A Szlovákiai Magyar Írók Társasága évek óta nagy hangsúlyt fektet a tehetséggondozás kérdésére, ezért a pályakezdő tollforgatóknak szakmai segítséget nyújt műhelymunka keretén belül.
Mivel a tanterv nem biztosít elég időt és alkalmat arra, hogy a pedagógusok mindezen ismereteket és készségeket átadják és kifejlesszék, fontos, hogy a szorosan vett iskolai tananyag elsajátítása mellett időnként íráskészségre ingerlő impulzusokat is kapjanak a diákok, hogy megmutassák, vagy felfedezzék saját képességeiket. Éppen ezért a Társaság rendszeres foglalkozást szeretne biztosítani az íráskészséggel rendelkező diákoknak, azokkal, akik felfedezésében kizárólag a pedagógusok lehetnek segítségünkre.
Első lépésként megszerveztük a pályakezdő fiatalokkal való foglalkozás lehetőségeiről szóló szimpóziumot, melyre 2014. június 13-14-én került sor Ipolyszakálloson, pedagógusok számára, azzal a céllal, hogy elinduljon a tanár és diákja között egy olyan kapcsolat, amely által közelebb kerül a kortárs irodalom az iskolásokhoz. Tervek szerint évente sor kerül egy újabb szimpóziumra, ezért a Társaság továbbra is várja a nem kimondottan magyar szakos pedagógusok jelentkezését. A mentorságról, nagyon privát beszédmódban, Szászi Zoltán szólt a jelenlévő pedagógusokhoz, aki néhány éve mondhatni nyakig benne van az irodalommal foglakozó, író, költő palánták nevelésében. Pár mondat az előadásából:
„Nagy ajándék fiatal tehetségek gondozása. Vannak még!
Minden gyakorló pedagógus (kivételt képeznek a minisztériumi és módszertani központokban lebzselő adlátusok, akik élő gyereket legfeljebb televíziós adásban, ha látnak olykor, de katedrán elvétve sem álltak!) tudja azt a tényt, hogy két egyforma gyerek, diák nincs, mindenkihez elvileg individuális hozzáállásra lenne szükség! De ez a kijelentés csak elvi, a pedagógus ismerőseim elmondása, tapasztalatai alapján erre egyáltalán nincs idő, már magából a tantervből és/vagy az osztálylétszámokból eredően. Tehát marad a jól bevált vagy éppen kísérleti fázisban lévő saját módszer: valahogy átadni a tudást, az anyagot, s ha emellett mégis kibukkan valaki, aki irodalom iránt érdeklődik, meg tehetséges is, na és éppen szerencsés a csillagállás, akkor kap a fiatal egy pár sanszot! Ez lenne, kellene, hogy legyen a pedagógus feladata és munkája a tehetséggondozásban, s bizony nem kevés, nagyon komoly feladat ez. Különösen akkor, ha napi rutin mellett még képes olykor egy-egy felbukkanó író, versfaragó palántát a saját szabadidejének rovására gondozni, segíteni, néhány sanszot adni neki, elirányítani valamilyen mesterhez. Azt nyugodtan állítható, hogy az elszánt, megalapozott hivatástudattal felvértezett, a magyar nyelv és irodalom iránt elkötelezett, a versbe, prózába szerelmes pedagógus mindig is megtalálta, és remélhetőleg ezután is meg fogja találni azokat az energiákat, amelyekkel az egyre ritkábban felbukkanó tehetségeket támogatni, irányítani, nevelgetni, fejleszteni tudja. Individuális módon.
”