| Irodalomórák: Mizser Attila Juhász Katalin költészetéről |
„Ravaszul kavarok…”[1]
(Juhász Katalin költészete, különös tekintettel a „Makacs foltok” c. kötet poétikai eljárásaira)
…valahogy így, ilyen biztos kézzel, és olyan finom arányérzékkel vegyíti Juhász Katalin Makacs foltok című kötetében a késő modern poétikai beszédmód sajátosságait a posztmodern lírai alakzatokkal: azt mondhatjuk, a szerzőnő negyedik könyvét ez a termékeny és izgalmas megoldásokat hozó kettősség határozza meg. A kortárs lírai alkotásokban nem ritka jelenség a klasszikusok újraolvasása és -értése, a kanonizált szövegek elemeinek toposzként való alkalmazása, vagy adott esetben újraalkotása, rekontextualizálása. Juhász Katalin esetében azonban mindez hangsúlyozottan autentikusan megy végbe, esetében a „saját” és az „idegen” (értsd: a hagyomány) szokatlanul harmonikusan illeszkedik, önálló, érett egységet alkotva, amelynek részletesebb vizsgálata, bemutatása az egyes szövegekben való megnyilvánulása alapján izgalmas lehet, és egy különleges szövegszervező eljárás feltérképezésére, dekódolására ad lehetőséget.
Számos versének tapasztalata a huszadik század első felének filozófiai-szemléleti hátterét idézi, így például a szövegek beszélői a heideggeri „létben való benneállás, létbe való belevetettség” állapotát szenvedik el. A verseket áthatja a rögzítettség élménye, vagyis a megszólaló sok esetben – hasonlóan a harmincas évek magyar költészetéhez, pontosabban József Attila és esetenként Szabó Lőrinc verseihez – mintegy börtönként éli meg a létezést. A versek tétje így – amely explicit vagy implicit módon nyilvánulhat meg – a lét feltárása, és az önnön pozíció definiálása a lét tárgyai között. Ilyen tapasztalatot nyújt A lét ösvényein (7.), a White Christmas (23.), vagy a Feltett szándék című költemény, amelyek közül ez utóbbi a léttel való számvetés jellegzetes szituációját szervezi újra. Nem nehéz felfedeznünk a vers alaphelyzetében a késő modern hagyományt, itt ugyanis József Attila A Dunánál és Szabó Lőrinc Beszélgetés a tengerrel című műve is megidéződik: „a lépcső tetején ültem, s néztem, / hogy úszik el a lehetőség, / megint, mint mindig, / a fecsegő felszínen […]” (25.) A vers a létezés különböző szintjeit veszi számba: beszélője a lét mitikus-természeti erőitől körülölelve (víz, tűz, levegő) számot vet a nyelv lehetőségeivel („zavaros, bölcs és nagy szavak sodrán”), és metafizikai távlatba helyeződik („ott a habok mélyén / ahová követni még / nem elég a sötétség”). Ám ennél direktebb kapcsolat fedezhető fel a Reménytelenülben (18-20.), amely József Attila ismert párversét mintegy párhuzamosan gondolja végig, felelgetve arra: Juhász Katalin saját sorai a klasszikus szövegnek a létezésre, és az önmagunk létezésben elfoglalt helyére, meghatározottságára vonatkozó olvasatát emelik ki és teszik hangsúlyosabbá.
A metafizikai kódoltság Juhász Katalin „tárgyiasabb” szövegeiben is feltűnik. A kötet egy izgalmas csoportját alkotják azok a versek, amelyek a létezőket és tárgyakat a természeti folyamatok részeként, folyton változó, a szemlélő számára is újradefiniálódó tényezőkként jelenítik meg.[2] Ezt a poétikát a világ egészében való befogadásának a vágya, a mindent egységében való észlelés szándéka jellemzi, hatja át. A Bál a parton például az élő, lüktető kozmoszt tárja elénk: „minden csupa rángás / karok a földig érnek / lábak a füvet szántják / emelkedik, süllyed a világ / pulzál a hold / a napnak nincs arca / kioldja egészen / a csomókat rajtam” (26.). És ugyanígy a megismerés, a mindenség titkai utáni vágy, és az ehhez kapcsolódó bizonytalanság, félelem hatja át a Felismerni című verset: „a résekbe is be kell nézni / s mindent szépen / nevén nevezni / azonosítani felismerni / a falakba költözött vihart / és sejteni lehet / mennyi nyom odavész” (17.).
Juhász Katalin alkotói módszerét remekül példázza a Nemtom című vers, amelyben – a korábban idézett versekhez hasonlóan – szintén tetten érhetjük a harmincas évek költészetének lenyomatát, itt poétikai síkon is megnyilvánul a párhuzam. József Attila költészetének jellegzetes verstípusa az önmegszólító vers, amely a késő modern poétikában megjelenő, az én egységességébe vetett hitének válságát előlegezi, illetve kíséri. A vers nemcsak poétikai eszköztárát tekintve kötődik ismét a klasszikus beszédmódhoz, hiszen a szöveg inkorporálja a századforduló filozófiai-tudományos téziseit, így például a kozmosz tágulására, az űr létmódja vonatkozó szegmenseit. A következő sorok az önmagunkon túli, az univerzális határokat, és a világegyetem okozta magányt, identitásvesztést tematizálják: „Ne kérdezze senki / Ki voltál, s ki lehetsz / Kezd már tágulni a tér […].” (24.) Juhász Katalinnál azonban ez a hagyomány a korábbi szövegeire is jellemző, jellegzetesen „mai” computer-tematikával lesz egybejátszva, amelyben a tértágulás új, technicizált értelmet nyer, az információ pillanatnyi átadásának, valamint a világ egyetlen szobából való befoghatóságának a lehetősége jelenti az új galaxis létrejöttét: „[A teret] Kezdik tágítani neked / Fő, hogy költözni ne kelljen / Hajópadló, rézkilincsek / Lassan átjár a meleg / Ez a sors van megírva / Egy rejtett szerveren.” (24.) A vers ereje abban rejlik, hogy a két, látszólag elkülönböződő tematikus szál összefonódik a záró metaforában: a sorsot hordozó „rejtett szerver”, éppúgy érthető a kozmoszunkat uraló isteni tényezőként, mint ahogyan a computerizált világ mindenható technikai feltételeként.
A költőnő szerelmi lírája szintén a késő modern hagyományokra épül: ahogy például József Attila Magány című versében a másik hiánya, és a másik iránti vágy egyfajta tükörszerkezetként, az én és a másik pozíciójának felcserélődéseként jelenik meg („látom a szemem: rám nézel vele”[3]), úgy a kötet egyik legszebb verse is az önmagába visszaforduló vágyat, a hiány önmagára visszaható betöltését jelzi. A Szükségem van rám (11.) már a címben feltűnő grammatikai viszonyokkal is jelzi, hogy olyan szituációról van szó, amelyben a vágyott és a vágyó szerepe felcserélhető és egymásra illeszthető, vagyis a hiány objektuma és szubjektuma azonos. A szöveg számos logikai szinten végrehajtja az én önmagába való visszafordítását, vagyis a másik hiányát sokszorozva, mintegy tükörjátékként mutatja meg. A test érzékelő funkciói fokozatosan csak a saját maga jellegét lesznek képesek érzékelni, a beszélő számára így felfoghatatlanná, befogadhatatlanná, nemlétező válik a külvilág: „szám ízével nyelvemen / szemem lesütöm / kaparászom állam […] mintha magamat / látnám integetni / érintkezési hibás / portéka lehetek.” (11.) A külvilágtól való elhatároltság, ahogy a Magány esetében is („Bogár lépjen nyitott szemedre”[4]), úgy itt is a kívülről érkező ingerekre adott helytelen reakciót eredményezi: „talpam alig reagál / a csiklandozásra / és ha füvet nyírnak valahol / úgy kapok a fülemhez / mint kibe hirtelen / belespricceltek” (11-12.), vagyis az elidegenedett egyén érzékei eltompultak a finom ingereket illetően, és a magányhoz való idomulás egyben az emberi tevékenységektől való elkülönülést is jelenti. A „belespricceltek” szó finom erotikája pedig mintegy a nemiség visszafordításának értelmezését is lehetővé teszi e mű kapcsán.
Ez a szerelmi líra, és általában Juhász Katalin költészete nemcsak átörökíti a harmincas évek tapasztalatát, hanem ezzel együtt a kortársi hang sajátosságait is magán viseli, a mondatok köznyelvi megformáltsága, az önkéntelen egymásba szövődésük egészen különleges költői beszédet eredményez. A hagyomány felhasználása, újragondolása a tematikus vonulatot, a szemléleti kontextust, valamint a poétikai sajátosságot illetően történik meg – amelynek jellegét és megjelenési módjait ez a dolgozat bemutatni kívánta –, ennek szekventáltabb feltárása azonban mindenképp termékeny lehetne, egy nagyobb tanulmány, előadás keretében is.
Addig is adagolja, kavarja mindenki szokása, tudása szerint.
[1] Juhász Katalin, Makacs foltok, Losonc, Plectrum, 2006. 42. (A későbbiekben szövegben szereplő, idézeteket azonosító oldalszámok erre a kötetre utalnak.) [2] Vö.: „A számunkra maradandónak tűnő tárgyak olyan tényezők a tapasztalatban, melyekhez a megismerés intellektuális összetevőjével férhetünk hozzá, miközben az eseményeket átéljük.” Whitehead, Alfred North, A természet fogalma, Bp., Typotex, 2007, 9. [3] József Attila összes versei II., szerk. Stoll Béla, Bp., Balassi, 2005. 380.
|
|
|
|
| |
Kapcsolódó linkek | |
Hír értékelése | |
Értékelés: 3 Szavazat: 2
| | Parancsok | |
|