Duba Gyulát kicsi korától állatok vették körül, úgymint: kutyák, macskák, madarak – és sok más egyéb állat. Érdeklődése így fordult automatikusan ezek felé, mely érdeklődés a későbbiekben szerzőnk gyakori állatkerti látogatásai és két külföldi (ezen belül egy bulgáriai és egy leningrádi) útja során a flóra és a fauna világának további, az előbbieknél egzotikusabb egyedeivel gazdagodott, valamint, különösen Pozsonyba költözése után az egészen hétköznapi és szürke galambokkal. Amint ennek természetesen gazdag munkássága is magán viseli jeleit. A szerző módszere nagyon egyszerű és praktikus: amelyik állatról viszonylag kevesebb mondanivalója van, arról elbeszéléskötetet ír, vagy mesekönyvet: ilyen a Csillagtalan égen struccmadár című novelláskönyve, a Tűzmadár című mesekönyve és a Delfinek című novelláskönyve. Ezzel szemben amelyik állatról úgy találja, hogy bővebb kifejtést igényel, arról regény formájában kerekít hosszabb-rövidebb, de inkább hosszabb regényt: ilyen művei az Ívnak a csukák, A macska fél az üvegtől és a Sólyomvadászat.
Duba Gyula munkásságának a fentiek mellett van még egy roppant misztikus, szinte horrorisztikus sajátossága, melyről kissé bővebben is szólok, tudniillik az, hogy jó érzékkel felismeri, mi az, ami a világban, de ezen belül is különösen a szlovákiai magyar életben vajúdni kezd és pusztulásnak indulóban van. Természetesen ezeket a látnoki képességeit is kamatoztatja, szépprózai, esszéisztikus és kritikai művek sorában. Ezekről a művekről, de különösen a bennük ábrázolt tárgyról vagy jelenségről megállapítható, hogy rögtön azután, hogy Duba Gyula a tollára tűzte őket, kihalnak, elpusztulnak, megszűnnek vagy semmivé lesznek. Erről a különös képességéről jó ideig maga a szerző sem tudott, csak akkor döbbent rá, amikor megjelent a Baj van a humorral című, humoreszkeket és karcolatokat tartalmazó kötete, 1967-ben, s utána nem sokkal, konkrétan 1968 nyarának végén már neki magának is föltűnt, hogy bizony sokak arcára hirtelen ráfagyott a mosoly, valamint hogy már sem az utcán, sem a szerkesztőségben nem vigyorognak és örülgetnek annyit, mint korábban, és az sem kerülte el figyelmét, hogy magukból az emberekből is mintha kevesebb volna az utcákon, mint annak előtte, a szerkesztőség alkalmazottjairól már nem is beszélve. Hasonló tapasztalattal járt egy 1980-as kötete is, Az elrabolt taliga című, mely a szocializmus építése fejlett szakaszában született; ennek megjelenése után ugyanis a gyorsan épülő fővárosban hirtelen nemcsak a taligáknak tűnt nyomuk, hanem mintha a föld nyelt volna el számos egyéb építőeszközt is, úgymint: lapátok, hordók, gumislaugok, kalfaszok, vakolókanalak, több vagon cement, sőt egy viszonylag megkímélt mobil munkásszálláshely, egy úgynevezett maringotka is. Ezek tudatában nem csodálkozhatunk azon, hogy mikor Duba Gyula belefogott élete egyik nagy művébe, a Vajúdó parasztvilág című szociográfiájába, tüstént megindult és aztán abba se maradt a szlovákiai parasztok tömeges elvándorlása az iparilag fejlettebb régiókba, valamint azon sem, hogy többen kérték a Csehországba történő visszatelepítésüket, míg mások ekkor léptek be a pártba – és így tovább; egyszóval futott, ki merre látott s ki merre remélte boldogulását, a maroknyi maradék parasztot meg a hetvenes évek végén elvitte a mű második kiadása. De Duba Gyula munkássága nyomán nemcsak természeti, társadalmi és kulturális jelenségek, osztályok és térségek, sőt egy egész rendszer zuhant a múlt mélységesen mély kútjába. Nemrégiben például egy termetes gesztenyefára esett a pillantása, mely lakhelye közvetlen közelében virágzott. Nos, ezt a fát ő napokig figyelte, aztán hazament, írt róla egy novellát, s mire az megjelent az Irodalmi Szemlében (s itt nem kell hosszú hónapokra gondolnunk, mert a szövegek átfutási ideje már az Irodalmi Szemlében is nagyon lerövidült), szóval, mire megjelent, a gesztenyefa kiszáradt, és sajnos ki kellett vágni. Ezzel kapcsolatban terjedőben van egy, a Lisszaboni Szerződés parlamenti ratifikálása után kiszivárgott, ám hivatalosan meg nem erősített információ, mely szerint sor került egy titkos hármas egyeztető tanácskozásra, melyen egyfelől Duba Gyula, másfelől a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, harmadrészt az MKP elnöksége megállapodott abban, hogy az utóbbi kettő szerény havi apanázst, afféle alkotói ösztöndíjat biztosít szerzőnknek, aki ennek fejében kötelezi magát, hogy e két, a szlovákiai magyarság megmaradásán és önazonosságtudatának erősítésén szorgoskodó, tehát maximálisan kiemelt jelentőségű intézményről nem hogy regényt vagy novellát, hanem semmi mást soha nem ír: beleértve a humoreszket és karcolatot, sőt a krokit meg az aforizmát is, magyarán: egy árva büdös sort se.
György Norbert a megfontolt, meditáló, mindent alaposan meggondoló és semmit el nem siető szerzők közé tartozik, ez nála alkati vonás. Eredetileg március közepén kellett volna világra jönnie, s a szülői terv az volt, hogy a gyermek a keresztségben a Sándor József Benedek nevet kapja. György Norbert azonban márciusig nem látta meg a napvilágot, sőt György napjára sem érkezett megszületni, így be kellett érnie a kissé svéd hangzású Norbert névvel. Lévén azonban szívós természet, ezt a nevet máig viseli, s ma már szinte örül, ha valaki Norbinak szólítja. Másrészt nyilván innen eredeztethető írásművészetének mániákus szabatossága és precizitása, tehát hogy mindennek helye legyen és neve legyen, és semmi zavaró körülmény ne legyen, ezen belül pedig lehetőleg egy helyen legyen minden, és ha lehetséges még, akkor neve is csak egy legyen. De persze ember tervez, isten végez, vagyis nem minden az ember, hiába minden igyekezet – s ezt György Norbertnek nagyon hamar meg kellett tapasztalnia. Amikor ugyanis 1987-ben megkapta első, még piros műbőr fedelű személyazonossági igazolványát, az ún. opcsiánszki preukázt, azt látta, hogy ő, szöges ellentétben mindennel, tehát mindazzal, amiben eddig hitt, vagyis hát amibe először is beletörődött, aztán azzal, amit utóbb már-már megszokott, tehát azt volt kénytelen meg- és belátni, hogy ő nem is György Norbert, hanem Norbert György. És sajnos itt tart ma is, sőt még tovább tart, mert egyesek kerül-fordul Gyurinak szólítják, igaz, ehhez is lassan hozzászokott, a maga mindent alaposan meggondoló, belátó és szívósan kitartó, leginkább talán a svédekre és a Losonc környéki emberekre jellemző természetével. További terveit és életcélját a közelmúltban tette közzé a Kalligram folyóirat hasábjain, s ebből rögtön látszik, hogy alapjában véve optimista hajlam, hiszen vannak további tervei és van életcélja, s az így hangzik: „Elérni – bármi áron –, hogy a szavakat, minden szót, az összes lehetséges ragozott formában, huszonnyolcévente egyszer, kizárólag csak egyszer lehessen csak kimondani.”
Szalay Zoltánnal kapcsolatban a nyilvánosság csak első kötete fülszövegéből értesült arról, hogy különös kedvét leli az erőszakban. Ez a jellembeli alapvonása még egészen kisgyerek korában megmutatkozott, de szülei egyrészt abban bíztak, hogy idővel kinövi, másrészt, valamivel később, konkrétan a rendszerváltás utáni években meg már abban bíztak, hogy a mai sikerorientált világban ez még akár jól is jöhet. Lényegében máig is bíznak fiuk sikerében, ami természetesen nagyon helyénvaló, sőt mivel a vér szerinti rokonairól van szó, természetes is, ugyanakkor szerzőnk sikeres karrierjében ma már egyre többen bíznak, élén a Madách Kiadóval, a Madách Posonium Díjkiosztó Bizottság tagjaival, Fónod Zoltánnal, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjével, s végül, de nem utolsósorban Duba Gyulával, György Norberttel és Norbert Györggyel. Az említettekhez csatlakozik még Csanda Gábor a családjával Pozsonyból, aki mindük nevében sok-sok sikert, jó egészséget és további töretlen egészséget kíván neki, és amikor felcsendül a nóta, akkor az ő egészségére emeli a poharát és a kalapját. De hogy ne szaladjunk túlságosan előre, említsük meg, hogy ennek az eredendő, de már-már sikeresen visszafojtott és kellően szublimált erőszak-, terror- és bűnérdeklődésnek azért nagyon nem tett jót, amikor a szerző falujától nem messze folyó Dunának egyszer csak kanalas kotrógépekkel, dömperekkel és buldózerekkel estek neki, majd elterelték a folyót – a négyéves gyermek szeme láttára. Ezek a traumatikus élmények is közrejátszottak tehát abban, hogy a szerző későbbi műveiben az erőszak annyi káprázatos és igazán színes oldalát mutatja, kezdve a szándékosan elgázolt macskától a főbe lőtt buszsofőrig. Szalay Zoltán azonban György Norberthez, valamint Norbert Györgyhöz hasonlóan szívós alkat, és kivárta, míg világtól elszigetelt szellemi őrhelyére üzenet nem érkezik. Az üzenetet a postás hozta Vajkára, ajánlott levél formájában, mégpedig gyorsan, ún. prvou triedou, s ebben a pozsonyi Comenius Egyetem arra kérte szerzőnket, hogy addig is, amíg az ilyen természetű dolgok foglalkoztatják, vegye föl az egyetem Jogtudományi Karát öt évre. Ez megtörtént, többet az ügyért Szalay Zoltán se tehet.
Csanda Gábor irodalomkritikus, szerkesztő