SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Jelige: Le Ngoc Dung "Jade"

Variációk klasszikusokra

Johann Wolfgang von Goethe Szklenófürdőn

Meg lehet felezni a vizet?
A levegőt, a fényt és a fémet?
Hidrogénre és oxigénre?
A vizet hidrogénre – fél oxigénre,
és a másik oldalon
másfél egységnyi oxigénre?
A horizonton lebukó nap
sugarainak felét számolva
a sötétség megfelezése érdekes.
A 42 fokos termálvíz
hőmérsékletének megfelezése
két 21 fokos vizet eredményez?

Vagy egy 21 és egy 42 fokosat?
Esetleg két 31 fokos víz jön létre?
És a test megfelezése után
két önálló lény, önálló tudattal?
Két egyforma lény.
Vagy a jó és rossz.
Sőt: egy férfi és egy nő jön létre
a megfelezéssel?
Néha eltakarom magamban a férfit,
és várom, megjelenjen a nő,
kétfelé vágom az arcom,
és csak az egyik felét hallgatom
a gondolataimnak,
és csak az egyik felét érzem
az érzelmeknek, amelyek
a távolba visznek.
Feleződik az idő,
felezem az utat,
felezem az időt,
a konflis kanyargó nyomát,
felezem a nehézfémet,
a gyíkaranyt,
a szalamandraezüstöt.
Még mindig túl sok
a gondolat,
amely elborítja a világot,
túl sok a kevés,
amelynek utána kéne járni.
Megfelezem a véletleneket,
és megtalálom a folyamatos
tudást, az utolsó vályogkunyhóban is.
Az első lény akarok lenni,
amely semmivel sem osztható.
Még több kettest a világegyetembe!

Juan Ramón Jiménez Palos de la Frontera kikötőjében

Hatalmas vásznak csattognak a tengerjáró hajón:
ez a spanyol nyelv, ez a csattogás, a szél duruzsolása,
a vitorlába belekapó szél, voltaképpen ezért jött létre
a spanyol nyelv, sisteregve belevágódni a vászonba,
és hajtani előre a hajót, a spanyol nyelv hajtotta előre
az összes hajót, ahogy a matrózok beszéltek spanyolul,
a karavella kétszeres sebességre váltott, szinte előrelökte
a spanyol nyelv, a spanyol nyelv hajtotta a hajót.
Mi a spanyol nyelv? a tenger hullámzása, a tenger hullámos
tarajain átbukó szélgyerekek nevetése, a dagadó vásznak,
mondhatnánk, amelyek a végtelenbe indulnak, a szél
elcsúszása a vásznon, ez a sima, elcsúszó hang, amely
leállíthatatlan, ezért nem lehet abbahagyni a spanyol nyelvet,
ha elkezdődik, a spanyol nyelvnek nincs vége,
a spanyol nyelv perpetuum mobile, amely a hajókat túllendíti
még Amerikán is, a sok karavella belevágódik Amerika
földjébe, beleszánt az Appalache-fennsíkba, belevágódik
a nagy sziú sztyeppébe, a kaliforniai hegyekbe, és továbbhajt,
tovább, egészen ki a Holdra, amelyet kettévág, és folytatja
útját még tovább a sok hajó, benne a hihetetlen motorral,
ami a spanyol nyelv, sőt, voltaképpen az egész hajó
a spanyol nyelv, csak anyagot kellett találnia magának,
hiszen a nyelv védtelenebb, mint a mennyasszonyi fátyol,
védtelenebb mint a nyers hús legszebb pillanataira emlékeztető
szűzhártya, védtelenebb, mint a levegő, amelyet nem láthatunk,
nos, a spanyol nyelv kijátszotta ezt a védtelenséget, belevágódott
az Atlanti-óceánba és a következő pillanatban már ki is
repült a világegyetembe, kettévágott, vérző csillagokat hagyva
maga után, jajongó anyákat és elhagyott gyerekeket,
de a spanyol nyelv vitorlái letörlik a könnyeket, és látjuk,
ahogy a fedélzeten ott áll az összes matróz, kapitány és kormányos,
beszélnek és beszélnek, folyik, szinte túlcsordul a spanyol nyelv,
felröppen a fedélzetről, és már bele is kap a vitorlába,
és dupla sebességre vált a hajó, milyen jó, hogy kitaláltuk
a spanyol nyelvet, örvendezik a kapitány, a kormányos és a matrózok,
milyen jó, hogy van nekünk ez a nyelv, mondják, és ezek a szavak
újult erővel röpítik tovább a hajót, igen, izmos nyelv ez,
mégis könnyed, susogó, mégis leállíthatatlan, fáradhatatlan,
letörli a könnyeket, folytatja tovább, halhatatlanul.

James Joyce Triesztben

Erőteljesebb szavakat kerestem a San Giusto-katedrális
előtti szentjánoskenyérfa alatti magányomban, kivételesen
erős szavakat a Corso Cavouron, egy egzotikus haláruslány
mondataiban, a Miramare kastély olajfái alatt, a kárókatonák
torkában, a Lanterna tövében, várva a világítótoronyba
harapó bóra szavait, hálóval elfogni, és vágyom a süvítésben
elhangzó szavakra, a téglának ütköző szavakra, a sós szavakra,
az öt méter magasan repülő szavakra, a hideg, fájdalmas
szavakra, és más, magasabb működésű szavakat kerestem
a Grand Hotel Duchi d’Aosta ágyaiban, ahol annak idején
Giacomo Casanova szállt meg, más, magasabb működésre
váltó szavakat kerestem a Caffè degli Specchi teraszán, ahol
Rainer Maria Rilke és Franz Kafka törzsvendégnek számítottak,
kerestem a tér kivágott részleteit, amelyet Rilke és Kafka
teste és szavai töltöttek ki egykor, de amelyek – reményeim szerint –
azóta is betöltetlenek, és folytattam, mert magasabb működésű
szavakat kerestem a Bagno alla Lanterna szeparált strandján,
ahol a női strand zsúfolt húspiacán meztelen nőket vizslatva,
a férfi részleget uraló férfi-elmegyógyintézeti ápoltak
artikulálatlan hörgését, nyögését, vijjogását, félállati sikoltozásait
hallgattam napokon át a hullámtörés felett, ebben a feszültségben
kerestem a mértékfeletti szavakat, és a szó hirtelen más, magasabb
működést mutat, a Canal Grande partján összegyűlő kereskedők,
jogászok, politikusok, egyetemisták szavaiban, de csak kerestem
az erőteljes, magasabb működésű szavakat a Molo Audace
naplementéjében, a piaci tömegben, a matrózok pipafüstjében,
a rikoltozó sirályok szárnyizmainak vonalában, a Caffé Tommasseo
Thonet-székjeiben, a Caffé Pasticceria Pironában, ahol keresésem
közben saját magamat láthattam, éppen az Ulysses első fejezeteit írva,
izmos, legyőzhetetlen, embertelen, tökéletes szavakat keresek,
ami elől nem térhet ki, amelynek engedelmeskedik a nyelv,
de csak viszonyt találok mindenhol, tört szárnyú, véres, torz,
érthetetlen szavakat, hangtalan szavakat, leírhatatlan szavakat,
bennük a mérhetetlen magányt, kiöntött jelentést, jelentéstelen,
tökéletes, nyelvtelen idegenséget, szó nélküli írást magamban,
leírhatatlanul, jaj, örökre leírhatatlanul itt, bárhol vagy Triesztben.