Testvéremnek/ről
A húgommal gyakran hagytunk a plafonon vagy a falakon
szúnyogtetemeket. Úgy tartottuk, hogy ez megfelelő elrettentő példa a többi
szúnyog számára, ha betévednének a szobánkba. Aztán persze rájöttünk, hogy ez
nem sokat segít, s megelégelve a ronda látványt, utasítottam a húgom, hogy
akkor most már a hidegebb éjszakák beálltával igazán letakaríthatná őket.
Kicsit viszakozott, de mivel én csaptam le őket és én is voltam a nagyobb, neki
kellett eltüntetnie a nyomokat – nem volt kérdéses. Viszont a papír zsebkendő
csak a rovar testét szedte le, így kénytelen volt egy vizes ronggyal letörölni
az odaszáradt szúnyogvért. A mi vérünket. A rongy nagy nedves foltot hagyott
emlékül a több réteg festékben. A naplementesárga falakat most már különböző nagyságú
fehér köröcskék díszítették, mint a körberajzolt tetthelyek nyomai. Iszonyatosan
ronda látványt nyújtott, s addig szörnyülködtünk a foltok felett, míg a
következő festésre nem került sor. Arra viszont már senki nem emlékezett, hogy miképp
történhetett, hogy a húgom beelőzött a csokis sütemény kóstolásánál. Meg
kellett kérdeznem anyánktól, de sajnos nem tudta felidézni az ominózus esetet,
pedig nekem rémlik, hogy nagyon sokáig nevettünk a tepsi fölött, mennyire
talpraesett is ez a kislány.
Ez a legrosszabb, hogy elfelejtjük az emlékeinket. Ha talán készült volna
egy fénykép, akkor könnyebben beszélgethettünk volna arról a délutánról.
Esetleg még a húgomnak rémlik valami, de őt nem kérdezhetem. Így elismerném,
hogy mennyire szemfüles. Már így is felülmúlt engem. Azt hiszem, már nem sok mindenben
tudok neki példát mutatni. Nem irányíthatom, vagy talán már nem is kell.
Egyedül akar világot látni, és új dolgokat kipróbálni. Lassan azt veszem észre,
hogy a világ másik feléről kapom a képeslapot ismeretlen bélyegzővel a
hátoldalán. De hogy ne használjak
elcsépelt frázisokat, mint például egyszer mind felnövünk, inkább megmosom az
arcom hideg vízben – na, erről nem jut eszembe semmilyen közös poén.
De volt olyan, hogy beceneveket adtunk a lakótelepen lakó fiúknak. Mindenkinek
a maga jellegzetessége alapján! És a következő lépésben felosztottuk őket
magunk közt. Enyémek voltak a menőbb srácok a nagyobb testvér jogán, s a húgom
csak a maradékból válogathatott. Sőt, neki talán fiúznia sem lett volna szabad,
hisz ő volt a kicsi. Viszont mind a mai napig a gyámoltalanoknak szurkol a
filmekben, akik az utolsók a sorban, és a legelsőként tűnnek el a sötétben. Már
akkor fel kellett volna figyelnem a szociális érzékenységére, amit a mai napig
szeretek benne. Az elalvás előtti csendes pillanatokat osztályozással
töltöttük. Fontos szertartás volt, mert egy bonyolult rendszert kellett
felállítani. Nekem három nagy szigetem volt hidakkal összekötve, neki szemetes
kukái. Ide kerültek a régi és új szerelmeink az ablak alatti kosárpályáról. A
leghelyesebbek, legrátermettebbek kerültek az első szigetre, aztán a másodikra,
harmadikra, a hidakon pedig azok álltak, akik még nem érdemelték ki a
besorolást, még hiányzott egy kevéske szexuális töltet, hogy elfoglalhassák
méltó helyüket. A műveletet majd´ minden nap végre kellett hajtani, hiszen a fiúk sem tudtak kétszer
ugyanabba a folyóba lépni.
Hogy ilyenkor mi játszódhatott le a húgom fejében nem tudom, de én ezzel a
hosszadalmas munkával tudtam csak megnyugtatni háborgó lelkemet és testi
vágyaimat. A virágmintás paplan alatt álmodoztam arról, hogy a fiúk egy nap
becsöngetnek értem, és elhívnak sétálni. Hogy csak nekem mutatják meg a világot
arról az oldaláról, melyet nem ismerhetett akárki. De az én szívemnek is el
kellett szomorodnia egyszer, és abba a dreňbe fojtottam bánatom, amibe saját kezűleg szedtem az
epret és anyánk készített be a mélyhűtőbe. Halált megvető bátorsággal gázoltam
és rángattam az indákat a kertünkben az eperbokrok körül, nagyokat undorodva a
giliszták és a békák láttán. Aztán amikor a füvet sarlóztam le, akkor
belehasítottam a mutatóujjam húsába, és nem sok hiányzott, hogy levágjam az
egész ujjam. A lényeg az volt, hogy két öltéssel varrta össze a készültségben lévő
ügyeletes gyerekorvos még aznap, amikor a palettákból és kartonlapokból
összetákolt kerti házikónk falára kiszögeltem a kedvenc együttesem poszterét. Végig
azon rimánkodtam a félelemtől, hogy segítsenek rajtam, mire az orvos azt felelte,
épp azt teszi. A befáslizott ujjam került ezután a középpontba, és elfeledkeztem
arról, amikor a húgom lába beszorult a tátrai fahíd gerendái közé. De úgy
teljesen, tövig. Az egyik lába a szálkás lyukban lengedezett a víz felett, a
másik a felszínen maradt a meglepett arcával. Ha még kisebb lett volna, talán a
vízből halásztuk volna ki.
Ez egyébként egy szomorú történet, mert nagyon fájt neki akkor. Úgyanúgy,
mint amikor a strandi büfében robotolt reggel nyolctól késő estig szünet és
szabadnap nélkül. Akkor tanultam meg, hogy mennyi erő lakik benne. Ezért itthon
helyette is rendet raktam, elpakoltam a székre-asztalra felhalmozott cuccait,
és kézzel mostam a munkapólóit másnapra, hogy fel tudja őket venni tisztán. És
akkor kezdtem el rá felnézni, amikor megmutatta a tízéves tervét fővárosi
egyetemmel, családi házzal, férjjel, gyerekkel, nagyvilági élettel.
Meg azt sem értheti senki, hogy mennyire fontosak voltak számunkra azok a
képek, amelyeket a műsorból vágtunk ki. Minden héten türelmetlenül vártuk, hogy
megvásároljuk a heti újságot. A filmjelenetek négycentis képeit vagdostuk ki
belőle. A kicsi színes, az elején még fekete-fehér képecskéket minden hétvégén
sorrendbe rendeztük a szobaszőnyegen. Az egymás felé fordított képsorozatokból
lehetett egyenként, s egymást felváltva válogatni. Így vándoroltak aztán a
képek a másik „standjáról” a saját borítékunkba. Emlékszem, féltve őriztem a
kincseimet, harcoltam a szebb képekért. Sőt, egyszer arra vetemedtem, hogy az
újság lejárta előtt kivágtam néhány képet. Kimondhatatlan lelkiismeretfurdalást
érzek, hogy szemérmetlenül becsaptam a húgomat, csak mert több eszem volt
ahhoz, hogy megelőzzem. Nem tudom, hogy kérhetnék elnézést a buta, önző
viselkedésem miatt, főleg ha arra gondolok, hogy mindig nekem adta az összes jó
képét, csak mert tudta, hogy nekem tetszenek. Tiszta lelked szennyeztem be
manipulációmmal. Mondd, meg tudod adni a feláldozást még mielőtt meghallom a
körtemuzsika hangját?
És ezért igyekszem azt sem elfelejteni, amikor napi rendszerességgel
futottunk a kavicsos Duna-parton a szúnyoginvázió közepette. Később meg a kóbor
kutyák csoportja elől. Ez volt olyannyira mutatványos, mint amikor a hegyi
túráról kellett csak azért hazarohannia a családnak, mert a délutáni napfény
egy erdőben már sötétségnek számít, s ilyenkor bármikor előtörhet egy vaddisznó
a fák közül.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy sosem szabad feladni a reményt: még
akkor sem, ha negyedszer is el kell menned ugyanarra a vizsgára, amit akkor sem
fogsz tudni jobban. De abban biztos lehetsz, hogy mindig vigyázni fogok rád.
Melletted leszek, és a fogom a kezed, és aggódani fogok, hogy vajon eszel-e
rendesen.