SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

LUTTI ROSENBERG
MÉLYLILA

Változatos színű, puha párnák közt ébredt; körülötte lányok sokasága. Szőkék, barnák, szőkék, vörösek és szőkék. Mindegyikükön hasonló, az alakjukat kellőképp kihangsúlyozó köntös, más-más, lágy színben. Halványzöld, kék, sárga, rózsaszín. Megannyi kétségbeesett arc, halk suttogás. Egymásnál vigaszt és biztonságot kereső testek egymáshoz simulása.
Ahogy észrevette, hogy a puha, lilás árnyalatú szatén köntös a combja fölé csúszott, s hogy fektében a mellét is látni lehetett, szorosan maga köré vonta egyetlen, a kórtermi leplet alig túlszárnyaló ruhadarabját, és így látott hozzá, hogy jobban szemügyre vegye a helyiséget.
A természetellenes fehér ragyogás továbbra is megmaradt, a kövezetet utánzó padló pedig kellemes meleget árasztott magából. Meztelen talpai szinte már szeretve érezték magukat.
A mennyezet mind az otthon megszokottnál, mind pedig a kórteremben látottnál magasabban helyezkedett el és ívet formált. A lámpák egy különös mintázat szerint rendeződtek, s különböző, tekergő indák alkottak közöttük hálózatot. Lutti az egyik oldalon ovális ablakokat látott, azokon túl sötétséget. A krémszín falak sima felülete kiszámíthatatlanná tette, hogy hol tárul majd fel az ajtó. Olyan, mint egy repülő, gondolta már akkor. Mi pedig, mint sok-sok ijedt lepke a lepkefogó hálójában... Lefogadom, hogy hamar itt lesz ő is.
Lutti maga is meglepődött a határozottságán. Nehezére esett volna megfogalmazni, hogy mi az, amit érez, de annyiban biztos volt, hogy minden, ami azokban a pillanatokban körülötte történt, teljesen független volt tőle. Nem tudok hatni rá. Teljesen ki vagyok… teljesen ki vagyunk szolgáltatva. Néhány tucat megrettent lány, semmi több. És ezt ők is tudják.
Ahogy visszagondolt Agnesra, tudta, bűntudatot kellene éreznie, hogy nem tehetett érte többet, de nem érzett. Eleve elrendeltnek látta azokat a szíjakat. És mintha ez függetlenítette volna a közegétől, attól, ami körülötte történt, még ha mindaz borzalmas is volt. Semmit nem tehettem.
S ha a szíjak egyelőre le is kerültek a kezéről, a gondolatait továbbra is megkötve érezte. Mintha csak egy bizonyos téren belül cikázhattak volna, ami pedig a jelen volt. Némely pillanatban fel-felderengett előtte az anyja, az apja arca, de homályos kontúrok voltak csupán. Nem beszélve Nathanaelról. A fiú rettenetesen távol volt tőle. Még soha nem tapasztalta ezt a szakadékot, és bárhogy is próbálta áthidalni, nem járt sikerrel. Nem tudom felidézni, hogyan érintett. Nem látom a szemét. Nem érzem őt.
Közben elindult, maga sem tudta hová, a cifra párnák és a rajtuk kuporgó színes lányok között. A krémszín fal közepén ott terpeszkedett a birodalmiak kétfejű madara – a teste megannyi, karcolt ív a felületen. Mintha csak rá meredt volna. Mintha csak rá élezte volna a karmait. De biztosan mind ezt érezzük, gondolta aztán.
Egy kézmelengetőhöz sétált. Több is akadt belőlük, elszórva a helyiségben, a párnaszigeteket elválasztó járatokban. A márványt idéző indakötegek alkotta kis oszlopok tetején mindig egy tálka kapott helyet, benne vörösen izzó széndarabokra emlékeztető kövekkel. Jellegzetes római megoldás. A birodalmiak előszeretettel helyeztek el modern közegben különböző álantik tárgyakat, ilyen-olyan régiségek utánzatait, jelezve, hogy milyen hosszú ideje nyugszik már a kézjegyük a világon.
Csoda, hogy égve hagyták a fényeket, gondolta Lutti, ahogy a forró kövek fölött mozgatta az ujjait. Ha csak ezek izzanának, még rémítőbb volna a helyzet. Alig gondolta végig, a mennyezet fehér neonjainak ragyogása enyhült, s ezzel együtt erősödött az oszlopokon izzó köveké, megannyi hosszú árnyékot kölcsönözve a szipogó-remegő lányok alakjának.
Lutti hallott már hasonló esetekről, hogy a birodalom néhány vállalkozó kedvű embercsempésze átlépte a csak térképeken ismert határt, és előbújva a homokviharból magával hozta a végzetet. Az Együttélés ilyenkor minden erejével azon volt, hogy követei révén, az Unió által támogatva rábírja Konstantinápolyra az akaratát: az utánajárást, az elhurcoltak hazaengedését és az embercsempészek megbüntetését. De ez nem volt egyszerű, elsősorban pedig azért nem, mert a rabszolgaság bizonyos formái még mindig éltek a birodalomban; az embercsempészek legkézenfekvőbb kiskapuját mégis a rómaiak házassági törvényei szolgáltatták. Lutti sokat olvasott erről a Nathanaeltől kapott anyagokban, és úgy tartotta, jobban már nem is lehetne megnyirbálni a nők jogait. Mint az oroszlán és a macska. Mindkettő a macskafajták közül való, mégsem egyezik meg a súlycsoportjuk. A római dominus és domina között is valami hasonló a különbség.
Miután a kelet félholdja egyesült a nyugat hármas keresztjével, hosszú-hosszú ideig tartott, amíg a két, egymástól nagyon sok ponton eltérő kulturális hagyomány összeolvadt; amíg az egyes kérdésekben különböző, vagy egymással szöges ellentétben álló felfogás közül kiemelkedett az, amelyik a birodalom egészére kiterjedő érvénnyel élhetett tovább. Megesett, hogy az egyik, megesett, hogy a másik, olykor a két vonal keveréke, s nagyon ritkán egy egészen új variáns emelkedett felül. A basileus romaion tanácsa mindenesetre azt hamar belátta, hogy a keletiekre soha nem fog sikerülni rábírnia a nemek közti jogegyenlőség bármely formáját sem. Tudták, az új rendszerben lehetetlen lenne az, ami a régi Rómában olykor-olykor még bekövetkezett, hogy nő foglalja el a caesarok trónját. Hiába bizonyították a császárnők tettei rátermettségüket, a hagyomány, a kultúra s főként a mélyen gyökerező, elvakult hit erősebb volt a bizonyítékoknál. A próféta férfiakról beszélt, s a nők csak jussai voltak a férfinak. Csendben, gyereket nevelve, mindig készen állva, tiszta engedelmességgel. Az igazi, született rabszolgák.
A birodalmi hagyomány, Mohamed próféta tanait véve alapul úgy tartotta, hogy minden igaz hívő férfinak négy felesége lehet, ha képes eltartani őket, s a tőlük származó gyermekeit. Az eltartás, s az, amit az egyes értelmezések értettek alatta, azonban tetszőleges volt. Egy bányamunkás esetében a második vagy harmadik feleség eltartása állhatott pusztán annyiból, hogy a végletekig lesoványodott nőnek minden nap biztosította a majdnem tiszta vizet és egy kevés rizst vagy kenyeret. Új ruhából évente egy is elég volt.
Az elsőszámú feleség helyzete volt a legelőkelőbb, s amíg az utána következők mindegyike az ő szolgálólányának vagy egyenesen lányának számított, addig a másodiknak már csak az őt követők adóztak engedelmességgel, a harmadiknak pedig csupán az esetleges negyedik felett volt hatalma. Vitathatatlan volt persze a pater familias felsőbbrendűsége, feleségek és gyerekek felett egyaránt, s bár az első feleségtől született fiú elsőszülöttnek kijáró jogait – az öröklést is beleértve – védte a birodalmi törvény, az, szélsőséges kihágások esetén, a családfő akaratára mégis megváltoztatható volt. A famíliák egyes részei közt fennálló versengés ennek folytán már majdhogynem birodalom szerte természetesnek számított, nem beszélve az ebből adódó kivételezésekről. Ha a negyedik feleség fiatal volt, s a családfő a legtöbbször őt hívta az ágyába, könnyen előtérbe állíthatta őt a többi hitvesével szemben. Nem csoda, hogy a rómaiak imádják a háborúkat és a cselszövéseket. Ebben nőnek fel. Ebben szocializálódnak.
A törvénynek volt azonban két igen érdekes passzusa, amelyek révén a megalkotóik el szerették volna érni, hogy az államban mindig meglegyen a népszaporulat, s hogy mindemellett mindig több legyen a nő. Ez alapvető követelmény, vagy talán inkább szükséglet volt, ha fenn kívánták tartani a hagyományt.
Egyrészt a pater familiasnak egyetlen feleségétől mindössze addig születhettek gyermekei, amíg a hitves fiút nem hozott a világra. Ha ez megtörtént, a modern birodalmi éra lehetőségeihez igazodva a nőket meddőségre kárhoztatták. Régebben is megvoltak ennek a praktikái, ezekről viszont – saját bevallása szerint szerencséjére – Lutti mit sem tudott. Tény, hogy a rendelkezéssel az egyházatyák elszámolták magukat, annak az esélye ugyanis, hogy fiú vagy lány születik, pont olyan volt, mint a fej vagy az írás felülmaradásának reménye az érmén, amit a levegőbe dobtak. Persze megeshetett, hogy valamely családfőnek már az első feleségétől is született vagy tíz lánya, s csak azt követően egy fia, az átlag mégis azt mutatta, hogy egy római családban mindig legalább eggyel több fiúgyermek volt. Ez pedig, nem nagy titok, korántsem biztosította a hagyomány fenntartását, és még kevésbé a négy feleséget a következő generáció számára.
Erre volt a törvény másik kitétele, mely szerint ha a hívő férfi erőszakkal ragadta el ellensége asszonyát vagy lányát, s ha feleségül venni is hajlandó volt, senki tőle vissza nem követelhette a nőt, mert házastársi esküjével a húsává s vérévé fogadta azt. S egyben ez volt az a kitétel is, ami az egyházatyákat inkább tette számítóvá, mintsem figyelmetlenné, hiszen a számok azt mutatták, a birodalom férfijainak csakis és kizárólag akkor lehetett meg a négy feleségük, ha azok közül átlagban legalább egyet az ellenségtől ragadtak el. A hit így szolgáltatott örökös indokot a háborúra, s adott megélhetést azoknak, akik a bányájukat vagy a földjeiket elhagyni nem tudó, hithű római férfiak számára be is szerezték az ellenség lányait és asszonyait.
És én most egy vagyok ezek közül, gondolta Lutti, ahogy újra végignézett a helyiségen, s a megrettent lányokon. És pont ilyenek ők is.
Nem lehetett véletlen, hogy csak lányok voltak a helyiségben. Az sem lehetett véletlen, hogy ellátták a sebesüléseiket; hogy párnákon ülve szállították őket valahová – talán épp a városok királynője felé. Lehet, egy titkos konstantinápolyi hangárban már gyülekeznek is a kivénhedt, szőrös kezű rómaiak, akik öreg estéikre néhány ezüstért akarják elragadni az ellenség néhány asszonyát. S az egy dolog, hogy a környező államok tiltakozása miatt az ilyesmi már nem volt legális, de senki nem áltathatta magát azzal, hogy illegálisan ne történhetett volna meg minden épp ugyanúgy. Ha pedig megtörténik; ha elvesznek bennünket, akkor nincs az a nagykövet és diplomata, aki hazavigyen.
Lutti emlékezett, hogy nem is olyan rég még mennyire szeretett volna egy római felesége lenni, a fiút magát viszont már alig tudta felidézni. Az imádata is üresnek hatott. A nevére sem emlékszem már. És még annak sem tudom a nevét, aki mellett lehet, életem végéig szétfeszített lábbal kell majd raboskodnom.
– Lutti! – kiáltotta egy édes, ismerős hang.
Ahogy megfordult, és Ilze a nyakába ugrott, Lutti egy pillanatra, minden korábbi gondolata ellenére úgy hitte: még minden rendbe jöhet. Talán…
– Istenem, Lutti, istenem – zokogta a húga, olyan szorosan ölelve magához, hogy a csontjai is beleroppantak –, azt hittem… azt hittem senki nincs itt más. Hogy csak engem hoztak el tőlünk. Hogy csak… Lutti…
– Csssss – csitította a másik fejét simogatva a lány. Ő nem sírt. Nem engedte meg magának, még ha már érezte is a repedéseket határozottsága üvegfalán.
De Ilze sírt mindkettejük helyett. A nyilvánvalón kívül nem tudta volna megmondani, hogy miért teszi, de valami ott, a szíve mélyén azt súgta, bőven van rá oka. És nem csak az, hogy elragadták őket otthonról. Valami üresség rágta belülről mindkettejüket, valami, aminek még nem tudták a nevét.
A körülöttük lévők alig foglalkoztak velük. Úgy tűnt, nem először látnak már ilyet.
Ahogy Ilzét ölelgette, újabb ismerős arcokat fedezett fel a húga mögött. Agnes testvérét, Hildát, a polgármester két lányát és három másikat a szomszéd utcából. Röpke, erőltetett mosolyaik átlátszóak voltak. A szemükből süt a rémület.
Ahogy elvált a húgától, és a lány kezét fogva a többi ismerőssel együtt letelepedtek egy párnaszigetre, megkérdezte tőlük, hogy ők emlékeznek-e bármire is. A polgármester lányai remegve mesélték, hogy a rajtaütők hogyan fogdosták össze őket.
– Megpróbáltunk elbújni a házban, de mintha átláttak volna a falakon. Hiába bújtam el a ház alatti pincében, úgyis rám találtak. Evat még futás közben lőtték le… vagyis azt hittem, hogy lelőtték, de csak elkábították – fogta meg a mesélő is a testvére kezét.
– Kábító lövedékek. Át a falon – súgta maga elé Lutti.
– Igen.
– Akkor… velem is ez kellett, hogy történjen. Nem emlékszem semmire. Csak a kórteremre ahol felébredtem.
– Kórterem? – kérdezett rá Hilda.
Lutti pedig mesélt. Úgy tűnt, a lányok közül rajta kívül senki nem tért magához a fehér teremben.
Agnesról viszont nem beszélt. Nem tudom elmondani neki. Itt nem. Most képtelen vagyok rá.
– Egy lány, aki mellett felébredtem – vette át újra a szót a polgármester lánya –, azt mesélte, hogy látta, ahogy lelőtték az apját és a fiútestvéreit. Csak úgy, látatlanban, szó nélkül. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne agyonlőni valakit.
– Talán… talán őket is csak elkábították – próbálkozott Ilze.
– Mondtam már, nincs értelme hazudni! Nem így volt! Látta, ahogy szét… – de aztán elhallgatott. Mintha eszébe jutott volna valami. És vele a könnyei is előbújtak. – Én is hallottam, ahogy apa szakadatlanul tüzel rájuk. Aztán valami robbant. És utána már csend volt.
Köztük is. Akadt, aki végig meg sem szólalt. Néhányan egyszerűen csak a párnák közé dőltek. Akinek volt valakije, az annak a karját szorongatta. Másoknak csak a párnák maradtak. És a magzatpóz. Az ő szemük volt a legüresebb. Akárha üvegből készült volna.
Lutti több helyről hallotta, amint arról beszélgetnek, hogy biztos repülőn vannak. Állítólag érezték, ahogy a gép a magasba emelkedett. Pár mondattal később azonban az is kiderült, hogy korábban egyikük sem repült még. Maguk sem tudják, mit is éreztek.
– Mind olyan… mind egykorúak vagyunk.
– Igen, legfeljebb egy-két év van közöttünk – erősítette meg Luttit Hilda. – Csak ennyi éveseket hoztak magukkal.
– Nem…
– Tessék?
– Le voltam szíjazva a kórteremben, így nem láthattam, hogy hányan vagy kik vagyunk ott, de láttam Ulriket. Ő csak tizenkét éves.
– Tehát…
– Tehát nem csak mi vagyunk itt. Lehet, a nálunk fiatalabbakat valahol máshol tarják fogva – állapította meg, és többen megkönnyebbülni látszottak. Ilze viszont nem.
– De Bertának attól még… még velünk kéne lennie. Nem gondolod?
Lutti egyetlen nővérére gondolt. Nem tudta, mit válaszolhatna, de nem is volt sok ideje gondolkodni.
A rejtett ajtó maga a kétfejű sas volt. Félresiklott, és két római gárdista kíséretében egy tiszti egyenruhát viselő, lilatógás patrícius lépett a terembe. Vizslató, halott szemét akkor látta először. A férfi a kecskeszakállát húzogatta, ahogy a szeme nyomkeresőként siklott végig a termen. Aztán megállapodott. Rajta.
Lutti látta, amint elégedetten elmosolyodik, és bár tudatosította azt is, hogy a lányok közül többen a hátsó, ablakokkal kilyuggatott falhoz hátrálnak, nem látta értelmét, hogy ő is elinduljon. Erősnek kell lennem. Ha határozottan meredek rá, talán nem…
– Őt – mondta hirtelen a római, és felé bökött.
A katonák rögtön mozdultak, mintha egy mechanikus parancs vezérelte volna őket.
Ilze alig fogta fel, hogy mi történik. Ellenkezni próbált, mihelyst az elöl járó gárdista megragadta a nővére kezét. Nem is Lutti, de ő ütötte meg a férfit, az viszont visszaütött, a lány pedig a párnák közé zuhant.
Ekkor omlott össze a kiválasztott határozottsága is. Körmeit belemélyesztette, majd végighúzta a férfi arcán, az pedig felüvöltött, s ő elégedett volt, hisz tudta, a katona ahányszor tükörbe néz majd ezután, eszébe fog jutni lány, aki miatt a hegeit szerezte. A gárdista újfent ütésre emelte a kezét, s nem is lett volna nehéz dolga, hiszen a társa közben már hátra is kulcsolta Lutti karjait, a patrícius azonban nem engedte, hogy újabb pofon csattanjon.
– Kyriakos! Őt nem ütöd meg – mondta, ellenvetést nem tűrően. – Őt magaddal hozod.
És vitték. Ki a teremből, melynek hátsó falán, távoztukban az ő árnyékuk volt a leghatalmasabb. Lutti hallani vélte a lányok megkönnyebbült sóhaját, ahogy mögötte, s a három birodalmi mögött helyére csusszant az ajtó. De Ilze hangját még két elágazás után is hallotta. Hallotta, ahogy a nevét kiáltja, majd üvölti, egyre hangosabban. Talán azért, hogy bármi történjék is, ne felejtse el, kicsoda is ő valójában.
A lilatógás időközben lemaradt, a két gárdista azonban még két fordulón át vonszolta magával a lányt. A folyosók tiszták voltak, enyhén ívelt falakkal, rajtuk fáklyákat imitáló fényforrásokkal. De persze a neonok is tovább ontották a fényt, s minden rettentően makulátlan volt és egyforma és fehér és követhetetlen.
A szoba, aminek közepén az ágy állt, leginkább egy múzeumra emlékeztette. Vagy legalábbis ilyennek képzelt el Lutti egy múzeumot.
A lámpák mindegyike lángokat imitált, a bútorokon tekergőző aranyozott- vagy aranyberakás, néhány, ilyen-olyan mechanikus tárgyakkal telezsúfolt szekrény, kombinálva egy hatalmas, a bejárattól jobbra eső fal egészét kitevő kijelzővel. Tükrök, gyertyatartók és párnázott székek. A lágy tónusú falak erezete a lila különböző árnyalatait sorakoztatta fel, a mennyezet pedig, mint aranyozott indák, levelek szövevénye. És persze ott volt a hatalmas ágy, fölötte a vészjósló, elmaradhatatlan címerállattal. Az ágy, amihez szétfeszítve kötözték hozzá mindkét kezét. Egek, kinek a karmai közé kerültem?
Miközben a gárdisták kivonultak, Lutti a béklyóit feszegette, mint sokadszor már, de azok most sem engedtek. Megfeszítettek, gondolta, ahogy végignézett magán. A női Krisztus megfeszíttetett.
A katonák után érkező lányok éppolyan kreolok voltak, mint a nővérek vagy a gárdisták vagy a patrícius maga, csak amíg az előbbiek mindegyike viselt valamit, ők egy szál, alsóneműnek is alig nevezhető anyagban libbentek be a helyiségbe. A bőrük olajosan csillogott, a hajuk számtalan fonat, a mellük gömbölyded s éppolyan mű, akár a fenekük. A bőrükön egy szál pihe sem, s a szemük bár üveges, távoli, kietlen, mégis a leghívogatóbb festésű, amit Lutti valaha látott. Viseletük csupán néhány aranyhuzal, néhány áttetsző vörös és lila anyagdarab, amit levenni sem volt szükséges ahhoz, hogy mellbimbójuk s szemérmük kilátsszon. Egy lágy fuvallat, egy sóhaj, s minden a világé.
De Lutti még náluk is meztelenebb lett, mihelyst fölé álltak. Nem oldották meg a kötését. A köntösét levágták róla, s ő ott találta magát az ágyon, egy szál bőrben, hamar egyetlen szőrszál nélkül, puhán, majd síkosan és csillogón az olajtól, szétengedett, a rákent anyagoktól a korábbinál is szőkébb hajjal, a lányokéval megegyező, semmi kis kékes-zöldes alsóneműben, csak kisebb mellel és kevésbé gömbölyded fenékkel, mert őt eddig még csak a természet formálta, és nem az ember. Hagyta, hogy bekenjék a vállát, a mellét, a hasát, a combjait és mindenét. Az elején még igyekezett a tudatlanság álarcát ölteni magára, de hamar rájött, hogy ezzel csak egyvalakit csap be: önmagát. A hely, a ruha, a módszer. Minden olyan… egyértelmű volt. A kezét rögzítő anyag pedig – hiába rángatta akárhogy – meg sem mozdult.
Egy tálcán tálalt, nedves, szőke ringyót csináltak belőlem alig pár perc alatt, és én csak sziszegtem és elhúzódtam néha, s amikor ordítozni kezdtem, az egyik azt mondta, behívja az őröket, szétkeféltet velük, és amíg még csöpögök tőlük, kétszer ilyen feszesen kötik ki mindenemet, és úgyis elvégeznek mindent, amit csak akarnak; amit csak kell. Ezután már nem ellenkeztem. Csak átváltoztam. És most gyónok… magamnak, gondolta. Gyónok, amíg a földre nem hull a tógája.
Aztán a nemes, mélylila anyag kígyóként tekeredve omlott magába a földön.
– Tűrj – mondta még néhány perccel korábban, a távozó lányok közül az, akinek egy hajszálnyival több élet maradt a szemében. – Itt tűrni kell. A herceg… ne akard, hogy bántson.
Hamar a tóga mellé hullott a hollószín, tiszti kabát, majd a nadrág is; mellette a cipők. Az inas, mezítlábas római egy kötéltáncos lépteivel közeledett, s ült az ágya szélére. Lágy anyagú, testhezálló alsóneműje minden körvonalát megrajzolta ágaskodó férfiasságának, de ő nem zavartatta magát.
Lutti el akarta kapni a szemét. Nem akarta látni, nem akarta tudomásul venni; de az elfordulás nem jelent menekülést a kikerülhetetlen elől. Olyan messze húzódott tőle, amilyen messze csak tudott, a kötés viszont nem engedte a kezét, így csak a csípője s a lábai kerültek valamivel távolabb. Ám még így is az ágyon volt, és bárhogy is mozdult, úgyis látni lehetett mindenét. Egy tálcán tálalt, nedves, szőke ringyó…
A férfi mesterkélt mimikája a rácsodálkozó kisfiú és az éhező király tekintetének keverékét imitálta. Különösebb nyújtózás nélkül érte el, s kezdte simogatni Lutti combját. A lány fészkelődése, elhúzódása hasztalan volt.
– Hagyjon! – súgta. Maga sem értette, miért nem üvölti inkább.
– Azt szeretnéd? – húzta fel a szemöldökét a római, és lassan, de egyre mélyebbre vájta a körmeit a lány combjába, ott, ahol korábban a sebe volt. Az orvosok csak a felszínen hozták rendbe. Nagyon fájt.
– Hagyjon! Kérem!
– Kéred? Édes…
Lutti azt vette észre, hogy tehetetlenségében kicsordulnak a könnyei. A férfi még közelebb húzódott hozzá, és a combjáról a csípője, a hasa, majd a melle felé csúsztatta a kezét. A tenyere hamar csillogni kezdett a lányra kent olajtól. Aztán megfogta a mellét, még az anyagon keresztül, erősen. A másik kezével kioldotta a fátyolos felső rész vékony pántjait, és lassan lehúzta róla a ruhadarabot. Utána még közelebb bújt; hímtagja a lány oldalának préselődött. Luttit kirázta a hideg. Úgy tűnt, meg akarja csókolni, de túlment a száján, és az arcát nyalta végig. A könnyeit akarta. A nyelve érdes volt, szinte kaparta a bőrét.
– Finom… – lehelte a férfi.
Levendula, gondolta Lutti. Levendulaillatú a lehelete. Ként kellene éreznem, nem levendulát. Jaj, ne, ez…
– Kérem, ne... Istenem, ne csináljon velem semmit.
– Imponáló megszólítás. A többi lánynak tanulnia kéne tőled – mosolygott rá, ugyanazzal a képtelen ábrázattal a patrícius. – Ne csináljak semmit, azt mondod? – az arcáról a melléhez érintette az ajkát, majd vékony, nyálkás csíkot hagyva a nyelve után, végignyalta annak ívét, és az ajkai közé vette a bimbóját. Először enyhén, aztán egyre fájdalmasabban szívta, utána pedig a fogaival játszott vele. Végül harapott, s ahogy a lány felszisszent, ő is felnézett. – Hmm… akkor mondd, mit szeretnél? Mit tegyek?
Lutti megnyugodott kissé. Mintha megenyhült volna az arca.
– Mondja el… mondja el, hogy miért? Hogy mi történt velem?
– Rád talált egy szebb jövő – válaszolta az, akit hercegnek neveztek, s közben tovább játszott a bimbójával.
– Kérem, hogy… hogy kerültem ide? Ki maga?
– Elaludtál. És álmodtál. Aztán felébredtél… S hogy ki vagyok? Az, aki elaltatott. Aki az álmot hozta. Aki kíván.
Elkezdte kibogozni a fátyolos alsónemű maradékát Lutti csípőjénél. A kötés, az aranyhuzalok hamar megadták magukat, és kedvetlenül lógtak a lány combja mentén. Ahogy lenézett, látta, a szemérme még mindig piroslik a szőrtelenítőtől.
– Szegénykém – kommentálta a nemes, és félretolta az anyagot. – Biztosan fájt.
A középső ujja lejjebb csúszott, az ajkai közé. Még nem hatolt be, csak simogatta.
És Lutti megijedt. Tudta, hogy ez fog történni, de azt nem gondolta, hogy a teste így reagál majd. Ezt nem… ezt nem szabad. Egy tálcán tálalt, nedves, szőke ringyó…
– Nahát – vigyorodott el a férfi. Vakítóan fehérek voltak a fogai. – És még, hogy ne csináljak semmit.
Ahogy Lutti arca elé vonta ugyanazt az ujját, a lány látta, hogy csillog. Hogy nedves. Hogy tőle az. A római minden érintésébe beleremegett, annyira félt. Annyira nem akarta. De a teste… a teste elárulta őt.
És akkor, ahogy a római a saját alsóneműjét is levetette már, s újra a szemérméhez csúsztatta, majd már belé is nyomta az ujját, képek tolultak Lutti lelki szemei elé.
Visszaemlékezett a napra, amikor először szerelmeskedett Nathanaellel. Több, mint három éve történt, s bár utólag megegyeztek, hogy mindketten idegesek voltak, azért hamarkodtak el mindent, és azért nem volt minden olyan teljes, mint azután, mégis a legcsodálatosabb volt mindközül. Fájt, igen, de annyira kívánta a fiút, hogy teljesen megfeledkezett a kellemetlenségről. A magáénak akarta őt, örökre, és ahogy a szemébe nézett, ugyanezt látta viszont. Micsoda vad csókok voltak. Soha korábban nem voltam olyan egész, mint akkor. És hát, azóta teljesen másként tekintett Nathanael elemválasztójára.
De emlékezett a fogadalmukra is. Azon az ágyon fekve, a meztelen római sas karmai közt vérzett a szíve, ahogy rágondolt. Megfogadták, megesküdtek az életükre, hogy örökké csak az egymáséi lesznek. És én elárultam. Nem, nem most árulom el, de még mielőtt ez az egész elkezdődött volna. Amikor azt éreztem, hogy távolabb került tőlem. Amikor… amikor egy hete hagytam, hogy a boltos fia megcsókoljon. Amikor visszacsókoltam. És amikor ugyanaznap este Nathanaelt öleltem, és azt gondoltam, inkább olyan, mintha a testvérem lenne, mintsem a szerelmem. Akkor olyannak látta az arcát, mintha a boltos fia lett volna. Mintha az érintené. Én… én cserbenhagytam őt. És most itt vagyok. Ezt… érdemlem. Édes Nathanaelem, édes szerelmem.
A római időközben a combjai közé bújt, és végignyalta. Majd továbbhaladt, újabb ragacsos csíkot hagyva Lutti hasán, egészen a köldökéig. Mint egy utálatos meztelencsiga. És én hagyom. Hagyom, hogy ez az idegen férfi kinyaljon. Hiába minden olaj, a herceg rézszín teste olyan idegen volt az ő fehérségéhez képest. Aztán, bár a lány kikötött karja nehezen engedte, a római erővel oldalt fordította a testét, és a fenekét kezdte csókolni, harapni. Hímtagja a lábához ért.
– Kérem, ez fáj…
– Dehogy fáj, kicsim, csak élvezed… ha pedig még nem, akkor majd megtanulod élvezni.
Lutti egy pillanatra a fenekén érezte Nathanael érzelmekkel teli, óvatos érintését. A fülében pedig a hangját: „Mindig vigyázok majd rád. Mindig veled leszek. Mindig szeretni foglak.”
És ahogy a római felnézett, egy pillanatra nem a kecskeszakállas arc meredt rá, de a kedveséé. A fiúé, aki simogatta az arcát, mert attól félt… vagy annak örült, hogy talán terhes maradt. A fiúé, aki el akarta venni, hogy biztonságban legyen. A fiúé, akit elárult. És akkor, mint az üveg, amely ripityára robban, összetört minden. Lutti keménysége, határozottsága egy szempillantás alatt darabokban hevert. Újra folyni kezdtek a könnyei.
– Hagyjon! – súgta. Aztán már üvöltött. – Eresszen!
A férfi kissé felemelkedett, vigyorogva a kínján s az ellenállásán, és a lány korábban már szétfeszített combjai közé próbálta préselni a csípőjét. De Lutty egy sehonnan jött reflextől vezérelve felhúzta a lábait, és irdatlan erővel állon és mellen rúgta őt.
A herceg hátraesett az ágyon, de a löket akkora volt, hogy nem állt meg a végében, hanem egészen a földre zuhant. Landolásába beleremegtek a bútorok.
Lutti zihált. A tudata kettévált. Egyik része tudta, végzetes hibát követett el. Hogy ezek után remélni sem remélheti, hogy majd egyszerűen csak átesik a kikerülhetetlenen. A másik része azonban elégedett volt. Vállaltam. Ami tőle tellett, megtette. Hasztalan, de mégis. Ilyen könnyen nem kaphatja meg azt, amit már másnak adtam. Amit vissza akarok adni neki. Amit őrizni fogok, ahogy csak tudok. Sokkal tartozom. Sokat kell behoznom. Még magam előtt is.
A herceg lassan, imbolyogva állt fel; az állát dörzsölgette. A szája sarkából vér szivárgott. Letörülte az ujjával, aztán lenyalta róla. Arcának teljes alsó része vöröslött a rúgástól, akárcsak a melle, valahol ott, ahol a szívének kellett lennie. De a vigyora az arcán maradt, még ha a makulátlan fogak közül néhányon ott is vöröslött a vére.
– Szóval így játszunk, te kis kurva – sziszegte, aztán hirtelen a lányra vetette magát, és kétszer, irdatlan erővel pofonvágta. Jobbról és balról.
Lutti érezte a szájába ömlő fémes ízt; hogy ég az arca; hogy szinte rögtön felduzzad. És mindezzel együtt a kábaságot is.
A zokogása viszont abbamaradt. Nem sírt jobban az ütések nyomán, nem, azok csak megszilárdították az akaratát. Mostantól nem érzek. Nem vagyok itt. Ez csak egy test. Egy búra. Többet nem vehet el egy búránál.
A herceg újra szétfeszítette a lábát, és fölé emelkedett. Lutti látta, hogy keresi a tekintetét; hogy a szemébe akar nézni. De nem. Ő akkor már egészen másutt járt. A szemei üvegek. Egy gép alkatrészei.
Utána beléhatolt. Szárazon, kegyetlenül. Minden érzés híján döfte belé a hímtagját, de nem a lány szisszent fel, hanem ő. Előbb lassan, majd egyre gyorsulva mozgatta a csípőjét, és döfött, és újra. Próbálta mind mélyebbre, minél váratlanabbul és hirtelen, de nem csikart ki hangot.
Kénytelen volt megállni, s megnyálazni magát, mert a korábban tapasztaltakból semmi nem maradt. Ha fájdalmasan döfött, akkor neki fájt. A lány teste engedelmeskedett a lány akaratának. Kikapcsolt. Leállt. Ahogy a kreol rabszolga mondta, tűrt. Tűrte, hogy a herceg uralkodjon a semmi fölött. Csendben, rezzenéstelen arccal. A férfi pedig csak mozgott benne, hol lassabban, hol vadabbul. Látszott rajta, hogy csalódott.
Időnként megütötte. Az arcát, a mellét, vagy érzéketlenül belemarkolt a combjába. A lány feje a pofonok nyomán oldalra lendült, de mindig visszafordult, és újra megkereste a mennyezetet. Figyelte az arany indák labirintusát, ahogy el-elbújnak egymás alatt, egymás védelmében. A száraz forróságtól, amit olykor a teste – az arca, a szemérme – a tudatának sugallt, azt hitte, az indák bimbózó virágai is kinyílnak majd. Nap vagyok. Ragyogni akarok rájuk. Próbált különböző alakokat beleképzelni az össze-vissza tekergő formákba. Fákat, állatokat, gépeket, arcokat. Azt akarta, hogy éljenek. Hogy bennük éljen, hogy velük mozogjon.
A herceg, a nyögései közt kipréselt magából néhány szót is. Lutti ezeket is megpróbálta kizárni, de valahol távol mégis ott kongtak tudata kihalt csarnokaiban.
– Tudod, már akkor… azon tűnődtem… hogy hogyan foglak… megbaszni… amikor megláttalak… ott a földön… a szétlőtt fejű… apád mellett.
De Lutti nem üvöltött. Lutti nem mozdult. Csak az indákat nézte, azt, ahogy a képzeletében sorra hervadtak el, majd mállottak porrá a virágaik.
– Ordíts már… ordíts… te szajha! És ha már az… apádat meguntad… képzeld el a letépett karú… bátyádat a szétlőtt fejű… anyádat… és a békésen… ah… alv… ahlvó húgo… Ahhh!
És a réztest meg-megrándult, a mozgás abbamaradt, a római pedig vöröslő, elégedett arccal vigyorgott. Hófehér fogai, mint sziklákon a jég, s rajtuk a leöltek vérének maradéka.
Az indák is megálltak. Bárhogy is kérte őket, nem mozdultak tovább. Könyörgök, nyíljatok még.
A herceg távozott belőle, csupán a magját hagyta ott a lány testében, lefolyni a combján. Hanyagul felöltözködött, félig begombolta a kabátját, maga köré tekerte a tógát és az ajtó melletti tükörhöz ment, ugyanazokkal a kötéltáncos-léptekkel. A haját igazgatta, simította hátra.
– Ne félj, édes szerelmem – mondta aztán, ahogy félresiklott az útjából az ajtó –, hamarosan ismét eljövök. És tovább játszunk. És tovább mesélek.
Az ajtó kegyetlen óvatossággal csúszott a helyére, és simult bele a falba. Olyan lágyan, mint amilyen a szobában terjengő levendulaillat volt, ami csak nem akarta elnyomni a testnedvek szagát.
Könyörgök, nyíljatok tovább, imádkozott Lutti a mennyezet aranyindáihoz, s azok meghallgatták, és újra mesebeli unikornisokat, erdei tündéreket és csobogó folyót rajzoltak elé.
Hamarosan bejött a korábbi két rabszolgalány, ám egy ideig mozdulni sem tudtak, csak meredtek a megtört, szinte még gyermeki testre, amely az olaj alatt is elveszítette természetes fehérségét; tiltakozón piroslott az ütések nyomán. Lüktetett, akár a fájdalommal átitatott levendulaillat a levegőben.
A lány, amelyiknek egy hajszálnyival több élet maradt a szemében, odaült az ágyra, pont oda, ahová valamikor, évezredekkel korábban a herceg, és hozzábújt a meztelen Luttihoz. Simogatta, és sehonnan vett kedvességeket suttogott neki. De az nem figyelt rá, csak rajzolta tovább a mesevilágot a mennyezeten, amíg az aranyformák közt meg nem látta Nathanael alakját. Lutti mosolyogni szeretett volna, de az arcizmai nem engedelmeskedtek. A gép még mindig nem felelt. A fiú meg csak meredt rá, aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt a többi alak között, az aranyozott, birodalmi indák takarásában.
A formák megmerevedtek, a szobában pedig kihűlt a levegő.
Nem érdemlem meg, hogy megbocsásson.
Lutti már akkor tudta, hogy meg kell halnia.