|
Szolgáltatások | |
Naptár | |
December |
Vas |
Hét |
Ked |
Sze |
Csü |
Pén |
Szo |
1 |
2 |
3 |
4 |
5 |
6 |
7 |
8 |
9 |
10 |
11 |
12 |
13 |
14 |
15 |
16 |
17 |
18 |
19 |
20 |
21 |
22 |
23 |
24 |
25 |
26 |
27 |
28 |
29 |
30 |
31 |
|
| | Szavazás | |
Linkajánló | |
| |
SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA: Fiatal írók rovata 2007/2008
[ Főoldal | Rovatok ] |
|
| Fiatal írók rovata: Szerelmes szív |
Szerelmes szív! Mondd, miért sírsz, Mi fáj oly nagyon, Az, hogy itt hagyott? Itt hagyott s elment Biztos nem szeret Fájdítja a lelkem S kínozza a szívem! Én mindent megtettem Amit csak lehetett Neki adtam testemet Feláldoztam életem Összevesztem a világgal Meg az egész családdal Elköltöztem új lakásba Őt ott mindig hazavártam! Nem jött soha, nem ért haza Hiába volt jó vacsora!
2008. április 2.
|
|
|
Írta: szmit Dátum: 2008. augusztus 18. hétfő, 11:45 (2796 olvasás)
(Tovább... | 5723 betű van még | Fiatal írók rovata | Értékelés: 0)
|
|
| Fiatal írók rovata: Németh Nikolas |
...
Tudatosság. Oly’ sokak által használt kifejezés, mégis oly’ sokak vajmi keveset értenek belőle, pontosabban élnek meg belőle. Valószínűleg így vagyok vele én is, hiszen, ha magaménak érezném, nem írnék most róla, sőt, lehet egyáltalán nem írnék, mert a seggemen ülve, egy helyben is megtalálnám a boldogságot.
|
|
|
Írta: szmit Dátum: 2008. augusztus 13. szerda, 08:55 (2793 olvasás)
(Tovább... | 6849 betű van még | Fiatal írók rovata | Értékelés: 0)
|
|
| Fiatal írók rovata: Bokora Ákos - Állapot |
Elmaradt karácsony-érzetekkel sem büszkélkedhető kedélyállapottól megszállva iszogatom a kávémat egy kispolgári város kispolgári plázájának kispolgári vasárnap-délutáni hangulatölelésében.
|
|
|
Írta: szmit Dátum: 2008. június 05. csütörtök, 11:29 (2808 olvasás)
(Tovább... | 4230 betű van még | Fiatal írók rovata | Értékelés: 0)
|
|
| Fiatal írók rovata: Bokora Ákos - Krisztust elviszik, avagy… |
Krisztust elviszik, avagy A huszadik századi passió 1956. október vége felé járt az idő, mikoris főszereplőnk, Jézus Krisztus gyanútlanul leszállt a Déli pályaudvaron. Alig egy hete robbant ki a forradalom, melyről főhősünknek semmi fogalma sem volt. Azért jött, hogy rendet tegyen, de felettese mulasztása miatt nem szerzett túlzott információtöbbletet. Csak azt tudta, hogy segíteni kell. KELL! Mintha a pórnép nem tudná egyedül véghezvinni a dolgokat. Jézus káromkodott magában. Szidta a főnökét, meg a mennyei párttitkárokat. Házaló ügynökként érezte magát az emberek közt, aki jó pénzért sok jót ígér, és még egy golyóálló Bibliát is ajándékoz az érdeklődőknek. Innen csak a pénz hiányzott. Pénz nélkül pedig koszos a meló, és Jézus utálta a koszos melót. Közömbös rezignációval sétált végig a Moszkva téren. Arcát a nap felé fordította és megpróbált relaxálni egyet, addig is, amíg nekilát a Nagy Feladatnak. Utálta az embereket, de neki is meg kellett élnie valahogy. A Főnök is csak ígérget, hogy így lesz majd, meg úgy lesz majd, ha a miénk lesz az egész világ, hogy az Úr előtt mindenki egyenlő lesz! Rohadt kommunisták! Krisztus a kommunistákat is utálta. Sőt, mindenkit utált, akinek nem volt hosszú haja és kecskeszakálla. Egyszer fellépett a The Hell of Stalin rockbandával, egy moszkvai műjégpályán kialakított pódiumon. Ott, ahol egykor a Black Sabbath adott nagy sikerű koncertet. Nekik is sikerük volt, bár a tobzódás elmaradt: kétméterenként fegyveres katonák álltak és lelőtték azt, aki felállt a koncert alatt. Olyan érzés volt ez Krisztus számára, mintha egy világhírű zongoraművészt azért nem tapsol meg a közönség, mert a tapsolás által gerjesztett műhullámok lavinaáradatot indítanának meg, amibe az egész közönség belehalna. Ezen és sok minden máson gondolkodott, míg kiért a Lánchídra. Egyszer csak veszekedő-tülekedő embercsoportra lett figyelmes. Ideje lesz beleavatkozni a mások privát ügyeibe – az ég felé sandítva gondolta ezt, hátha meghallja, akinek címezte, még ha csak fél füllel is. – Békesség legyen veletek, dicsérjétek az Urat, mert ő a ti pásztorotok! Köszönésnek nem volt rövid, szokványos pedig végképp nem. Felfigyelt rá egy-kettő az emberek közül: – Mit akarsz itt, mi? Menj a dolgodra, mert ha mi küldünk el… – De hát mi a baj, testvéreim? Kövessétek az Úr parancsait, éljetek a Szent Könyv szerint és meglelitek a boldog békességet. Hiszen mondá az Úr: Békességet hagyok nektek, az én békém legyen veletek mindenkor. – Ki vagy te? Idegen? – Igen. A másik világból jöttem, oda, ahova ti is kerültök majd, ha követitek az Urat. Nem lesz ott sötétség és félelem és éhínség és harag. Csak boldogság, megértés és világosság. Búcsúzóul Jézus átnyújtott nekik egyet a golyóálló Bibliák közül, majd „na, túlestünk a mai első melón”- érzéssel továbbállt. Délután egy fekete Volga fordult be az Oktogonnál, majd megállt az Andrássy út 60 előtt. Két, fekete ruhás, fekete bársony kalapot viselő alak szállt ki belőle, és… Jézus. Kiráncigálták őt a hátsó ülésről. Szeme alatt kék véraláfutás tükrözte, hogy nem egészen önszántából szállt be a két idegen autójába. – Gyerünk, nyomoronc, most majd hirdetheted az ellenpropagandát! – a kisebbik nagyot rúgott belé, jelezvén ezzel, hogy méltóztasson a kapuhoz fáradni. Itt nem sokat tököltek a jólneveltséggel és az etikettel. Jézust felvezették a második emeletre, egy hivatali szobába. Sivár berendezés fogadta: egy kopott íróasztal, a valószínűleg hozzá tervezett épp olyan kopott, karfák nélküli székkel. A háttérben könyvespolc, Marx és Engels, valamint Lenin elvtárs összes műve. A Tőke két példányban is megtalálható volt, a változatosság kedvéért vörös és sötétkék kiadásban is, biztosan attól függően, hogy kommunista illetve szövetségi kézbe kerül-e. A kommunista könyvszedők és tervezők mindig is agyon előrelátóak voltak. Kár, hogy nem ők irányították az országot. Az asztalon fekete telefon, hamutálca és gondosan rendezett akták. Mindennek konszonanciájaként a falon vörös mezőben a zöld egyenruhás Sztálin atyánk mosolya dicsfénnyel árasztotta el a szobát. Jézus elolvasta a felső nyomtatványt: Kiss Ignác, szül. ekkor és ekkor, hazaárulásért, a Szabad Nép félóráról való kétszeri elmaradásáért, valamint egy gulagba küldött népellenség közeli rokonának való köszönésért a Legfelsőbb Bíróság 1956. okt.13-én kötél általi halálra ítélte. A vádlott beismerte az ellene felhozott vádakat, ellenállást nem tanúsított és elfogadta az ítéletet. Az ítéletet okt. 14-én reggel fél hét órakor az AVH székházának pincéjében végrehajtották. Pecsét, aláírás. Szabályos – gondolta Jézus. Aki vétkezik, így jár. – Itt maradj! – mordult rá a magasabbik, széles vállú titkosrendőr, szájából ki sem véve a cigarettát, mely zsinórban a harmadik volt, mióta találkoztak. Lehamuzta magát, ám ez látszólag kevésbé érdekelte, mint Krisztus cipőjének fűzője: – Kikötődött a cipőfűződ. Jézus lehajolt, hogy bekösse, mire a magas orrba térdelte. Irtó tréfásnak találhatta a dolgot, mert még akkor sem hagyta abba a röhögést, mikor már kiléptek az ajtón. Jézus még hallotta, ahogy az alacsonyabbik, jellegzetes orrhangon beszélő zsaru hangosan röhögve megjegyezte: – Ez is bevette! Biztos nem én vagyok az első, akivel ezt eljátsszák – tűnődött Jézus, törött, vérző orrát piszkálva. Aztán eszébe jutott, hogy neki nincs is cipőfűzője, hisz saruban van. Ideges lett, mérgesen belevágott a meszelt falba. Ököllel. Főnöke pedig együtt csuklott Szent Péterrel. Épp csak hogy elállt az orrvérzése, mikor belépett az ajtón egy jól öltözött hivatalnok. Kövér volt, és vörös selyem nyakkendőt viselt. Szuszogva leült és rágyújtott. Kéjesen mosolyogva Krisztus arcába fújta a füstöt. Nem úgy kezdte, hogy „Kérem, foglaljon helyet”, vagy „Szíves elnézést, amiért önnek nem készítettünk széket”. Csak a harmadik slukk után szólalt meg: – Szóval ellenpropagálunk? Jézus nem értette. Hisz ő csak a dolgát végezte. Ártatlanul visszakérdezett: – Maga is? A hivatalnok arcáról egy pillanatra letűnt az idétlen, komcsi főiskolán tanult mosoly, de belső egyensúlya hamarosan visszaállt. Az előtte heverő Marlboróra tekintett: – A nyugati cigaretta százszor finomabb, mint az a ruszki szar, amivel bennünket tömnek. Azt eladjuk jó pénzért a kuláknak, mi meg szerzünk magunknak a KGST-piacon nyugati finomságokat. Nem gondolta volna, mi? Kapcsolatok kérdése az egész. – Miért mondja ezt? – Mert mire felfoghatná, már úgyis halott lesz. De ha mégsem, úgy akkor sem tudná senkinek elpanaszolni. Itt én vagyok az atyaúristen. És különben is, ki hinne egy törvényszegő ellenállónak? Mosolygott és kedves volt, mintha épp csak egy kis délutáni teára invitálta volna Jézust, hogy szürcsölgetve elcsevegjenek egy cseppet erről-arról. – Az atya nem itt lakozik, hanem a szívünkben. – Igaza van. Az emberek szívében is jártam már, olykor kés, olykor méreginjekció formájában. – Én csak a munkámat végeztem. – Szóval megbízója is van. Halljam, ki az! Ha megmondja, szabadon elmehet! Az MHBK-tól van? Nem. Ahhoz túlságosan gyenge és nyúlszívű. Akkor a Magyar Ellenállási Mozgalomtól. „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja”, na, nem ismerős? – Nem ismerek ilyen című zsoltárt. Megkínálna egy szállal? Jézus rágyújtott, tüzet egy kis, benzines, ötágú csillaggal gravírozott öngyújtóból kapott. Jóleső közönnyel pöfékelte a füstöt, mintha csak a sarki presszóban lenne. – Most már igazán elárulhatná, melyik mozgalom tagja. Talán a Rongyos Gárdáé? Ezen jót röhögött. Jézus egykedvűen vette tudomásul, hogy a komcsiknak lételemük a poénkodás. – Nem válaszol? – Én Isten gyermeke vagyok. – Szóval így állunk. Ez esetben szoktam ajánlani a híres gumiszobánkat. De azt hiszem, egyelőre semmi szükség nincs rá. – Köszönöm, még az este folyamán továbbállok, maguk így is egy nap kiesést okoztak nekem a termelésben. – És mit termel, ha szabad érdeklődnöm? Ezt már ugye elárulja? – Jót cselekszem az emberekkel, és a Szentírást osztogatom. – Lenin elvtárs műveit? – Bibliát. A kövér közben szorgalmasan jegyzetelt volna, ha Jézus beszél. De mivel ez volt az első felhasználható mondata, le is jegyezte egy üres nyomtatványba: „ellenpropaganda-anyag előállítása és saját kezű terjesztése”. Ezen kívül még csak azt írta be a harmadik sorba, hogy „nem beszámítható”. – Nincs ma túlzott nagy beszélgető kedve, hallja! – Csak a jót és igazat írom, és ebben az Úr vezeti kezem, csak a valót mondom, amihez Isten ad erőt és szót számba. Halál a rohadt kommunistákra! (Isten: – Bocs, csöppet elragadtattam magam a rím kedvéért…) A kövér felpattant a székről, kihúzta a felső fiókot és egy ólmos botot vett elő. Arcul vágta Krisztust. Egyszer, kétszer, háromszor. Az egek urának fia lefordult a székről, arcát véres duzzanatok keresztezték, első két fogát is kiütötte a kövér. – De hát mi roffat mondtam? A kövér meg sem hallotta, megkerülte az asztalt és a földön összerándult Jézust először bordán rúgta, majd sípcsonton, aztán megint bordán… Közben úgy szuszogott, mint egy óriási fújtató egy óriási kovács óriási műhelyében. Hamar kifáradt. Visszaült a székre és megnyomta a piros gombot az asztal alján. Dőlt róla a veríték, egy zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje homlokát, és egy fésűt, közvetlen az ólmos bot mellől, amivel pár gyakorlott mozdulattal se perc alatt hátradobta három szál haját. Kisvártatva megjelent a két ügyeletes katona. Szabályszerűen megkérdezték, hogy mit parancsol a vezérigazgató úr, mintha még nem tudnák, hiszen százszor és ezerszer kívánta már ugyanazt, amit ennél az újabb, jelentéktelen áldozatnál is. – A kezelőszobába vele, hogy felkészüljön az utazásra. Aztán mehet a rókalyukba. A rókalyuk egy kis alapterületű helyiség volt az alagsorban. Világítás nem volt, és a vádlott nem tudott felegyenesedni, majd kis idő után ülni és feküdni sem. A kezelőszobában Jézust különböző eszközökkel próbálták jobb belátásra bírni: volt ott ostor, gumibot, fojtogató zsinór, felhevített vasrúd, meg csupa ilyen, diktatórikus államhatalomban felnőtt gyerekeknek való játékszer. Jézus állta az ostorcsapásokat. A kilencfarkú macska a húsába tépett, csakúgy, mint a dereka köré tekert szögesdrót. Hüvelykujj-szorítókkal nyomták össze ujjait, és egyenként tépték le az összes körmét. Közben fáradhatatlanul ordították: – Propagálsz még? Szemét mocsok disznó! Hazaáruló! Rohadt lázadó! Jézus agyában a csupán a mondatok visszhangja zúgott, arra gondolt, milyen nehéz helyzetben élhetnek eme katonák családjai, ha ilyen szorgosan teszik a munkájukat. Biztos prémiumot szeretnének, esetleg karácsonyi szabadnapot. Jézus elájult. Egy vödör hideg víz sem térítette magához. Az őrök megfogták és áthúzták a vizes cellába. A lábainál fogva húzták. Feje az összes küszöbön nagyot koppant. Hangosan vitáztak, ki fogja a vérnyomokat felmosni. Megegyeztek, hogy eldöntik „Ki tud többet a Szovjetunióról” játékkal. Jézus arra ébredt, hogy vízben fekszik. Hideg és poshadt volt a víz, és enyhén karbamid szagot árasztott. Az őröknek hamar feltűnt, hogy magához tért. Fel is szóltak telefonon az ügyeletes tisztnek. Az rögtön kiadta a parancsot: a fogoly azonnali szállítása raportra. Jézusnak fél perce volt, hogy megmosakodjon, szappant és törülközőt nem kapott. Fázott. A szemfüles őrök ezt is észrevették, nem is csodálkoztak rajta. Eddig még mindenki fázott. Ők nem, mert fel voltak öltözve, és belülről is fűtötte őket az ötéves terv eredményeként született pancsolt faszesz. Kicsit megpiszkálták őt a gumibotjaikkal. Krisztus két bordája bánta. Holott ismét az ájulás határán libegett, visszatartotta az imádság és fohász: „Bocsásd meg nekik, Uram, mert ők is csak a dolgukat teszik, mint én.” Éjjel tizenegy óra volt. Bekötötték a szemét és felrugdosták őt az emeleti vallatószobába. A szoba előtti ávós még arcul ütötte Krisztust a puskatussal, mielőtt beengedték volna. Bent ismét a szokásos kérdések és feleletek és nagy szavak és fenyegetés és ijesztgetés: „ellenpropaganda, hitterjesztés, áskálódás, kémkedés (ez újdonság volt a listán), árulás…” Közben pedig sűrűn záporoztak az ütések, rúgások, ostorcsapások. Aztán, éjfél előtt pár perccel a falhoz állították Jézust, hogy az orra hozzáért a falhoz. – Így maradsz! Ha nem, kapsz egy golyót a fejedbe! Kezeket kinyújtani vállmagasságba! Én ne próbálj lazítani, nem exkurzión vagy, szarjancsi! – röfögte a vallatótiszt. A kövér volt az. Egy másik ávós beállt mögé egy nehéz, egylövetű kincstári puskával, Jézus pedig kapott búcsúzóul egy tarkón ütést puskatussal. A vére vékony csíkban folyt le a falon. Tíz óra múlt el, az ávós katona közben elaludt a széken. Jézus leereszthette volna karjait, leülhetett volna, talán meg is szökhetett volna, de nem mert. Mi lesz, ha mégsem alszik, csak úgy tesz, hogy letegye a karját. Ha agyonlövi az ávós, nem tudja befejezni a missziót. Inkább türelmesen várt. Másnap egész testében remegett, éhes volt, szédült és fekete foltokat látott. Már az előtte lévő hófehérre meszelt fal is csak egy fekete, homályos foltként hatott, melyen áttör az odaszáradt vér piros reliefje. Újabb tisztek érkeztek, újabb vallatások. Tízpercenként válogatott tornagyakorlatokat végeztettek vele: leguggolt-fölállt, leguggolt-fölállt tíz percig, majd tíz percig behajlított lábakkal ült a semmin, hátát a falnak vetve. Újabb tíz perc után fekvőtámaszozott, majd ült a semmin. És ez így ment két órán keresztül. Ájulásából egy vödör jeges víz térítette magához. Kapott egy csészényi bablevest, százötven grammnyi fekete kenyérrel. Összesen 490 kalóriát. Fájdalmat már alig érzett, a téboly határán állt. Összevizelte magát. Visszavezették az alagsorba, de most a változatosság kedvéért a karcerba tették. Ez egy 50-szer 60 centiméter alapterületű helyiség volt, szemmagasságban két égővel. Jézus már negyven órája nem aludt és alig evett. Azt akarta, hogy vége legyen ennek az egésznek. Káromkodott, kérte az Urat, szabadítsa meg őt. – Éli, Éli, lama sabaktani? – ordította. Az őrök jelentették, hogy idegösszeroppanást kapott a fogoly. Fönt megvitatták a lényeges dolgokat: a rab hasznavehetetlen, információt nem közöl, együttműködésre képtelen. A parancs nem is késlekedett sokat: megölni. Az őrök nem körülményeskedtek sokat: egy golyót röpítettek Jézus homlokába, közvetlenül egy újabb „Éli, Éli, lama sabaktani” után. Ekkor mintha az ég nyílott volna meg, dörögni kezdett és villámlott és zuhogni kezdett az eső. Megjósolták a modern idők prófétái, a meteorológusok, hogy nagy vihar készülődik. Azon kívül semmi sem történt. Este már egy másik rab állt Jézus helyén. Főhősünk egy névtelen sírba került annyi sok név és arc nélküli emberrel, akik mind meg akarták váltani a világot. Egynek sem sikerült. Vagy mégis? Közös erővel győzedelmeskedtek közvetett módon? Jézus életét lezárandó, egyel több okmány került az asztalra: név, szül. ekkor és ekkor. Hazaárulásért, tiltott tanok és ellenpropaganda-anyag terjesztéséért, valamint a büntető hatóság ellen tanúsított erőszakért és hátráltató folyamatokért a Legfelsőbb Bíróság az 1956. évi XXVIII. tvr. alapján létrehozott statáriumnak megfelelően golyó általi halálra ítélte. A vádlott beismerte az ellene felhozott vádakat és elfogadta az ítéletet. Az ítéletet nov. 2-án délután negyed öt órakor az AVH székházának pincéjében végrehajtották. Pecsét, aláírás. Jézus nem támadott fel a harmadik napon. Többé nem látta értelmét…
|
|
|
Írta: szmit Dátum: 2008. június 05. csütörtök, 11:23 (2516 olvasás)
(Tovább... | 20437 betű van még | Fiatal írók rovata | Értékelés: 0)
|
|
| Fiatal írók rovata: Bokora Ákos Kocsmamélyi fantáziák 2. |
Március van, ez a kocsmák hónapja. A világ tele van debilebbnél debilebb emberekkel. Manapság már raritásnak számít, ha az év valamelyik napja nem világnap. Igen, ide jutottunk, ma már az őstulkoknak, a hengeresférgeknek, a feministáknak, de talán még a kutyaszarnak is megvan a maga kis pirosbetűs ünnepe. Na nem baj. Hogy konkrét legyek, megalapítom nem hivatalosan a borovicska világnapját. Mit ad isten, éppen mára esik. Nosza, csettegek Ilonka néninek, aki már hozza is széles mosollyal.
|
|
|
Írta: szmit Dátum: 2008. június 05. csütörtök, 09:57 (1897 olvasás)
(Tovább... | 11649 betű van még | Fiatal írók rovata | Értékelés: 0)
|
|
| Fiatal írók rovata: PRESStige |
Ismerkedés a lánnyal
Sáv alakú rece-báb, virágnak mondott bal-láb-ság. Összefontam az értelmet, kevés volt a két emelet. Varázslat mögé bújt kép, eső felületű, meddő lét. Kockás hátú, szőrös gép - - hullámfalúvá lett épp... ...nélküled lett minden szép, mindenképp.
|
|
|
Írta: szmit Dátum: 2008. március 18. kedd, 09:25 (2430 olvasás)
(Tovább... | 5202 betű van még | Fiatal írók rovata | Értékelés: 0)
|
|
| Fiatal írók rovata: Név nélkül egy őrült világhoz (1) |
Először elég messzinek tűntek azok a pufogó hangcafatok, de a merülés minden egyes eltelt pillanatával közelebb fürkészték magukat az agyam tekervényeinek gondolatcsatornáihoz. Fura egy hangzás volt. Ha egy búvárt alakítottam volna valamelyik westernfilmben, akkor biztosan a Góbi-sivatag bővizű folyóiban honos uszonyosoknak tudtam volna be a zajokat, de ebben az esetben… Végül is beugrott egy tipp. Ahogy a vízfelszín is mozogott picit a testem vérkörforgásáért felelős szerv fölött egy pármillió pikométerrel, úgy valószínűsíthetőlegesen ezek a hangmozzanatok is csupán ezen epicentrum szüleményei lehettek. A gyengébbek kedvéért: Ahogy a hajmosást megelőzőleg elmerültem a kádbéli gőzfürdőben, a víz alatt hallottam a szívecském dobolását. Ez az este is úgy kezdődött, mint sok másik. Anyucika rám parancsolt a már megszokott, beakadt bakelitlemezt idéző hangzással: „Tünés fürödni!” Egyes esetekben még azt is hozzá szokta fűzni, hogy kb. olyan zsíros a hajam, hogy abból már egy kancsónyi zsírt ki lehetne facsarni. Na meg ugyebár az iskolába – ahol annyi okosságot gyömöszölnek belénk, hogy az már egyenesen fáj – nem szabad szőrösen menni. Nem-nem! Egy alkalom sem telt el anélkül, hogy a kád irányába araszolva – hasonlóképp, mint amilyen lelkesedéssel az auschwitzi zsidók ballagtak a „szappanos fürdőkamrák” felé – el ne morogtam volna magamban az „Alig három hete borotválkoztam!” kulcsszavakból összetevődő mondatot. Szal, most is valami hasonló volt a helyzet. A pofikám egyik felét már lesimítottam a jó apámtól örökölt, 70-es évek béli borotvájával – melyben a penge jobban hasonlított ekére, mintsem zsilettre – a másik oldalt viszont meghagytam fürdés utánra. 1. ok: mert lusta vagyok, mint egy lajhár 2. ok: mert egyelőre épp elég volt tucatnyi sebből vérezni. Úgy merültem el a kád gőzölgő vizében, mint ahogy maga Kurt Cobain tette volna a koncert után vásárolt enyhe marihuánadzsungelben. Az élet viszont épp elég buzeráns ahhoz, hogy még a spártai hoplitákhoz hasonlóan vérző, félig leborotvált arcú, a szívük hangját hallgató szerencsétleneket se hagyja pihenni. Épp amikor már a százharminchetedik szívhangnál voltam… Megfigyelések: 1. Az gond, ha az ember szíve minden harmadik dobbanást kihagyja? Vagy az egész csak egy bravúrosan összekomponált diszkós ritmusra késztet emlékezni? 2. Azért pont ekkor történt valami, mert a százharminchetes szám egyenlő a π - 43-mal? … és számolás közben az agyamat megerőltetvén – hogy bizonyítsam, nem csak a nők tudnak két dolgot csinálni, vagy két dologra gondolni egyszerre – azt fizimiskáztam ki, hogy a szívünk miért is ne lehetne valamiféle stopperóra, ami visszafelé számlál, s minden egyes dobbanással kevesebb hátralévő időt hagy nekünk? - Megjegyzem, megfigyeléseim szerint az én szívritmus stopperórám elég hibásan működött, mert amint már mondtam, minden harma-dik dobbanást kihagyta. De tudja a fene, talán csak más időzónát használt. - Nekem per pillanat már százharminchét szívdobbanásnyi időmozzanattal kevesebb időm maradt az életből, mint annak, aki tőlem százharminchét szívdobbanásnyi időmozzanattal később jött a világra. Mikor már épp azon tűnődtem, hogy mikor fuccsol be a stopperszívem, hatalmas zörejt hal-lottam. Nem affélét, mint amilyet a víz alatt a szívdobogásom okozott, hanem talán olyat, mint amilyet egy dinamit felrobbanása okozhatott valami félig süket fickó fülétől úgy tíz centire. Mint akibe belevezetik a kettőhúszas feszültséget, úgy ugrottam ki a kádból. Ezt a mozdula-tot még egy japán nindzsa is megirigyelhette volna, hiszen szinte vízszintes fekvésből emel-kedtem fel és váltottam át a stádiumomat teljesen függőlegesre. Hasonlóképp, mint amikor valaki rálép a földön heverő gereblye fokaira, s a parasztszerszám nyele ezen súly és nyomás hatásának engedelmeskedve úgy vágja orron az illetőt, mint a demokrácia a kommunizmust. Még emelkedésem közben felmértem a helyzetet az alig hat négyzetméteres fürdőszobában. Drága anyukám állt az ajtóban… Célszemély neve: Anya Életkora: Titkos adat Viselet: Halványrózsaszín hálóköntös, apró, sárga méhecskékkel Látogatás oka: Egyelőre foghíjasan feltárt … az arcára fagyott groteszk izével, melyet nem tudtam, hogy én, vagy talán még valami nálam is veszedelmesebb külsejű ökológiai mutáns okozhatott. Már majdnem teljesen felfogtam, hogy mi is a szitu, amikor valami ismét keresztülhúzta a számításaimat. Maga a fürdőszoba volt az. Tudniillik, a kád fölé van akasztva egy ismeretlen, mégis igen kemény anyagból készült ruhafogas – szerintem valami retard ásott elő a földből még a komcsiktól itt maradt urán-tömböket, hogy abból hozzon össze egy hiper-szuper keménységű fémet. Végül is sikerült neki, de a piac nem volt vevő a találmányra, így leadta az ócskavasba, ahol pedig bizonyosan nem kis ügyködés után ruhafogasokat hoztak össze belőle. Ezen tényt támasztaná alá továbbá még az is, hogy e hasznos szobadekorációt nem egy közönséges kínai piacon vásároltuk, hanem egy kínai fekete-bolhapiacon. – Na, ott tartottam, hogy a ruhafogas tornyosult elém, amiben bizony meg is akadtam. Volt egy súlyosan csöngő koppanás, aztán egy hátrafelé szaltó, majd egy istenes csobbanás, végül pedig ismét szívhanghallgatás a víz alatt, azzal a különbséggel, hogy a környezetet már csillagok is tarkították. Hozzáteszem, hallottam a csillagok fényét! Aztán csápok ragadtak ki a félálomból, és egy-két anyuciféle pofon után már viszonylag észhez is tértem. Tényrontó tényező: A húsz borotvaseb mellett már pár fejkráterrel is gazdagodtam. - Mikulás bácsi, te vagy az? – vigyorogtam – Ugye még ennyi évesen is szórsz csokikát meg mogyorót az ablakbéli cipellőimbe? - Térj észre gyerek! - Miért, nem vagyok még olyan öreg! „CSATT!” Észhez tértem. Sajna nem a Mikulás tornyosult fölém, hanem anyucikácska, kivörösödött tenyerekkel. Megjegyzés: Attól a tenyérszíntől talán csak az én arcom játszhatott egzotikusabb színekben. Eltelt pár másodperc, közben pedig csak bámultuk egymást, mint ahogy az új kapu teszi azt a borjúval. - Mi van? – nyögtem, ám amikor láttam a felém legyintő ujjakat, azonnal hozzátettem – Tudom, tudom. A bal pofafelem még nincs lesimítva. - Most nem ez a lényeg. - Komoly? – kis szünet, majd vigyor – Akkor így hagyhatom? Semmi jel, csak a sajátját fújta. - Fontosakat mondtak a hírekben. - Neeee… Már megint mit „koúrt” el a politikusok atyja? – nem volt idő a közbeszólásra, hisz azonnal idéztem – „Elkoúrtuk… nem kicsit, de nagyon!” - Nem, ez még jobb. Űrizék támadták meg a Földet. - Mi? - Gyere, hallgasd meg! Még a csapból is ez folyik. Felkaptam egy köpenyt - melyben nem mellesleg úgy néztem ki, mint egy halványkék kosz-tümbe bújt Zorró – és anyuval együtt kiszeleltem a nappaliba. Már messziről hallottam a tévébemondó hivatalnokoskodó hangját. „Mindennek vége! Idegen űrhajók léptek a Föld légterébe. Hihetetlen dolgokat kérnek tőlünk, melyeket ha nem teljesítünk, lerohannak bennünket. Például követelik a világon fellelhető összes disznótápot illetve lereszelt tökhéjat.” – tartott egy kis szünetet, aztán egyet nyelt is, hogy ezzel még jobban kihangsúlyozza a következők fontosságát – „Igen, eljött a vég! Eljött az Űrdzsisznaukok támadása…”
|
|
|
Írta: szmit Dátum: 2008. március 11. kedd, 12:57 (2526 olvasás)
(Tovább... | 11250 betű van még | Fiatal írók rovata | Értékelés: 0)
|
|
| Fiatal írók rovata: Horváth Beatrix versei |
Elemzés
Gyűrött arcodon a szenvedés nyüszít S bár sima hajad lehetne a béke otthona A szél helyett tompa gondolat süvít; Az élet kegyetlen, ócska, ostoba.
A reszketés rázza elnyűtt testedet Keserű döbbenet íze a szádban; A hűtlen kedves arca feldereng S te kínok közt fuldokolsz a halál-vágyban.
Szemhéjadon tompa érzelmek dohognak Ajkad helyett morózus, keserű vonal Szemed előtt a képek sebesen forognak Szakad az életed mint egy ócsak fonal
S bár bensődet időtlen idők óta Égette, emésztette, mardosta a kín Fájóbb a biztos, mint a bizonytalan A száguldó vonat alatt kettétört a sín.
Még...
Még bennem virágzik emléked csírája Még itt ragyog szememben az utolsó könnycsepp Mellyel búcsút intettél Még nem tudom biztosan kinek a hibája Hogy a boldogság is halálarcot ölthet Bár újra itt lennél...
Még érzem tested lüktető dallamát Még egyesül a gondolat a múlt képeivel Ami megmaradt Még tapintom szavaid bársonyos élét Még élénkít illatod ismerős felhője Bár a jelen megszakadt.
Még titokban besurranok féltett álmaidba Még ápolom a lelked rezdüléseit Mit elrejtettél Még elmerülnék szemed tiszta tükrében Még lenyúlik két karom a szerelmünk felé Mit elejtettél.
Még feltör a sóhaj kiszáradt torkomon Még utat nyitnék szívem forró kapuján Ha te is szeretnéd Még csókolnám ajkad a kifulladásig Simogatnám bőröd csiklandós völgyeit Ha újra engednéd.
De távolodó lépteid halk koppanása S az utolsó könnycsepped sós íze arcomon Jelzi, hogy elmentél Elvitted a jövőt, megölted a jelent De nem veheted el a múlt lázas képeit Se azt, hogy szerettél!
Szeress
Szeress! Akkor is ha a világ Ellenem esküszik Ha a zord jövö szele Pusztítva álmot ölt Szeress akkor is Ha terveink elúsztak S minden drágakincsünk Darabokra tört.
Ha megkésett pillanatok Elillant remények Gyászba öltözött Emléke kísért Ha az ég, a föld a tenger A nap, a hold, a csillag S minden földi ember Kárhozatra ítélt.
Szeress! Akkor is Ha elhervaszt az idö Megcsúfol a lét Rongyossá tesz az élet Ha felborul a rend; Vért izzad az ég Jeget szül a nap S a tél forróságként éget
Szeress, mert esküt tettél S én ezért zsenge, ifjúkori Éveimet adtam Mert te vagy a jobb felem Kit az égiektöl Ajándékba kaptam.
Változatlanul
Mint monoton gépek fullasztó zöreje Úgy dobban a szív, s minden tompa ütem Csattan az elmében. Vágytalan percek morcos döreje Durrog a néma lélegzetben, a sóhaj szüzen Ül a lélek vermében. Nem fúj a szél, nem járja táncát Feldúlt hangyabolyként a lét álmos örvénye Szemtelen unalom a bilincsek kulcsát csörgeti Míg szürke képekben hanyagul tündököl A változatlanság fojtó törvénye.
?!
Színtelen, szagtalan, vágytalan, perctelen Nyugtalan képtelen élet Áldjam a sorsot, amiért szemtelen Szerelem tüzében égek? Vagy szórjam az átkot Amelyben vásott Kölyökként dacol az énem S tűrjem, hogy hazugság permete szálljon
Arra mit igaznak véltem?! Szívtelen, kedvtelen, hirtelen hangtalan Szertelen súlytalan holnap Egyszer a sarkamban lihegsz Máskor nem tudom merre jársz, hol vagy? Várjam a lépted Amelyben ének Csendül, vagy mennydörgés robban? Vagy naivan higgyem, hogy mellettem állsz Velem vagy jóban és rosszban?!
Fénytelen, parttalan hontalan bűntelen Gondtalan vértelen álom Éjszaka tündérmesékkel átszőtt Gyémánt arcodat vágyom Vagy éljem a jelent És amit teremt Azt formáljam azzá, mit kérek? S talán egy napon, ha kedvez az ég is Álommá válik az élet.
Nem tudhatod...
Nem tudhatod, milyen az Mikor gyilkos örvényként Magába szív a fájdalom Hideg kötáblák jégkarja ölel Kitagadt gyermekként Minden lépted alatt izzik; A megvetö szánalom.
Nem tudhatod, milyen az Mikor verejtékes testeden Ágyaz meg magának a szenvedés Kezedet fogja a halál Gyötrö fáradtság szolgája vagy S minden percedet kitölti A holnaptól való rettegés.
Nem tudhatod, milyen az Ha a keserüség utat tör magának Mint elhanyagolt síron a gaz Mikor az örület határát súrolva Étlen szomjan, rongyosan-szegényen Mindenki ellened van Mindenki magadra hagy.
Nem tudhatod, s ne is tudd meg! Csak hagyd, hogy úrrá legyen rajtad A jóindulat, a segítö szándék Mert a nyomorban élöknek Egy bíztató mosoly, egy szelet kenyér Bátorító tekintet, vagy egy kedves szó Is lehet igazi ajándék.
Miért?
Fásult, vén szememnek tompa fénye Lassan kihunyni kényszerül Az idő mély barázdákat festett Aszott testemre ékszerül. Miért kell felednem hamvas bőröm illatos, bájos emlékét? Miért lesz varázsos tekintetemből Régen megfakult emlékkép?
A hangom bársonyos lüktetése Lágy dallam volt a füleknek Most egykori feszes testemen Rémes fekélyek születnek. Hajdani szépségem virágzása Csak egy homályos látomás Miért lett dallamos hangomból Fülsértő, öreg károgás?
Szerelmem megvadult karjaiban Naponta újjászülettem De megtört az élet harcaiban S mélyre kellett őt temetnem. Most miért kell magányosan várnom Lelkem utolsó sóhaját? Miért nem hallgatja meg senki Egy öregasszony óhaját?
Vége. Megsebesített az élet Kezed helyett botomat foghatom Nem éltetnek már hamis fények A vénségem örök borzalom. Gyilkos gyógyszer táncol a kezemben Víz után kapar a torkom Sós könnyeim árja egyre pereg S megpecsételi a sorsom.
|
|
|
Írta: szmit Dátum: 2008. február 26. kedd, 10:03 (2686 olvasás)
(Tovább... | 9642 betű van még | Fiatal írók rovata | Értékelés: 5)
|
|
| |
Programok | |
Tájékoztató | |
|
|