Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
December
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28659
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: napló

Arany Opus Díj 2018Amíg megöregszem

(Rendhagyó napló életem néhány szakaszáról, öregedésemről, amely még nem jött el, de amely egyszer biztosan beköszönt)

Mindenki megvénül egyszer – ezzel a sirámmal traktáltak már gyerekkoromban. Értettem, csak nem fogtam fel, hogy miért is baj, ha megöregszünk, miért használják negatív, szinte letaglózó jelzőként. Akkoriban csupa derűs, irigyelt ember járt-kelt körülöttem, legyen az koros vagy fiatal. Gyerekkoromban a nálamnál idősebbek mind okosabbnak, jobban informáltabbnak tűntek, amiért rejtett féltékenységet éreztem irányukban. Ráadásul semmi olyan, számomra leküzdhetetlen akadályok, gondok nem zavarták életüket, mint hogy este korán kell lefeküdniük, vagy hogy akkor is meg kell enniük az ételt, ha nem ízlik. Továbbá mindannyian a saját pénztárcájuk felett rendelkeztek, s abban mindig lapult annyi pénz – gondoltam akkor –, hogy bármennyi nyalánkságot megvehettek. Azt már kibogozhatatlan rejtélyként éltem meg, hogy ha már megtehették, miért nem vásároltak állandóan gumicukrot, stollwercket vagy csokoládét. Esetleg fagyit, amelynek az időben csupán egy koronába került gombóca.
Csak sok-sok év után kezdtem észrevenni a szépkorúak sokat próbált, az élet-szobrásztól kimunkált arcán egyfajta rejtett, alig ott leledző melankóliát. Figyelni kezdtem őket, s egy idő után rájöttem, ezt az árnyszerű, szürkés szomorúságot sohasem tudják igazán palástolni, akár derűsek, akár közömbösek, de még nevetés közben sem. Az, hogy közel a vég, ott rejtőzik minden arcrezzenésükben, megnyilvánulásukban. A „vég”. Minő megfoghatatlan, hatalmas és misztikus fogalom. Hogy időben távol van-e, vagy közel, nem tudhatják a napról napra érintettebbek. Reménykednek, hogy még odébb, de hát a statisztikák könyörtelenek, csak abban hihetnek, hogy pont ők a kivétel. S ha úgy érzik is, van még tán egy jó tíz évük, akkor mi van? Hiszen idősödvén úgy felgyorsul az élet, hogy akár évtizedek ígérete sem kecsegtet semmilyen lelki megnyugvással. A melankólia makacsul belengi gesztusaikat. Érzik, nemsokára odaérkeznek. Hova?  
Épp főművemet írtam, legalábbis annak szánom, s abban ringatom magam, hogy nagyot durran majd, ha elkészül. Fennkölt témát választottam, hiszen magamon kívül beleírtam a családomat, leginkább a célratörő, ám mint kiderült, igencsak opportunista hajlamokkal megáldott nagyapámat. Munka közben egyszer csak megakadtam, kiestem a magam kreálta
2.
történet világából. Persze okkal, valami más írni való teendőm hirtelen fontos lett, s félbeszakította a regényírást. Csak azután estem pánikba, amikor vissza akartam térni hozzá. Iszonyúan nehezen ment visszatalálni a regénybeli hangulathoz, beleélni magam a már kigondolt, megálmodott sorshelyzetekbe. Erre mondják, hogy alkotói válság. Pedig csak lelki eltévelygés, vissza a valóságba, kiszakadás a révedezés mocsarából. Rájöttem, kell valami hasonló írás-feladat, ami visszasegít. Ha van jó tulajdonságom, az az, hogy teli vagyok életkedvvel, tervekkel. Az utóbbiakkal főleg, de a két dolog nagyon is összefügg. Ha nincs lelki muníció a megvalósításhoz, minek a terv, a feladat. Megírandó dolgaim közül – a már készülő munkáim mellett – az egyik biztos az a mű lesz, amelyben szeretném elmesélni megöregedésem történetét. Önök, ti, ebbe olvastatok bele éppen…
Legkorábban tizenéves koromban szembesültem az előbb születettek elviselhetetlenségével. Hosszú hajúan, alig pelyhedző szakállal, egy dacos, zenét, öltözködést, viselkedést behatároló szubkultúra önkéntes foglyaként, a gyerekkort épphogy elhagyva a társadalomnak egy igencsak szűk és alábecsült elefántcsonttornyából szemléltük az örök ellenséget, a korábban születettek maradiságát, amelyet inkább véltünk korlátoltságnak, mint a korukból fakadó természetes adottságnak. Hiszen akkoriban egy harmincéves embertől mentálisan fényévnyire voltunk, az már a szemünkben öregnek számított. Mi a magunk Luxemburg-rádiós, szabad európás, tinédzserpartis, csöves-rockkoncertes világunkban úgy gondoltuk, nemcsak életfelfogásban vagyunk tőlük távol, hanem időben is. Hiába figyelmeztettek hébe-hóba választott hőseink: hoppá, azért telik az időnk. Mint amikor Ian Anderson a Jethro Tull dickensi figurája megénekelte nekünk, hogy: „Túl öreg a rock and rollhoz, de túl fiatal a halálhoz.” Nem ijedtünk meg, hiszen rossz álmunkban sem tudtuk elképzelni, hogy egyszer mi is hátrafésült hajjal, műszálas nadrágban, dederoningben számolgatjuk az éveket, amely még a nyugdíjig hátravan, néha megmossuk a Ladánkat vagy a Škodánkat, ha rosszabbul megy a szekér, a Trabantot. Hogy nagy ritkán kikocsizunk a hétvégén a családdal, vagy évente egyszer elvisszük őket a Balatonhoz. Ennél már csak a fekete fejkendős nénik és a trotty bácsik álltak távolabb tőlünk.
Végül is igazunk lett, máshogy értük el a krisztusi kort, mint elődeink. Nem lettünk hátrafésült hajú nyárspolgárok, a családi élet monoton mókuskerekében meghasonlott koravének. Én legalábbis nem. Imádott ikonjaink velünk korosodtak, így, mint amikor naponta látjuk magunkat a tükörben borotválkozás közben, nem észleltük a változást. Mi lenne más, hiszen még mindig koncertezik a Rolling Stones… Később a harminc évet egyfajta etapnak éreztük életünkben, s nem csak a krisztusi hagyomány miatt. Félidőnek, de remélve, hogy inkább csak harmada életünk elhamvadt szivarjának, a nagyobbik fele még hátravan, még sokáig pöfékelhetünk belőle. Igen, ott voltak az elrettentő példák, megint csak idoljaink közül. A huszonhetesek idézőjeles klubja: Brian Jones, Janis Joplin, Jim Morrison, Kurt Cobain s a legutóbb Amy Winehouse. Nekik harminc se jutott…

3.
Fiatalon, a tévé fekete-fehér hőskorában láttam egy sorozatot az öregedésről. Úgy kezdődött minden része, hogy különböző korú emberek vonultak fel a kamera előtt. Ruha nélkül, hogy demonstrálják az öregedés folyamatát, de nem volt semmilyen szexuális töltete a jelenetnek. Mégis, egy középkorú hölgy a végigvonuló embercsoportban rám úgy hatott. Az ismeretterjesztő film következő részeit már őmiatta néztem meg, pedig csak egy villanásnyit engedtek látni belőle. Telt idomai hivalkodtak, amolyan csábosan asszonyosan, nőiessége szinte lehengerelt. S a nemi szervét sűrű szőrzet fedte. Dzsungel. Akkoriban már felfedeztem az önkielégítés varázsát. Emlékszem a leírhatatlan (most mégis leírom), gyönyörtől fullasztó, rácsodálkozó, bűntudattól teli érzésre, amikor először megtörtént: hát ilyen is van? Aha, ilyen lehet a szeretkezés… És így is lehet? Szeretkezünk valakivel, aki nem is tud róla? Idáig ezt miért nem tudtuk, miért nem csináltuk? Persze a fantáziáláshoz múzsa kellett, s ehhez a nő sűrű, bozontos fanszőrzetének képzete fölöttébb megfelelt. Akkoriban még úgy éreztük mi, férfiak, úgy „amblok”, minél szőrösebb, annál vonzóbb. Már a női szőrös láb vagy egy villanásnyi hónaljszőrzet is beindította bennünk a vonzalmat. Akkor még nem tudtuk, hogy a kiborotvált pina az igazán szexi… Lopakodva jött a változás, észre se vettem, s már majdnemhogy közutálat övezte azokat a nőket, akik nem álltak be a borotválkozók, a szőrtelenítők sorába (merthogy ápolatlanok, sőt: büdösek). Nálam ugyan nem, engem máig felizgat a bozót, de később kiegyeztem magammal: imádom minden formában, akármilyen külalakkal, felülettel. Csak legyen…
De vissza az öregedéshez. Bármilyen indíttatásból néztem is a filmet, ismeretterjesztő küldetése is eljutott hozzám. Ami leginkább megmaradt: mutattak egy japán gyöngyhalászt, akin a vizsgálódó professzorok hajlott kora ellenére (már elmúlt nyolcvan) sem tudták kimutatni az öregkori, amúgy törvényszerű élettani elváltozásokat. Arra a megállapításra jutottak, hogy a ferde szemű emberkének sikerült becsapnia a természetet. A módszere pofonegyszerű volt: egész életében keményen, szinte emberfelettien sokat dolgozott, figyelmen kívül hagyva a korát. Még aggastyánként is fiatalos tempót diktált magának, szorgalmasan merült le napjában sokszor a tenger fenekére s hozta fel a csillogó gyöngyöket, ezzel azt sugallva a világnak (a Mindenhatónak), hogy valójában fiatal, megtévesztve bioritmus-felelősét a Sorsnak. Hát ilyen egyszerű? Csupán rengeteget kell dolgozni. Meg is fogadtam, hogy leutánozom. Ez az írás is továbbélésem egyik eszköze.
A harminc év mérföldkő, talán fordulópont is. Presser Gáborék zenés darabot is írtak erről a tétova, bizonytalan generációról. Én először hatvanévesen foglalkoztam vele érdemben. Nem szoktam megünnepelni a születésnapjaimat. Mit ünnepeljünk azon, hogy öregszünk… A hatvanasnál úgy alakult, hogy megszervezték mások: barátaim, kedvesem, munkatársaim. Három szülibuli lett az eredménye, elég hiú vagyok hozzá, hogy összeszámoljam, több mint százan gratuláltak. Ekkor gondolkodtam el valójában először a koromról. Ijesztgettek odáig is eleget. Úgy harminc körül kezdték. Jön az öregség. Meglásd, innentől már lefelé száll a

4.
csillagod. Ismertem a mondást: ha ötven felett reggel felkelsz, és semmid nem fáj, akkor már nem élsz. Én meg jócskán elmúltam hatvan, és semmi. De valóban.
 A hatvanasom előestéjén egy pohár vörösbor mellett – amelyből végül örömöm és bánatom okán több is lett – időutazást szimuláltam. Összeszedtem gondolataimat, megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan éltem harmincévesen. Arra kellett rájönnöm, hogy semmi sem változott. Ugyanazokat csinálom „öregen”, mint a krisztusi kor környékén. Teszek-veszek, s mindezt a zene bűvöletében. S ehhez jött egy csodás ajándék, az irodalom. Az üres papírlap (képernyő) izgató, várakozással teli, provokatív varázsa. Kérdés csak az, hogy bokros teendőim eredményeként sikerül-e kicsesznem a természet törvényeivel, mint a gyöngyhalásznak. Persze nem. De hátha sokáig tart. Elhatároztam, hogy naplószerűen leírom öregedésem történetét. Puritánul, ahogy érzem. Ha majd jön, állok elébe, nem titkolom el, s nem is bagatellizálom. Azt persze tudom, hogy pánikba esek majd a közelgő halál gondolatától. Ismerem magam, beszari vagyok, ha komolyra fordulnak a dolgok.
Fennkölt szövegeket írjanak mások, én az életet akarom megírni. Őszintén. Nem tudom oly csodaszerűen, misztikusan körüljárva, mint kedvencem, Orhan Pamuk, aki szerint semmi sem lehet meglepőbb, mint az élet. S még hozzáteszi: kivéve az írást. Az egyetlen vigaszt, az írást. A szívemből beszél. Bár én a tömörebb leírásban hiszek, közben csodálom Gabriel García Márquez sejtelmességét vagy egy másik dél-amerikai gyöngyszem, Julio Cortázar légies modorát (aki, Esterházy Péter szerint, az egyszerű szavakat képes váratlan sorrendbe fűzni). Ezen óriások árnyékában csak egy dologban tudok partiban maradni: ez a fabulázás. Tudok történeteket mesélni. Művészileg megelégszem annyival, hogy egy-egy mondatom oly kíváncsivá tegye olvasómat, hogy elolvassa a következőt. És ha a végén – az elmaradt legutolsó utáni mondat miatt – némi hiányérzéssel teszi félre a szövegemet, már boldognak érzem magam.
Épp ezért, nem tudom, mikor, de ennek az írásnak: – Folytatása következik –.





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2018
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2018:

Jelige: Pozsonyi metró

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2018

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.14 másodperc