, apró hazugságokat. Amparo vidáman és skrupulusok nélkül szegte meg az egyezményes erkölcsi normákat, ha úgy hozta a helyzet, Izolda erre képtelen volt, s önmagát büntette, ha áthágta a magavonta határokat. Elég érdekes volt, amikor a Trisztán-epizódnak köszönhetően rájött, hogy tulajdonképpen egész világa hazugságon és önbecsapáson nyugszik. A Trisztánnal való felemás viszonyban saját féligélt élete köszönt rá vissza, szórakozott érdektelenségében Izolda beteges gyávasága tükröződött. Festőként is ezért maradt középszerű: sosem tudta vállalni a valódiság kockázatát. Az évek során fokozatosan feladott mindent, ami valaha fontos volt neki, míg végül önbecsülése olyan mélyre süllyedt, hogy azzal már csak megalázottsága kelhetett versenyre.
Izolda akkor mondott le az életről, amikor felhagyott a festéssel. Még Marke is érzékelte a bajt, segíteni azonban nem tudott, Amparo pedig nem volt otthon.
Izolda azelőtt mindig a gyengeségével próbált hatni - talán ez az egy olyan vonása volt, amit Amparo gyűlölt benne. Az állandó feltárulkozási kényszert, ami nem a tényleges félelmek és gyarlóságok felvállalásának bátorságából eredt, hanem egyszerű, kiszámított póz volt, s amivel rendszerint megteremtette a védelmezésre szoruló gyenge virágszál látszatát. Izolda valójában képtelen volt az őszinteségre, így maradt az őszinteség látszata – tény, hogy a gyakorlatban ez ugyanúgy megtette, tökéletesen alkalmas volt a másik kézbentartására. Valószínüleg Trisztán volt az egyetlen, akinél nem ért célt vele, ő túlságosan egocentrikus volt ahhoz, hogy egyáltalán tudomást vegyen Izolda szánalmas kísérleteiről.
Ampro mindig némaságba burkolódzott azokban a helyzetekben, amikor Izolda fecsegett vagy sírt. Amparo sohasem sírt, még Izolda temetésén sem, Elvirával pedig eleve nem történhettek meg bizonyos dolgok. (Elvira például Dimitrijről azonnal tudta volna, hogy hatásvadász és menthetetlenül narcisztikus - persze Elvira élete ezáltal némileg sivárabb is lett, a legtöbb izgalmat a bútorkatalógusok jelentették benne.)
Igen, Izolda minden tettében volt valami színpadiasság, ami ezzel a szerencsétlen névvel nem is csoda, mindenki azonnal Wagnerre gondolt, ha bemutatkozott (természetesen csak műveltebb körökben, a sarki kocsmában pl. senki sem gondolt Wagnerre, soha), hangosan persze nem mondták ki, de Izolda azért tudta, így elég nehéz lett volna természetesen viselkednie. Ahogy például az altatókat bevette. Amparo sosem bocsájtott meg Izoldának, miután meghalt, nem maradt senkije. Elvira persze igen, meg a férje, de az nem ugyanaz.
Jegyzetek:
1. Távolról sem olyan erőteljes képeket persze, mint mondjuk Frida Kahlo, de azért tűrhető képeket. Izolda különösen vonzódott a halakhoz, leginkább rostonsült formában, így is indult a karrierje, az első kiállításán kizárólag csendéletek voltak, ezüstcsillámú, pikkelyes halakkal.
(milyen hülye szó a pikkely - a ford.)
2. Kivétel Amparo (Lorenzo Ribera)
3. Ebből is látszik, hogy nagyon is van helye a művészetnek a modern világban (Lorenzo Ribera)
4. Megjegyzem, az „imponálás” szintén elég nagymamás szó (a ford.)
5. ...a „gálánsról” nem is beszélve (a ford.)